- Hogyan tölti a születésnapját? Milyen tervei vannak csütörtökre?

Semmi különöset nem tervezek, pont olyan születésnapnak tartom, mint a korábbiakat. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, de azért kicsit fura, hogy már ennyi elszállt. Fitneszedzőként dolgozom, pontosabban dolgoznék, ha engedné a járványhelyzet. Ezért is sajnálom nagyon, hogy 1984-es Los Angeles-i olimpiára nem utazhattunk el, mert akkor valószínűleg nekem és még néhány társamnak, másképpen alakul az életünk, s kicsit nagyobb anyagi biztonságban tudnánk élni.

Az 1979-es bajnok és kupagyőztes csapat Fehérné Gombai Katalinnal (az alsó sorban jobbról a harmadik)

- Hogyan emlékszik vissza a Vasasban töltött időszakára? Melyik a legkedvesebb emléke a Fáy utcából?

Igazából nincs ilyen, az egész csodálatos volt. Serdülőként kerültem oda, Babos Márta volt az edzőm, utána a felnőttben dolgoztam Csík Jánossal és még sok-sok nagyszerű szakemberrel. Akkoriban óriási dolog volt sportolónak lenni, a többiek valóban felnéztek ránk. Amikor az ember felér a csúcsra, akkor gondol csak bele, hogy ez korábban nem is foglalkoztatta, csak imádott kézilabdázni, az vitte előre. S a mai napig ha időnként összejövünk Sterbinszky Amáliával, Angyal Évával és a többiekkel, mindig jól elvagyunk, mesélünk egymásnak, remekül érezzük magunkat. Az igazság az, hogy a csarnokba lépésemtől kezdve a pályafutásom végéig – a sok sérülés dacára – semmit sem bántam meg, ma is mindent ugyanúgy csinálnék. Az egész karrierem a Vasasról szólt, számomra ez már örökre piros-kék marad.

- Mennyire követi figyelemmel a mostani, ismét feljutásra esélyes együttest?

Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy tökéletesen naprakész vagyok. Bármilyen sportágról legyen szó, világversenyeket nézek vagy Bajnokok Ligáját, mert csak a legmagasabb szintű játék köt le. Az, amelyen azt gondolom, abban az időben mi is ott voltunk. Természetesen manapság már egész más a játék, iszonyatosan felgyorsult az egész, de mindent maga idejében lehet csak értékelni. Akkor a legjobbak közé tartoztunk.