Isten éltesse! Hogy szolgál az egészsége?
 - Köszönöm, jól vagyok, még tegnap is teniszeztem, bár azt inkább ne kérdezze, hogyan játszottam…

Azért sokan örülnének, ha nyolcvanöt évesen még teniszezni tudnának… Én most mégse a jelenről, hanem a kezdetekről kérdezem, aminek közel hetven éve…
- Igen, Vad Dezső, aki kiváló játékos volt már akkor is, 1945-ben hívott le Pasarétre, az akkori BBTE-be teniszezni. Osztálytársak voltunk a Lónyai Utcai Református Gimnáziumban, és tudta rólam, hogy szoktam játszani, bár akkor még elsősorban az asztaliteniszt részesítettem előnyben. Abban voltam iskolai bajnok is.

Hogy zajlottak az első szárnybontogatások?
- Az 1947/48-as szezonban benne voltam az ifi ranglistán az első ötben, éppen Vad Dezső volt az első egyébként. Pont ekkor szüntették meg az egyesületet, mi pedig mindannyian, leszámítva Körmöczy Zsuzsát és Asbóth Józsefet, a Vasasban folytattuk, aztán később ők is csatlakoztak.

Mire a legbüszkébb a játékos pályafutása kapcsán?
- Főleg párosban voltak jobb eredményeim, egyéniben talán a tizenegyedik volt a legelőkelőbb helyezésem a magyar ranglistán. A legbüszkébb pedig talán arra vagyok, amikor 1961-ben a Magyar Nemzetközi Bajnokságon párosban döntőt játszottunk a kínaiak ellen. Döntő szettben vesztettünk, pedig az elején még vezettünk, de ez még így is nagy siker volt. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy éppen az a Szikszai András volt ott a párom, aki két évvel korábban úgy fejbe dobott medicinlabdával, hogy hosszú ideig nem tudtam játszani…

Aztán sokáig úgy tűnt, hogy vissza sem fog vonulni…
- Ha csak annyit mondok, hogy 1980-ban csapatkapitányként még játszottam Luxemburgban egy Európai csapatbajnokságon, akkor tényleg van ebben valami. Na persze tegyük hozzá, hogy ez azért alakult így, mert arra a versenyre Taróczy Balázs nem tudott elutazni velünk, illetve volt olyan játékos, aki disszidált korábban, és nem mert átjönni Luxemburgba, mert félt, hogy „hazavisszük” magunkkal. Mindenesetre ennyi idősen már nyilván nem sok esélyem volt húszéves játékosok ellen. Az más kérdés, hogy ezt követően veteránként még voltam párosban és egyéniben is többször magyar bajnok.

Visszakanyarodva a Vasashoz, sokan szokták emlegetni a legendás klubéletet Pasarét kapcsán.
- Bizony, nagy élet volt a Vasasnál. Remek atléták, kitűnő vívók, és a teniszben is igazi klasszisok jellemezték a Klubot… Rengeteg kiváló játékossal kerültem kapcsolatba a Vasasban töltött idő alatt, a pályán kívül, a „fehér abrosznál” is sokszor ünnepeltük együtt a sikereket, de én valahogy a teniszpályán történtekre sokkal jobban emlékszem.

Emeljünk ki három legendát: Asbóth, Körmöczy és Taróczy. Mi jut róluk eszébe?
- Asbóth József egy igazi zseni volt, nem véletlenül nyert Roland Garrost egyéniben. Ő volt az a játékos, akit senki nem látott futni, annak ellenére, hogy zseniális lábmunkája volt. Egyszerűen mindig tudta, hova fog menni a labda. Ezt testközelből tudom, sokszor volt szerencsém ellene játszani.
Körmöczy Zsuzsával még többet teniszeztem, hiszen rendszeresen segítettem partnerként a felkészülését, ő is egy igazi egyéniség, egy világsztár volt.  Főleg a fonákját emelném ki, annak is köszönhette nagyban, hogy harmincnégy évesen Roland Garros-t tudott nyerni.
Taróczy Balázs már egy másik generáció, tizenhárom éves volt, amikor a Vasasba került. Emlékszem, mennyit tanítgattam neki egy bizonyos pörgetett ütést, mert szerettem volna, ha biztos második adogatása van, hiszen ez kulcs a teniszben, mind a mai napig. Nézze csak meg, hogy például Federer szokott-e kettős hibákat ütni? Visszatérve Taróczyra, technikailag fantasztikus volt, csak azt sajnálom, hogy egyesben nem ért el akkor sikereket, mint párosban, pedig szerintem ez is benne lehetett volna.

Hogy telnek mostanság a napjai?
- Lejárok a mai napig Pasarétre, de most már kicsit csendesebb minden. Hallottam, hogy nemrég elindult a Vasas Körmöczy Akadémia, remélem, majd kinőnek olyan vasasos versenyzők onnan is, mint akikről eddig szó volt. Ma már Pasaréten csak amatőr tenisz van, pedig emlékszem, hogy régen volt, amikor szertárosként a versenyek előtt éjjel fél egyig húroztam az ütőket, annyi versenyzőnk volt. Ez akkor egy művészet volt, a Vasas szertárosi állását akkor sem voltam hajlandó otthagyni, amikor rövid időre a tenisz szövetség főtitkára lettem 1990-ben.

Ma ünnepli a nyolcvanötödiket, de a Klub szervezésében a régi társak már augusztus legvégén felköszöntötték. Sűrűn találkoznak?
- Mostanában már csak ritkán, ezért is kedvesek a szívemnek az ilyen alkalmak. Megható volt, nagyon örültem, hogy ennyien összejöttünk, az elmúlt közel hetven esztendőből szinte mindenki ott volt, aki még él, és fontos szerepe volt a Vasas teniszében.

Jenkei Dániel