A Magyar Sportlövők Szövetsége idén hat szakemberét tüntette ki Arany Jelvénnyel, köztük a Vasas SC-APLE valamint az APLE-Vasas SC vezetőedzőjét, Szita Györgyöt, aki elsősorban az utánpótlás-nevelés terén végzett több évtizedes eredményes és áldozatos munkája elismeréseként vehette át a díjat.
− Ötven esztendő a lőállásban. Olyan hosszú idő ez, hogy talán már nem is emlékszik a kezdetekre.
Azt a szerencsétlen véletlent, amely révén a lőtérre kerültem, nem nagyon lehet elfelejteni. Nagybátyám, Vásárhelyi György a Vasas Izzó kajakosainak vezetőedzője volt, így tizennégy évesen számomra is természetes volt, hogy vízre szállok velük. Egészen jól szerepeltem az ifi csapatban, amikor egy késő őszi vizes edzésen beborultam a Dunába. Természetesen kiúsztam, a megfázást és az azt követő szívizomgyulladást azonban nem tudtam elkerülni. A Sportkórházban kikezeltek, ám az úgynevezett erősportoktól, mint amilyen a kajak-kenu is, szigorúan eltiltottak. Akkoriban még ez volt a bevett szokás, én pedig követtem az orvosi utasítást. A maiakhoz képest tehát igen későn, tizenhét évesen kezdtem a lövészetet.
− Természetesen azt is a Vasas Izzóban.
Egészen pontosan az MHSZ Egyesült Izzó Lövészklubban, dehát az újpesti sportegyesülethez és a gyárhoz egyaránt komolyan kötődtem. Ráadásul abban az időben egy nagyon erős csapat jött össze a Váci úton. A legjobbakkal, vagyis a Honvéddal, az Újpesti Dózsával, és a Központi Lövészklubbal is versenyben voltunk a jó helyezésekért. Nagyon szép és sikeres évek voltak, ilyen körülmények között lettem elsőosztályú versenyző. A tizenharmadik kerület akkoriban eredményes lövészeinek viszont elfogyott a pénze, a bennünket finanszírozó Tungsram viszont őket is vállalta, ezért egyesültünk, s így kerültünk a Tahi útra egy százötven-százhatvanas összesített versenyzői létszámmal.
− Inspiráló környezet lehetett, ön mégis átigazolt a Karhatalmi Dózsához.
A szakosztály titkára arra kért, hagyjam abba a versenyzést és kezdjek edzősködni. Utóbbival nem is lett volna problémám, de még csak huszonkét éves voltam, szerettem lőni, és mindkettőt össze tudtam egyeztetni a munkámmal. Ezért versenyzőként váltottam, igaz edzőként maradtam a Váci úton. Amikor a Dózsánál a karhatalmi részleget felszámolták, amely gyakorlatilag a határőrség csapatát jelentette, véglegesen visszatértem, s vezetőedző edző lettem. Később egy újabb személycsere miatt a Chinoinban töltöttem pár évet, de kétezerhétben végleg visszatértem az APLE-hez. Akkor azonnal mélyvízbe dobtak, hiszen Búz Béla korára való tekintettel átadta nekem legjobb tanítványát Krzyzewsky Beátát, aki ekkor nyert két felnőtt Európa-bajnoki címet.
− Az athéni olimpikon puskás hölgy korántsem az egyetlen tanítványa, aki később más klubban lett nemzetközi szinten is sikeres versenyző.
Nálam tanult meg lőni az olimpiai bronzérmes Kovács Zoltán, aki elsősorban azért igazolt Újpestre, mert gyorstüzelő pisztollyal is ki akarta magát próbálni, amihez nálunk nem volt 25 méteres pálya. Neki lett igaza, hiszen világklasszis lett belőle, s nemcsak az ötkarikás játékokon, de az Eb-ken és vb-ken is sorra nyerte az érmeket. Hozzá hasonlóan az én nevelésem volt a moszkvai játékok 60 fekvő számában induló Szilágyi Ferenc is, aki a Honvédnál teljesedett ki versenyzőként, a jelenlegi aktív felnőtt mezőnyből pedig Toma Dorina, Prágai Patrik és Hanák Gabriella is nálam tanulta meg az alapokat. Gáspár Lalita tizennégy és fél évesen a húszéveseket verve lett junior Európa-bajnok kétezertizenötben. Következő évben, Hurai Viktória a mix számban nyert junior kontinensviadalt, miközben Lalita már a felnőtt női válogatottal állhatott a dobogó tetejére. Kozma Nikolettel kiegészülve nagyszerű leány ifi csapat állt akkoriban össze nálunk én pedig úgy döntöttem, hogy a tehetségükre való tekintettel engedélyt kérek a szövetségtől arra, hogy a junior, illetve felnőtt mezőnyben versenyezhessenek. Az élet igazolta a döntésem helyességét, szinte húzta őket az erősebb versenytársak jelenléte. Nagy harc volt a csapatba kerülésért, ami jó hatással volt az eredményeikre. Érdekes módon az első perctől kezdve mindenki az utánpótlás-nevelő edzőt látta bennem, s bár a felnőttekkel is sokat foglalkoztam, se szeri se száma azoknak a versenyzőknek, akiket én indítottam el a siker útján.
