GY.SZ.CS., 2020.09.01. | Klub

Folytatjuk Vasas-arcok portrésorozatunkat, amelyben olyan személyeket mutatunk be, akik a háttérben, kicsit a reflektorfény mögött végzik mindennapi munkájukat a Vasas és sportolóinak sikeréért. Ezúttal Németh Árpád vívómester otthonába látogattunk el, aki több mint tíz éve foglalkozik klubunk fiataljaival, látogatásunk során pedig megmutatta csodálatos sportágtörténeti gyűjteményének legszebb darabjait.

Sohasem gondoltam volna, hogy egy átlagos társasházi lakás kisebbik szobájában olyan mesebeli kincsek rejtőzhetnek, mint Németh Árpád vívómester budai otthonában. Néhány értékesebb érmére, kupára, megsárgult képeslapokkal és fotókkal zsúfolt albumra számítottam, ám a valóságban egy sportágtörténeti múzeum kellős közepébe csöppentünk. Az időutazás a páratlan gyűjteményt rejtő ajtó kitárásával kezdődött, a becses tárgyakhoz fűződő magyarázatokat hallgatva pedig nemcsak a vívás, de egy szokatlan életút is feltárult előttünk.

„Ehhez hasonló fejvéd gyűjteményt sehol nem találhat Európában, legutóbb egy holland gyűjtő járt csodájára, akinek már a nagypapája is vívómester volt. Az ő dicsérete tehát duplán számít” – mutat végig büszkén a falon sorakozó vasszerkezeteken Németh Árpád, s a kérdésre, hogy a világon van-e hasonló, csak csóválja a fejét. Ugyan már... Micsoda kérdés. Ha az öreg kontinensen nincs, hol is lehetne máshol? A vívás őshazájáról a mai napig hevesen vitáznak a spanyolok és az olaszok, miközben a franciák is magukat tartják a sportág mindentudóinak. Utóbbiak szakértelmében maga Németh Árpád is vakon megbízik, egy internetes árverésen francia vélemény birtokában mert belevágni egy a sportág őskorából származó fejvéd, kesztyű, cipő trió licitjébe, amelyet végül a zárás előtti percben nyert meg 30 euróért. Az említett holland gyűjtő nemrégiben 3 ezret ígért érte. Az igazi különlegességnek számító lábbelit azóta egy korabeli festmény reprodukcióján is megtalálta, hogy is adhatná el bárkinek? Nincs az a pénz. Nekünk viszont a lehető legnagyobb büszkességgel mutatja, s magyarázza furcsa kialakítását.


A különleges értékű vívócipő és a korabeli vázlat, amely hitelességét igazolja

„A vívás nem versenynek indult, gálákon, bemutatókon mérték össze tudásukat a legnagyobb mesterek. A szép mozdulatokon, a tökéletesen kivitelezett szúrásokon volt a hangsúly. Éppen ezért báltermekben, szőnyegen vívtak, s ehhez kellett kialakítani a megfelelő cipőket is. Az elől lévő lábon hordottnak azért lett ilyen széles feje, hogy ne akadjon be a szőnyegbe. Nagyon büszke vagyok erre a darabra, szerencsére a többi licitelő nem hitte el, hogy eredeti, mert soha nem látott még hasonlót” tartja kezében szinte atyai gondoskodással a különleges lábbelit Németh Árpád, aki a valóságban igencsak kacskaringós utat járt meg szülővárosától, Kecskeméttől, a lenyűgöző tárlat megvalósításáig, amelynek a sportág hazai és külföldi vezetői is csodájára járnak.

Az alföldi városban politikailag megbízhatatlan családba születő kisfiú, tízévesen Gaál Tibortól tanulta az első mozdulatokat, s a középiskola végeztéig ő is maradt a mestere. A sportot édesapja testnevelő barátja tanácsolta neki kiugrási lehetőségként, ha már az élet többi területén úgyis falakba ütközik majd származása miatt. A jóslat be is jött, a vegyészi pályáról álmodozó fiút nem vették fel az egyetemre, örült, hogy egyáltalán szakmát tanulhatott. Így lett végül orvosi műszerész. A szerencse, vagy a sors, ki hogyan nevezi, azonban még időben közbeszólt:


A páratlan gyűjtemény első darabja, amely Tunéziából származik

„A műhelyben reggeliztünk, amikor a kollégám a Népsportban felfedezett egy cikket a Testnevelési Főiskolán induló vívótagozatról. Bíztatni kezdett, azonnal jelentkezzek. Egyetlen nap volt hátra a megadott határidőig. Felhívtam édesapámat, aki bátyámmal együtt vállalta a költségeket, ha arra kerül a sor. Arra került. Százharminc jelentkezőből tizenhatot választottak ki, nagyon komoly elméleti és gyakorlati vizsgákat követően. Úgy gondolom, bármit hoz is az élet, lehetőséget is kínál, amit ki kell használni. Ezt persze hívhatjuk szerencsének is. Én mindig igyekeztem kihasználni ezeket az alkalmakat.”

Mindez 1961-ben, három évvel Budapestre költözése után történt. Nevezetes esemény ez a magyar vívás történetében is, hiszen Bay Béla kezdeményezésére ezzel az osztállyal indult újra a hazai vívóedzőképzés. Pézsa Tibor, Szőcs Bertalan, Gyuricza József, Nemere Zoltán, csak néhány név az évfolyamtársak közül. A kecskeméti fiatal közben tovább vívott a BVSC-ben, diplomája megszerzése után azonban gyorsan edzőként kezdett dolgozni, s nemcsak az életét végig kísérő vasutas klubban, de Csepelen is. Friss házasként nem volt könnyű a megélhetés a fővárosban, ezért volt kénytelen két egyesületnél is helyt állni.

Bay Béla azonban nemcsak oktatóként volt nagy hatással Németh Árpád életének további alakulására. A magyar vívás meghatározó alakja úgy vélte, a fiatal edzőket minél előbb külföldre kell küldeni, hogy tapasztalatot és rutint szerezzenek. No és egy kis pénzt is keressenek.

„Árpi mész Tunéziába!” Hangzott az ukász 1965-ben, amire nem lehetett nemet mondani. A fiatal pár pedig csomagolt és indult Észak-Afrikába.

„Életem legnagyobb leckéjét ott kaptam emlékszik vissza Németh Árpád, miközben csodálatos gyűjteményének első komoly Tunéziában szerzett darabját mutatja. Egy az 1800-as évekből származó francia fegyvert, amelyet törött pengével kapott. A helyi mesterember a legősibb, a fazekasok által alkalmazotthoz hasonló technikával javította meg, s tette szinte elnyűhetetlenné. Ezzel indult útjára a magyar szakember gyűjtőszenvedélye.  – Nem véletlen, hogy az előttem alkalmazott francia és olasz edzők fél év után rendre felmondtak. Nem voltak versenyzők, nem volt felszerelés, nem volt semmi. Az első hat hónapban reggelente kinyitottam a régi templomból átalakított vívótermet, két órát várakoztam, majd bezártam és hazamentem. Egy nap betoppant egy mezítlábas kisfiú. Kézzel-lábbal mutogatva megkérdeztem tőle, szeretnél-e vívni? Másnap visszajött a kezében egy pár tornacipővel. Válogatott vívó lett belőle, majd egyetemre ment. Sok-sok évvel később édesanyja személyesen köszönte meg nekem, hogy olyan életpályára állítottam a fiát, amelyről ők korábban álmodni sem mertek.”

A Tuniszban töltött hét esztendő alatt három fegyvernemben oktatott, és több mint kilencven gyereket juttatott el a válogatottságig. Az észak-afrikai és az arab nemzetközi bajnokságokban egymás után nyerték tanítványai az érmeket. Egy percig sem zavarta, hogy a sportágnak nem voltak hagyományai és a versenyzők hozzáállása is más volt, mint itthon. Tudomásul vette ezeket a különbségeket és alkalmazkodott hozzájuk. Az egyik legmeglepőbb esetre is helyesen reagált, pedig hirtelen azt sem tudta, mit csináljon:


Tunéziában és Kuvaitban egyaránt megbecsült szakember volt Németh Árpád

„Egyszer megszólalt az imához hívó müezzin, az egyik kisfiú kiállt a sorból és Mekka felé fordulva imádkozni kezdett. Amikor végzett, folytatta az edzést. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, s ma már tudom, ez volt a helyes döntés. Mi még akkor mentünk ki, amikor a franciák kivonultak, a helyiek nagyon tiszteltek bennünket, európaiakat. Csodálatos időszak volt. Legtöbb tanítványommal a mai napig tartom a kapcsolatot.”

