A Vasas sakk szakosztályának meghatározó alakja Horváth Júlia, aki Káposztás Miklós szakosztály-vezetőnknek, klubunk tiszteletbeli elnökének jobbkezeként dolgozik a mindennapokban. Édesapjától örökölte a sakk szeretetét, és sokáig is jutott vele: Manilában olimpiai negyedik helyet szerzett 1992-ben. Éppen újságot árult egyébként, mikor megtudta, benne van az olimpiai csapatban. Nagyon kedveli a képzőművészetet, az olvasást, mellesleg „kindertojás-figurákat” gyűjt. Harminchét éve a Vasas-család tagja, Pasaréten beszélgettünk vele a szakosztály kistermében.

Mennyire ciki, hogy – mondjuk úgy – kevésbé vagyok képben a sakk szakosztályunk mindennapjaival kapcsolatban?

Semennyire nem az, tőlem például a foci áll távol. Egyébként egyre többen tanulnak vagy tudnak sakkozni, viszont attól, hogy valaki nem tud, még lehet jó ember.

Leginkább azért kérdeztem, mert csendben dolgoznak itt, nincs nagy felhajtás a sakk szakosztály körül. Hányan is vannak?

Úgy 35-40 főt jelent ma a szakosztály, de ez időnként változik, mert nagy a fluktuáció. Elég sok idős sakkozónk van, valamint gyerekek, akik közül sokan abbahagyják, vagy továbbállnak. Azért van egy kemény mag, amely már évtizedek óta itt sakkozik. Én 37. éve, de akadnak olyanok, akik még régebben. Nemcsak Miklós, hanem például Havasi Jancsi, Létay Gyuszi, hogy csak két nevet említsek. Olyanok is vannak, akik elmentek, de aztán mégis visszajöttek hozzánk.

Gyakori az egyesületváltás a sakkban?

Ez nagyban függ az anyagi lehetőségektől. Azok, akik a sakkból élnek, profi sakkozók, félig-meddig rá vannak kényszerülve, hogy mozduljanak, ha megszűnik egy csapat vagy csökken a támogatás. Vannak, akik több klubban is játszanak, például az NB I-ben az egyik, a Budapest-bajnokságban a másik klubban, amit épp lehetővé tesz a szabályzat. Minden klubban van egy mag, de sok minden függ az adott személyiségektől is, én például szeretek egyhelyben maradni. Nem csak a sakkban nem szeretek váltani.

A 35-40 fő soknak számít?

Azt látni kell, hogy itt Budán megfogyatkoztak az egyesületek, manapság inkább a pesti oldalon, ott is a külső kerületekben, Kőbányán, Újpalotán folyik intenzívebb sakkélet. Budán sokáig a Statisztika volt meghatározó klub, de miután a KSH megszűntette a támogatást, egy rövid mátyásföldi időszak után ők is megszűntek. A szakosztályok léte a pénz függvénye. Vidéken a nagyobb városokban van sakkcsapat, de nagyon sok a vendégjátékos, a légiós. Az NB I-es csapatok tele vannak külföldiekkel. 

Ők csak a meccsekre jönnek, gondolom.

Persze, sőt, a legtöbb klubban – felnőtt szinten – edzésről sem nagyon lehet beszélni. A sakk egyéni sportág, a felnőttek többnyire otthon készülgetnek, esetleg néha lejönnek játszani egy-egy meccset, vagy megnézik a többiek egy játszmáját, esetleg leülnek snellezni, azaz egy-egy gyors játszmára. Ahol edzések vannak, azok jobbára az ifjúsági játékosoknak szólnak.

Például itt, a Vasasban is?

Nálunk kedden, szerdán és pénteken vannak edzésnapok, a felnőttek főleg kedden jönnek ki, hétvégén kevésbé. Jómagam a gyerekeknek kedden, pénteken tartok edzést, már azoknak, akik méltóztatnak kifáradni. Nem vagyunk könnyű helyzetben: itt Budán alapvetően jómódú családok élnek, akiknél nem számít kitörési pontnak a sakk. A szülők gyakran azért íratják be a gyerekeket, hogy tanuljanak meg sakkozni, de semmi több. A sakk sokaknál másodlagos, harmad- vagy negyedleges a nyelvtanulás, vagy épp egy másik sport miatt. Voltak nálunk vívók, kosárlabdázók például.

Ez nem elítélendő alapvetően.

Nem, de így nagyon nehéz stabil csapatot építeni, nem beszélve a csapatversenyen való indulásról.

Régen voltak, akik kitörési pontnak használták a sakkot?

