- Csak a rend kedvéért kezdjük ezzel: olimpikon leszel nyáron!

Még mindig nagyon hihetetlen, nem fogtam fel teljesen, de azért napról napra ülepszik le bennem. Lassan kezdem úgy érezni, hogy tényleg megtörtént...

- Gondolom, ezért kezdtél el vívni anno.

Olyan 13 éves lehettem, amikor először konkrétan megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne egyszer olimpián vívni. Aztán ez a gondolat egyre érettebbé vált, de azért az sem titok, hogy közben sok mélypont is volt, amikor nagyon távolinak éreztem a lehetőséget.

- Egy teljes évet vártatok arra az egy versenyre, amikor végre eldönthettétek, hogy Ti vagy az ukránok mentek Tokióba. Ezt hogy lehetett kibírni?

Nagyon nehezen, óriási stresszt jelentett mindannyiunknak. Főleg az eleje volt szörnyű, amikor kiderült, hogy nem lesz olimpia, és még azt sem tudtuk, hogy egyáltalán egy évvel később megtartják-e. Azokba a hetekben azért nem aludtam jól…

- Mi segített utána?

Egy idő után próbáltam megkeresni a pozitívumokat, volt idő javítgatnunk a technikámat, nagyobb figyelmet kapott a fizikai felkészülés, aztán mire ősszel újra versenyezhettem volna itthon, pont elkaptam a koronavírust. Az sem jött jókor, mert kezdhettem szinte mindent előröl…

- És ha már a buktatóknál tartunk, gondolom, az sem érintett jól, hogy az edződ, Boros György végül nem lehetett Veled a mostani budapesti világkupán.

Számítottam a jelenlétére, ezért is örültem, hogy Budapesten lesz a sorsdöntő verseny, aztán néhány nappal előtte kezdett világossá válni, hogy mégsem tud majd bejönni velem a buborékba. Ő viszont végig mondta, hogy elég erős vagyok, és meg fogom tudni nélküle is csinálni. Ahogy általában szokott történni, most is igaza lett… Csak nehogy mostantól azt mondja majd, hogy nem kísér el sehová, ha így tudok nélküle teljesíteni…

- Egyéniben tizenhat közé jutottál, ami az eddigi legjobb eredményed a pályafutásod során. Érezted rögtön, hogy formában vagy?

A csoportkörben még nem, az elég nehézkesre sikerült, a tizenötös asszók viszont egyre jobban mentek. A főtáblán megvertem izgalmas csatában egy világranglista harmadik amerikai lányt, aztán egy németet, és a francia Berderrel is jót vívtam. Az ilyen klasszisok elleni asszókból én rengeteget tudok tanulni.

- Márton Anna és Pusztai Liza is kimagaslóan vívtak egyéniben, viszont ilyenkor a másnapi csapatteljesítmény gyakran nem sikerül olyan extrára. Nem féltetek ettől?

Az egyéni után összeültünk este a lányokkal. Látszott, hogy mindenki nagyon fáradt egy ilyen egyéni nap után, de megerősítettük egymást abban, hogy nagyon szeretnénk ott lenni az olimpián, és csak ez számít nekünk.
 

- Nagy nyomást jelentett, hogy itthon kellett megtennetek az utolsó lépést a kvótáért?

Így hogy nem voltak nézők, nem éreztem annyira ezt. Ebből a szempontból a 2019-es budapesti vb sokkal nehezebb volt. Persze a csapatverseny során azért nagyon izgultunk, és hiába mondják, hogy ilyenkor magunkra kell koncentrálni, legalább fél szemmel végig az ukránokat figyeltük. Jó csapatuk van, tényleg bármire képesek, de szerencsére Korea megállította őket a nyolc között…

- Mikor esett le, hogy akkor ez most tényleg megvan?

A mi asszónknak hamarabb vége lett, kikaptunk az olaszoktól, aztán nagyjából egyszerre néztünk oda a másik pástra.  Liza ordított egy hatalmasat, mi pedig Márton Annával elkezdtünk sírni.

- Mit éreztél akkor?

Hogy végre vége… Mármint a kvalifikációs időszaknak.

fotó: hunfencing

- Mennyi idő kell most, hogy kipihenjétek ezt az egészet?

Egy hét pihenőt kaptam, aztán folytatom. Jó kimondani, hogy mostantól már az olimpiára készülünk, még akkor is, ha egyelőre fogalmunk sincs, hogy addig milyen versenyeket lehet megtartani.

- De afelől nincs kétséged, ugye, hogy lesz nyáron olimpia?

Biztosan lesz. Kell, hogy legyen!