Munyi, vagy az utóbbi évtizedekben már Munyi bácsi valóban ott bábáskodott a magyar röplabda születésénél: 1946-ban őt választották meg a frissen alakult szakági szövetség első titkárának. A NIM, majd a Vasas egykori szakosztályvezetője most is mosolyog, ha egykori játékosairól beszél: kedvesek voltak, szépek és jó sportolók. Müller Tibor ma ünnepli 90. születésnapját.

A kép bal szélén Müller Tibor

Hogyan fonódott össze élete a sporttal, sportolt-e fiatal korában?
- Még egészen kisfiú voltam, amikor szüleim beírattak az akkori Fodor Sportiskolába. Ott fertőződtem meg a sporttal. Emlékszem a nagy nyári táborokra, sátorokban laktunk, egy csoportban 120 gyerek volt. Olyan akkor ismert versenyzők voltak az edzőink, mint a birkózó olimpikon Kárpáti Károly vagy vívásban az olasz Girolamo Bay. A háború után a barátaimmal létrehoztuk a IV. kerületi Barátság röplabda csapatot, ott kezdtünk röplabdázni. A IV. kerület akkor a Belváros volt, Újpestet csak később csatolták Budapesthez, mi is a Markó utcában edzettünk. A Magyar Röplabda Szövetség a szakszervezetek segítségével 1946-ban, a Fiumei úton alakult meg, Nonn György lett az első főtitkár, és engem választottak meg titkárnak. Még csak 21 éves voltam akkor.

Honnan jött a röplabda?
- Az orosz katonákkal érkezett. Ők játszották, és hamar megtetszett a magyaroknak is, sorra alakultak a csapatok a kerületi MADISZ-szervezetekben és az üzemekben. Először nem voltak edzők sem, az oroszoktól próbáltuk ellesni a dolgokat, később azonban a Testnevelési Főiskolán megindult a hazai edzőképzés.

1947-ben már a bajnokságot is kiírták.
- Bizony, első- és másodosztályút is, a férfiaknál az első osztályba rögtön tizennégy csapat nevezett, köztük a Vasas is. De női bajnokság is volt. Az egészben nagy szerepe volt Fogarasi György szakszervezeti sportvezetőnek, ő segített, hogy kapjunk pénzt és helyiségeket.

Ön ekkor még nagyon fiatal volt, nyilván tanulnia is kellett a titkárkodás közben.
- Az Eötvös Gimnáziumban érettségiztem, utána pedig a jogi egyetemre jártam, de azt nem fejeztem be. Nyomdában és apám művirág-kereskedésében dolgoztam, amíg ezt nem államosították, később pedig a röplabda szövetségi állásom mellett még sok minden mást is elvállaltam.

Hogyan fejlődött a sportág idehaza?
- Gyorsan elterjedt, de persze az igazi népszerűségre még várni kellett. A válogatott is hamar felállt, emlékszem, az első mérkőzéseket Csehszlovákiával játszottuk. Utánuk a románokkal, jugoszlávokkal. Sok mérkőzésünk volt a Magyarországon lévő orosz katonákkal, minden egységnek volt csapata, némelyik ráadásul igen jó.

Miként került a Nehézipari Minisztérium szakosztályához?
- Először intéző voltam, amolyan mindenes, később kineveztek szakosztályvezetőnek, de az először nem tartott sokáig, mert a minisztérium küldött valakit a helyemre. De nem bántam, rám maradt az edzések, utazások szervezése, a felszerelés beszerzése. A NIM-nek volt férfi csapata is, de ők általában a másodosztályban játszottak. A lányok voltak az egyesület és a minisztérium szeme-fénye. Csinosak voltak, magasak, a tisztviselők elkezdtek járni a meccseinkre. Így kezdődött, aztán megint szakosztályvezetőnek neveztek ki, és 1969-1981 között tizenegyszer bajnokok lettünk, női röplabdában senki nem nyert többet.