A szocializmus éveiben a sakk, mint minden sportág, utazási lehetőségekkel kecsegtetett a kiválóbbak számára. Ma már nagyon sokan a mellényzsebből kipengetik akár egy egzotikus utazás árát is. Megváltozott a világ.

Önnél hogyan kezdődött a sakkal való kapcsolat?

Majdnem mindenki a szülője vagy nagyszülője révén kezd el sakkozni, ha náluk vagy barátoknál az ember lát egy játszmát, elkezdi érdekelni. Édesapám sakkozó volt, versenyszerűen játszott például az MTK-ban, majd később a Labor Műszeripari Művek csapatának csapatvezetője és edzője volt – akkoriban virágoztak a gyári csapatok. Ő tanított meg az alaplépésekre és arra, amire egy kezdő sakkozónak szüksége van, és nagyon szerette volna, ha komolyabban foglalkozom a sakkal.

Így is lett? Gyorsan megtanulta a sakkot?

Valamennyire, de sakkozni sosem lehet eléggé megtanulni, és nem is nagyon akartam versenyezni sokáig. Aztán 18-19 éves koromban rájöttem, akár lehetne is ezzel valamit kezdeni, elkezdtem otthon intenzívebben tanulni. 1980-ban egy-két hónap készülés után megnyertem az ifjúsági bajnokságot, akkor a Labor-Vasas igazolt játékosaként.

Ez volt az első klubja?

Nem, az MTK-ban kezdtem, édesapám oda vitt le a legendás edzőhöz, Karakas Éva nénihez. Viszont ő nem egyéni edző volt, csoportokkal foglalkozott. De majdnem mindenki idősebb volt nálam, nem is jutott rám elég figyelem, így édesapámmal úgy döntöttünk, mivel nem ambicionálom annyira a sakkot egyébként sem, majd eljátszogatom a gyári csapatban. 1974-ben igazoltam a Labor-Vasashoz, ahol 22 éves koromig játszottam, 1982 őszén kerültem ide a Vasashoz, azóta is ez a klubom. Itt nyertem csapatbajnoki címet is.

És egyéni érmeket.

Igen, van ezüstérmem, bronzérmem az egyéni bajnokságból, de nem igazán tartom számon az eredményeimet. Nem voltak rosszak, de nem is világraszólók. A 90-es években megjelenő Magyar Sportlexikonban van rólam is egy szócikk.

Ki hívta ide a Vasashoz?

Káposztás Miklós, akit nagyon régóta ismertem. A Köztársaság téren laktunk, a mai II.  János Pál pápa téren, és apukámnak volt ott egy kis legénylakása. Sokan sakkoztak a téren a padokon, komoly sakkozók jártak ide, és amikor például esett az eső vagy rosszabb idő volt, gyakran apukámhoz mentek be játszani. Jancsek Antal, az MTK szakosztályvezetője, vagy Miklós is például, akivel jó barátságot kötöttek, szóval ő jobban ismert engem, mint én őt.

Így pár évtized után milyen a kapcsolata Káposztás Miklóssal?

Olykor viharos, mondjuk így. Elég sűrűn vitatkozunk.

Mi a vita tárgya általában?

Sakk szakmai dolgok elsősorban, vagy épp a csapatot, a gyerekeket illető kérdések.

Ki nyeri ezeket a vitákat? Vagy megegyeznek döntetlenben?

Nem szokott nyerni általában egyikünk sem, se ő, se én nem hagyom. Volt, hogy pár hétig nem álltunk szóba egymással, aztán persze megtört a jég. Ő is makacs, én is az vagyok, ráadásul ő is és én is igazságkereső emberek vagyunk. Szerintem mi eredendően szeretjük és becsüljük egymást, de mint egy viharos házasságban, nálunk is akadnak viták.

Lényegében ketten viszik a szakosztályt.

Igen, én az ifikkel foglalkozom úgy 15 éve, Miklós pedig a felnőttekkel és a szakosztály ügyeivel. Én nem tudok kérni, szponzort, támogatót keresni, ez az ő sajátja.

Mire kell a pénz a sakkban?

Elég nagy költségei vannak például a csapatbajnoki indulásnak: nevezési, bírói díj. Majdnem minden játékosnak évente egy-egy versenyt azért illik biztosítanunk, itt az utazást, a szállásdíjat kell figyelembe venni, emellett kettőnk minimális fizetése is tételként jelentkezik. Bevételt a tagdíjak jelentenek, de nálunk nagyon alacsony a tagdíj, évi 20 ezer forint. Őszintén szólva kicsit gondolkodom is, hogy ezt felül lehetne vizsgálni, ugyanis sokan jönnek ugyan hozzánk sakkozni tanulni, de úgymond hasznot nem húzunk belőlük, és itt nem az anyagi haszonszerzésre gondolok. Sokan nem vállalják az ifjúsági csapatbajnoki szereplést, pedig a szövetség szabályzata alapján évente minimum egyszer itt is el kell indulnunk. Azaz megkapják az alapokat, és nagyjából itt véget is ér a kapcsolat.

