- Hétről hétre látjuk a Fáy utcában, a legaktívabbak egyike a korábbi labdarúgóink közül. Talán ezért is lepett meg, hogy már a hetvenediket ünnepli…

Kicsit kétségbe is vagyok esve, azért ez durva nagy szám, de azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy amíg a pályán vagyok a fiatalok között, addig én is fiatal maradok. Szerencsére ezt többen meg is erősítik.

- A Hegyvidékről beszélünk, ugye?

Az utóbbi időszakban ott edzősködöm, elsősorban gyerekekkel foglalkozom. Hívtak máshova is, felnőtt csapathoz, de maradtam a fiatalok mellett. Ráadásul ez egy kicsit Vasas is, hiszen a Kubala Akadémia kötelékébe tartozunk.

- Ha már gyerekek, Ön is szinte gyerekfejjel került a Vasas legendái közé.

1961 márciusában csatlakoztam a klubhoz, ami tényleg nem ma volt. Rengeteget köszönhetek ebből az időszakból Machos Feri bácsinak, aki az edzőm volt. A serdülőből gyakorlatilag egyből a tartalékcsapathoz vezényeltek, 1967-től pedig már a nagycsapattal készülhettem. A tartalékok mellett volt az öltözőjük, én meg átkopogtam, és köszöntem, hogy „csókolom, szervusztok”.

- Erre ők?

Mészöly, Ihász, Puskás, Farkas nagy zsiványok voltak, de mondták rögtön, hogy ne izguljak, és nem kell „csókolomozni” senkit. Hamar befogadtak, leginkább azért, mert ott nevelkedtem. Akkoriban a nagyoknak szombat délelőtt kötelező jelleggel meg kellett nézni a serdülők-ifik meccseit. Így aztán tudták, ki vagyok, és a sajátjaikat tiszteletben tartották.

- Volt kitől tanulnia mindenesetre…

Akármerre néztem az öltözőben, válogatott futballistákba botlottam, akik emellett nagyon rendes emberek is voltak. Rajtuk keresztül szívtam magamba a profi mentalitást, folyamatosan tanultam tőlük, nemcsak otthon, hanem például akkor is, mikor vegyes csapatokkal bejártuk Nyugat-Európát, és különböző kupákon vettünk részt. A mai labdarúgás egyik legnagyobb hiányának éppen azt tartom, hogy alig vannak olyan karakterek, akikre a fiatalok felnézhetnek.

 

- Bajnoki ezüst –és bronzérmes, kupagyőztes, KK-győztes volt a Vasassal. Melyikre gondol vissza a legszívesebben ezek közül?  

1968-ban, 18 évesen már játszhattam az első csapatban, egy nagyon erős bajnokságban, utána jöttek a legszebb évek, azok közül is talán az 1970-es KK-győzelmünket emelném ki. Abban a sorozatban mindig hatalmas élmény volt játszani, a Pozsony elleni döntőben pedig komoly hátrányt ledolgozva tudtuk elhódítani a trófeát. Szép emlék a Magyar Kupa-győzelem és a bajnoki érmek is, de ha 1971-ben nem törik el Diósgyőrben a lábamat, akkor talán bajnoknak is mondhatnám magamat a Vasassal. Ez nyilván fájó pont, de hát ilyen az élet…

- Már szállóige, hogy mindenkinek van legalább egy sztorija Illovszky Rudolfról, Önnek nyilván sokkal több, de mi az, ami először eszébe jut?

Az egyik bajnokság félidejében rossz szériában voltunk, én pedig többnyire a Molnár-Puskás-Farkas-Korsós támadósor árnyékában szerepeltem, így aztán testközelből tapasztalhattam a szigorát. Megkérdezte tőlük, hány gólosak. Ők mondták, hogy három-négy-öt. Erre Rudi bácsi csak annyit reagált, hogy ezek nem gólok, hanem gólocskák. Márpedig egy jó csatárnak gólokat kell rúgnia, úgyhogy kérte, hogy tegyék oda magukat jobban…

- 1976-ban játékosként elhagyta a Vasast, de igazából máig hazajár a Fáy utcába.

És erre roppant büszke is vagyok. Ha valaki azt mondja, „hajrá, Vasas”, én reflexből hozzáteszem, hogy mindörökké. Családilag is erősen kötődöm, hiszen a sógorom, Ifj. Kamarás Mihály is Vasas-játékos volt, ő a legendás kapus gyermeke. Krisztián-fiam szintén futballozott a Vasasban, napjainkban pedig a 9 éves Máté-unokám viszi tovább a tradíciót, hiszen immár a Vasas Kubala Akadémia kötelékébe tartozik. A szívem tehát Angyalföldre húz, nem tudok úgy elmenni a stadion előtt, hogy ne nézzek rá.

Négy generáció: Tóth Krisztián, Tóth Máté, Tóth Bálint és Ifj. Kamarás Mihály
 

- Jó látni az Önök által megnyert relikviákat az új létesítményben?

A régi stadiont is nagyon szerettük a maga módján, de tényleg csodás új otthonunk lett, nagyon jó érzés kimenni a meccsekre, együtt lenni a régiekkel. A család a Vasasnál tényleg nem csak szlogen, és ennek Markovits Laci egy különleges pontja, aki remek csapatot épített maga köré a munkatársaiból. Amióta ő az elnök, tényleg közösségben érezzük magunkat. Ezek után már csak azt szeretném, ha az unokámék is hasonló sikereket élnének át ebben a stadionban…

- Utoljára 2014-ben edzősködött az élvonalban, a pápai nyilatkozataiból még youtube-válogatás is készült. Nem hiányzik már ez a szint?

Ahogy mondtam, hívtak, de ennyi idősen már többet ér nekem, hogy a családom közelében maradjak, hogy tudjak beszélgetni az unokámmal az edzései és a meccsei után, hogy lássam, ahogy fejlődik. Ami a nyilatkozataimat illeti, szerintem az edzőnek szeretnie kell a csapatát. Mindenhol úgy álltam hozzá, hogy az aktuális játékosaim a gyermekeim. Ez a fajta szeretet pedig olyan, hogy amikor valamit rosszul csinálnak, akkor bizony azt is jelezni kell. Ennek ellenére úgy érzem, soha nem bántottam meg egyik játékosomat sem. Olyan viszont volt, hogy az egyikük fél éve nem találta el kaput, én pedig a fontos meccs előtt beszélgettem vele külön fél órát, majd győztes gólt lőtt. A pszichológia legalább olyan lényeges a mai labdarúgásban, mint a taktika. A játékos fejében megmarad, amit az edzője mond neki.

- A Vasas kispadjára azért leülne, ha hívnák?

Mindörökké…