Később Kuvaitban is hosszú éveket töltött el, s már régen ismét itthon edzősködött, amikor egyszer csak felhívták s annyit mondtak: „Mester, gyere haza!” Néhány nappal később megérkezett az ígért repülőjegy is, a kint töltött egyetlen hét alatt pedig szinte mindenki meglátogatta, akivel valaha foglalkozott. Úgy gondol erre a gesztusra, mint élete egyik legszebb ajándékára. Pedig a Perzsa-öböl partjára szóló ajánlatra először nemet mondott, annyira jól érezte magát a BVSC-ben. A második hívásra is valójában Klára asszony mondott igent, amit egy percig sem bánt meg a házaspár. Kuvait, Tunéziával szemben gazdag ország volt, ahol bámit kérhetett, azonnal megkapta. Ő pedig eredményekkel hálálta meg a bizalmat. Ázsia-bajnokok sorát nevelte, sőt még ifi vb-döntőse is volt. A háború vetett véget a szép történetnek, a magyarok kimenekítése pedig felért egy kalandregénnyel.

A külföldi munkavállalásokkal kétszer is kettészakadt az itthoni edzői pályafutásom, így nem válhattam olimpiai- és világbajnokokat nevelő mértékadó mesterré. De az én célom nem is ez volt. Nekünk sajnos nem született gyermekünk, ezért a tanítványaimnak lettem kicsit az édesapjuk. Az edzések és versenyek utáni beszélgetések szinte tovább tartottak, mint amennyit a vívóteremben iskolázással töltöttünk. Ezek a serdülő fiatalok hozzám fordultak problémáikkal, amikor azokat otthon nem merték elmondani”

A tanítványok szeretete hozta a Vasashoz is, mert amikor már nyugdíjasként befejezte a munkát a BVSC-nél, három kislány ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is foglalkozzon velük. Ennek már közel tíz éve, és Németh Árpád életében ismét egy olyan korszak kezdődött, amiért örökre hálás lesz a sorsnak. Vagy a szerencsének?

Halla Péterrel, a párbajtőrözők vezetőedzőjével nagyszerűen egymásra találtak, s a mai napig a legnagyobb egyetértésben dolgoznak. Az idős mester szerint fiatalabb kollégája megszállottságának és fanatizmusának köszönhetőek a szakág sikerei. No és a hangulatnak, amelynek kialakításában nemcsak a versenyzők, de a szülők is aktív szerepet vállalnak.

„Több ez, mint csapat, igazi család vagyunk, ami az eredményekre is rányomja a bélyegét. Egy jó közösségért mindig szívesebben harcol a versenyző. Csak akkor „döglik” meg a páston, ha hisz benne és látja, hogy érdemes. Ezt a bizalmi helyzetet pedig nekünk, edzőknek kell megteremtenünk. Persze, azért vívni is meg kellett tanítani őket” jegyzi meg tréfásan Németh Árpád, majd Szilágyi Áront hozza fel példaként. A kétszeres olimpiai bajnok kardozó szerinte unikum, aki nemcsak szerény, de jól nevelt és végtelenül intelligens sportoló is. Még most is a legnagyobb alázattal dolgozik, s ez a hozzáállás edzői és sporttársai irányában is nap mint nap megnyilvánul.

A szeretet, amellyel Németh Árpád tanítványai felé fordul, természetesen kölcsönös. Erre pedig az idei, kerek nyolcvanadik születésnapja volt a legjobb bizonyíték. Az OSC vívótermében több mint száz egykori és mai tanítványa gyűlt össze a köszöntésére. Egy újabb fontos pillanat, amiért szerinte élni érdemes.

No és persze azért kiváltságért, amely a vívóedzők közül egyedül neki jár ki a Pasaréti úton: a kerítésen belüli udvarra parkolhat, a Kovács Pálról elnevezett vívócsarnok bejáratának közvetlen közelébe. Oda, ahol – annyi kaland és viszontagság után –  végül igazi otthonra és családra lelt.

Fotók: Vasas Attila


Hirdetések