Egyébként hol vannak vasasos csapatok?

Felnőtt csapatunk az NB I/B-ben indul, a második csapatunk pedig a Budapest 1. osztályban. Éppen egy hete rendezték az utolsó fordulót.

Hogy alakult?

Bent maradtunk, véres küzdelmek ágán, az első csapat egyébként 8. lett. Egyébként párom, Pesztericz László is a Vasasban játszik, és csapatunkban három korábbi tanítványom is szerzi a pontokat. Mint említettem, az NB I tele van villámigazolásokkal megszerzett nagymesterekkel és külföldiekkel, éppen ezért a mostani NB I/B nagyjából megfelel a húsz évvel ezelőtti NB I-nek. Sokan élnek a sakkból, bár nem könnyű.

Hogy lehet megélni?

Élversenyzőnek kell lenni. Itt Magyarországon a férfimezőny öt-nyolc legjobb versenyzője azért már válogathat a versenyek, meghívások között. Összességében elmondható, hogy akkor lehet jobban megélni, ha az ember el tud járni a versenyekre. A szövetség az elmúlt évtizedekben hol gazdagabb, hol szegényebb volt ebben a tekintetben, nem mindig kaptak támogatást a legjobbak, hullámzó ez a gyakorlat. De ez összetett kérdés, a szövetségbe én csak akkor járok be, ha csapatbajnoki meccset játszunk. Nekünk ugyanis ott, a Falk Miksa utcában van a versenyhelyiségünk, azt béreljük. A pasaréti nagytermünk pár éve a focistákhoz került, mi felköltöztünk a második emeleti két szobácskába, de itt már nem lehet versenyt rendezni, nem férnek el a bírók és nincs 12 tábla sem. Hozzáteszem, nemcsak mi vagyunk ebben a helyzetben.

Visszatérve a saját karrierre: egy olimpiai negyedik hely is ott lapul abban a bizonyos szócikkben!

Annak idején évekig folyt a harc a Polgár-család és a szövetség között, ennek megfelelően hol játszottak a Polgár-lányok, hol távol maradtak, mindig feltételekhez kötötték az indulásukat. 1992 pont egy olyan év volt, amikor nem sikerült velük megegyezni, így összeállítottak egy szükségcsapatot. A 91-es egyéni bajnokság jól sikerült nekem, ezért is kerülhettem be a csapatba. Érdekes, mert speciel újságot árultam egy bódéban, amikor odajött hozzám egy újságíró és közölte, utazhatok az olimpiára.

Újságot árult?

A sakk mellett 1978-tól 1984-ig bérelszámolóként és könyvelőként dolgoztam, majd hol a Vasasban, hol különböző cégekben volt kihelyezett sportállásom, akkor ez volt a gyakorlat. A rendszerváltozáskor ez rögtön megszűnt, így engem is kitettek, munkát kellett keresnem. Azt találtam ki, hogy nem akarok emberek közé menni, így elmentem újságot árulni.

Pedig ott mindenképpen találkozni kell az emberekkel…

Igen, egy idő után rájöttem, hogy ennél több ember közelébe tényleg nem tudok kerülni. A lényeg az volt, hogy ne irodában legyek. Szóval ott tudtam meg a hírt, nagy meglepetés volt számomra, csak néztem ki a kis ablakon… Életem legszebb élménye volt az olimpia, főleg azért, mert távol rendezték, Manilában.

Jól ment a játék?

Tartalék voltam, de öt játszmát játszottam és nem is vesztettem, három pontom lett, erre tisztán emlékszem. Azért volt nagy szám, hogy negyedik helyen zártunk, mert akkorra szétesett a Szovjetunió és ez volt az első olimpia, amikor az összes tagállam, így például a nagyon erős örmények, ukránok, grúzok külön csapatként voltak jelen. Sokkal erősebb volt ez az olimpia, mint az azt megelőzők. Szuper élmény volt, de az azt követő időszak elég ramatyra sikeredett. 1994-ben is benne lettem volna a csapatban, ki is hirdették a névsort, Mészáros András kapitány bízott bennem. Aztán egy hónappal később megegyeztek a Polgár-lányokkal, és gyakorlatilag az egész csapatot elküldték, egyedül Mádl Ildikó maradt benne. Nekem ez óriási törés volt, nagy fájdalom és sérelem, ami a következő évekre is rányomta a bélyegét. Nem tartottam helyesnek ezt az eljárást, ma is távol áll tőlem a zsarolás világa. Jól jellemzi ezt az időszakot, hogy Kunos Péter, a szövetség akkori elnöke – ezt később tudtam meg – kijelentette, ha a Polgár-lányok megjelentek volna a repülőtéren 92-ben, minket hazaküldenek.