Sőt, 1973-ban a BEK-et is megnyerték.
- Azokban az években remek csapatunk volt: Szalayné Sebők Éva, Énekes Emőke, Gerhardtné Kiss Jutka, Buzekné Makláry Ilona, Steinerné Papp Katalin, Dr. Bánhegyiné Radó Lucia, Halászné Marczis Katalin, Beck Gabriella, Wéber Katalin, Farkas Beatrix. Az edző Héra Gábor volt. A négyes döntőt Hollandiában rendezték, ahol akkorra nagyon erős volt a röplabda, minden falunak volt csapata. Az első meccsen 3:0-ra vertük a Dinamó Moszkvát, ami nagy szenzáció volt. Utána még a Dynamo Berlin és a Start Lodz következett, és bizony, azóta sem volt ekkora sikere a magyar röplabdának, pedig ennek már 42 esztendeje.

1981-ben megszűnt a Nehézipari Minisztérium, vele a NIM SE is, a röplabda és a tenisz szakosztály a Vasashoz került.
- Tudomásul vettük a dolgot, mit tehettünk volna, de nem voltunk elragadtatva, hogy egy nagy egyesületbe kell betagozódnunk. Féltünk a Vasastól, hogy a sok szakosztály között nem leszünk annyira szem előtt, mint a NIM-nél voltunk. A Folyondár utcai csarnokot még a NIM kezdte építeni, aztán a Vasas fejezte be, és akkortól kezdett igazán fejlődni a Vasas női röplabda szakosztálya, amelynek egy ideig még én voltam a vezetője, aztán nyugdíjba mentem, de még egyszer rövid időre visszatértem. Az első bajnokságban, amelyet már a Vasas színeiben játszottunk másodikak lettünk, ami csalódást keltett, de 1981-ben és 1983-ban megnyertük a hazai kupát. Később a Vasas ötször is megnyerte a bajnokságot, de akkor én már nem voltam aktív, bár egy ideig még a Folyondár utcai csarnok gondnokaként is dolgoztam.

Magyarországon a röplabda sosem lett olyan népszerű, mint néhány más környező országban. Mit gondol, miért?
- Nálunk mindig a foci volt a középpontban, úgyhogy röplabda mérkőzésekre sosem tódultak az emberek. A legjobb időszakokban is csak néhány százan voltak ránk kíváncsiak, pedig ingyen lehetett bejönni. Leginkább a családtagok, barátok jöttek el. Külföldön, főleg Nyugaton sokkal többen jártak a röplabda meccsekre.

Férfi létére hosszú évtizedeken keresztül dolgozott sportolónők mellett. Könnyű volt vagy éppen hogy nehéz?
- Kell tudni beszélni a nyelvükön, az biztos. Néha nem volt könnyű, vigyázni kellett minden szóra, mert hát sosem tudni, hogy a fiatal lányok mikor lesznek szerelmesek, mikor szeretnének gyereket. Én mindenesetre nagyon szerettem őket, és ők is szerettek engem, megértettük egymást. Később, amikor már idősebb lettem, sokan közülük megosztották velem a bújúkat-bajukat. Persze, amíg fiatal voltam, erről szó sem lehetett. Érzékenyek, sosem szabad velük durva hangot használni. Azért köztük is volt pár nehéz gyerek, akikre rá kellett szólni. Ezzel együtt többen a mai napig rám telefonálnak, megkérdezik, hogy vagyok.

Vigyázni is kellett rájuk?
- Talán már említettem, hogy a röplabdás lányok általában csinosak, magasak, sudárak. Rendszerint gyorsan el is keltek. Azért előfordult, hogy egy hollandiai mérkőzés után a szálloda folyosóján töltöttem az éjszakát. Őrködni kellett, mert a helybéli fiatalemberek csak úgy nyüzsögtek a játékosaink körül.

Mikor járt utoljára mérkőzésen?
- Úgy tíz éve. A térdem sajnos már nem a régi. A tévében még nézek sportot, főleg atlétikát és birkózást. Sajnos nagyon ritkán adnak röplabdát.

Horváth Gábor