Gáspár Lalita (balról) már nem Szita Györggyel készül, az első fontos lépéseket azonban együtt tették meg
− A közelmúltban volt is olyan női ob-döntő, amelyen a nyolc finálésból hat az ön korábbi tanítványa volt.
Ez így igaz, Sinka László, a hazai szövetség főtitkára hívta fel úgy két éve erre a figyelmemet, s nem mondom jól estek az elismerő szavak, ahogy a kitüntetés is. S hogy miért éppen a gyerekek? Talán azért, mert szót tudok érteni velük. Azt hiszem ez a kulcs. De ez nem jelenti azt, hogy néha ne lenne szükség a szigorúságra is. Sőt. Sokan nagyon is erélyesnek tartanak. De szerintem ez így van jól. Nálam nem is volt eddig egyetlen baleset sem. Azt vallom: üres fegyver nincs, csak halott ember. Éppen ezért fegyverrel a kézben nem is tűröm a viccelődést. Az óvatosság és a fegyelem nálunk mindennek az alapja.
− A nevelés ezek szerint önöknél az edzés szerves része.
Minden sport fontos eleme a fegyelem és az önuralom, a mi esetünkben pedig különösen az. A sportlövészetet azért ajánlom mindenkinek, mert fizikálisan és szellemileg egyaránt igen nagy erőbedobásra készteti a sportolót. S bár az mindenképpen fejben dől el, hogy mikor süti el a fegyverét és hogyan koncentrál a sorozatokban, azért az erőnlét is fontos. Egy ifjúsági válogatott súlyemelő barátom, mindig azzal viccelődött, hogy játszi könnyedséggel megcsinálja az edzéseimet. Természetesen a szaván fogtam és egymás mellé feküdtünk a lőállásba. Mondanom sem kell, húsz perc után már könyörgött, hogy felállhasson. Én csak annyit mondtam neki, hogy még pontosan két órán át tart a gyakorlásom addig így kell maradnia és összepontosítani a következő lövésekre. Másnap alig bírta felemelni a kezét. Éppen ezért minden fanyalgónak azt szoktam javasolni, jöjjön le közénk és legalább egy edzést csináljon velünk végig.
A 2018-as ob-győztes junior leánycsapat, Kozma Nikolett, Hurai Viktória és Kovács Lalita (balról jobbra) Szita Györggyel. A kép hátterében Kovács Tibor a szakosztály szakmai igazgatója látható.
− Mennyire nyitottak manapság a gyerekek a sportlövészetre? Régebben az MHSZ keretein belül szinte mindenki megismerkedhetett a sportággal, manapság viszont sok divatosabb van már.
Általában más sportágak kipróbálása után érkeznek hozzánk a fiatalok, s ma már tíz éves kortól fogadjuk őket. Akik megtalálnak minket azok hűségesek szoktak lenni, tehát többnyire itt maradnak. A koronavírus-járvány viszont most alaposan megtizedelt bennünket is, a szülők nem szívesen engedik fedett térbe a gyerekeiket. Pedig minden szabályt betartunk, hőmérsékletet mérünk, rendszeresen fertőtlenítünk, s a karantén után csak minden második állásban lőttünk. Utóbbi azért volt nehéz döntést, hiszen tizenötből csak hét pályánkat tudtuk így használni. Ha nincs járvány, akkor a pénzhiány a legnagyobb ellenségünk, hiszen a fegyverek és a felszerelés egyaránt nagyon drága, s ezt többnyire a szülőknek kell állniuk. De még így is nagyon sok régi puskát és pisztolyt használunk, és a szövetségtől is kapunk használatra egy-egy darabot. Ám aki komolyan versenyez annak végül be kell ruháznia egy minőségi darabba. Sajnos, öregszik a sportág, már ami a mestereket illeti, nagyon kevés fiatal választja az edzősködést. Egyrészt sajnálom ezt a tendenciát, de meg is értem, hogy a fiatalok számára a munkahelyük és a családjuk fontosabb a lövészetnél. Ha ismét lennének főállású edzők, akkor lehetne szakmailag előbbre lépnünk.
− Nem jelent könnyebbséget az Ady Endre Gimnázium közelsége?
De igen. Nagyon jó a kapcsolatunk az iskola vezetésével, még ha nem is örülnek a hiányzásoknak. Szerencsére megértik, hogy a sportlövészet fegyelemre és pontosságra tanít, nálunk csak jót látnak a tanulóik. Régebben az oktatási intézményekben létrehozhattunk apró szakosztályokat, amelyekben az alapfokú oktatásra mi képeztük ki a tanárokat. Ez azért volt jó, mert a tehetségeseket kiválasztották és hozzánk küldték. Manapság a legtöbb helyen be sem engednek minket a suliba, ezért a toborzás is nehezebb lett. A helyzetünk tehát korántsem könnyű, de szeretjük a sportágunkat, s amíg tudjuk folytatjuk a munkát.