Van kedvenc sakkozója?

Inkább kombinációkat szeretek, például az első hivatalos világbajnoknak, Wilhelm Steinitznek, vagy egy mexikói nagymesternek, Torre Carlos Repettónak zseniális megoldásai voltak. A mai sakkozók közül Benkő Pál nagymestert, aki itt játszik a Vasasban, különösen szeretem, tisztelem és felnézek rá. Világ életében sportszerű játékos volt, aki nem törekedett előnyökre, elég csak arra gondolni, hogy bár ő volt a jogosult rá, átengedte a világbajnok-jelöltséget Bobby Fischernek. Azokat a sakkozókat kedvelem, akik amellett, hogy jó sakkozók, megmaradtak jó embernek is. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor 1990-91 környékén a világbajnok-jelölt David Bronsteinnel válthattam pár szót a tavaszi fesztiválon, itt, Budapesten. Ő jött oda hozzám, tudta, hogy ki vagyok, és elmondta, látta egy játszmámat, és nagyon tetszett neki. Magyar sakkozótól soha nem tapasztaltam ilyen gesztust, ez ugyanis nem jellemző idehaza. Még ma is boldogan emlékszem vissza erre a beszélgetésre.

Hogy lehet megtanítani a sakkot?

A sakknak elég sok szabálya van, az alapot a szabályos lépések jelentik, ezután jönnek a célok, mit miért játszunk. Ha a kezdő játékosok tökéletesen tudnak a figurákkal bánni, ütni, megvan az alap. A sakk nagyon összetett sport, különböző részterületeket lehet tanítani. Én nem megnyitással foglalkozom elsősorban, hanem felvázolom az általános elveket, hogyan lehet felépíteni egy játszmát, ezt követően lehet kombinációkat, végjátékokat nézegetni, illetve néhány lépésig azért a megnyitást is lehet gyakorolni. Megpróbálom a gyerekeket rávezetni arra, hogy mindig kovácsoljanak magukban egy tervet, amiből aztán valami kisülhet. Azt is hozzáteszem, attól, hogy valaki hetente kétszer eljön edzeni, még nem fog megtanulni jól sakkozni. Versenyezni kell, gyakorló játszmákat játszani barátokkal, vagy online ellenfelekkel, akár a világ másik végéről. Tanulni kell, egy jó sakkozó úgy fejlődik, hogy mások jó játszmáit elemzi, és elles belőlük ezt-azt. De a saját játszmákat is lehet és kell elemezni, hol volt a hiba, hol lehetett volna más döntést hozni – én is ezt csinálom a mai napig. A sakkban 40-50-60 lépést kell tenni, mindegyiknél lehet hibázni. Tökéletesen lejátszani egy játszmát talán csak a világbajnokok tudnak. Mindig lehet egy picit fejlődni, sosem lehet eléggé megtanulni sakkozni. Az ember nem gép, egy jó sakkozó pedig ismeri, tudja a korlátait, határait.

Gyakran előfordul, hogy a tanítványtól les el valamit?

Igen, van ilyen, és ilyenkor el is szoktam nekik mondani. Sok tehetséges gyerek van, remélem, hogy többen meg is ragadnak a sportág mellett.

Mi a helyzet a sakkon túli élettel?

Nagyon szeretek olvasni, filmet nézni, fotózni és például a kutyánkkal foglalkozni, ő egy beagle egyébként. Az olvasásban mindenevő vagyok, az utóbbi időben a krimiket kedvelem, de az önéletrajzi köteteket is szeretem. Sokat utazom tömegközlekedési eszközön, mindig van nálam egy könyv. Ha meg nem az, akkor legalább egy sudoku vagy egy keresztrejtvény. De nagyon szeretem a képzőművészetet, elsősorban a festészetet és a grafikát, különösen közel állnak hozzám a mesegrafikák. Gyakran járok kiállításra és nézem az aukciós oldalakat. És nagy gyűjtő vagyok, kindertojás-figurákat gyűjtök.

Mennyi van belőle?

Pár ezer biztosan.

És ki eszi meg azt a sok csokit?

Azt általában elajándékozom, illetve egy komolyabb gyűjtő már nem a tojást veszi meg, hanem a figurákat. Gyakran nézelődöm online oldalakon, így szerzem be a gyűjteményem darabjait. Úgy látszik, tényleg a figurák rabja vagyok.