Elkötelezettség, hitelesség, egyfajta anyai szeretet, lelkesedés és lojalitás. Fazakas Mónikára illenek ezek a jelzők, a Vasas SC Sí Szakosztályának Aranygyűrűvel is kitüntetett edzőjére, „mindenesére”, aki a legutóbbi időkig társadalmi munkában segítette a szakosztály munkáját. Hosszú évek óta szerves része ennek a közösségnek, elválaszthatatlan a vasasos műhely mindennapjaitól. Egy október végi, nyárias délutánon beszélgettünk vele. A hegyen – második otthonában.

„Azért valljuk be, szeretsz egy kicsit anyáskodni, nem igaz?” – kérdezem több mint kétórás beszélgetésünk vége felé, nagyjából fél hat magasságában, a Jánoshegyi úton.

„Ááá, dehogy. Áááá, nem szeret…” – viccelődnek a többiek körülöttem.

„Na, jó, ki főzi a legfinomabb teát?” – kontráz rá Fazakas Mónika.

„Hú, az tényleg nagyon jól szokott esni, Mónika néni” – jön az egyértelmű válasz az egyik fiatal növendéktől.

Hát, persze, hogy szeret anyáskodni. Ha nem így lenne, nem lenne már több mint harminc éve a szakosztály egyik motorja.

Csütörtök délután van. Az edzésre jelentkezők java része késő délutánra már elkezdte a gyakorlást (sírollereznek), igaz, van, aki csak sötétedéskor esik majd be, elvégre a suli, az egyetem vagy épp a munkahely más és más időrendet kínál a szakosztály versenyzőinek. „Szia, Móni”, „Csókolom, Mónika néni!” – sorra „csatolnak be” a fiatalok, akiknek rögtön akad egy-két kérdése, gondja, panasza, amit gyorsan meg is kell válaszolni, oldani. Csípőből megy, mondhatnánk, mindenkinek jár egy-két jó szó, bölcs intelem. Eközben Miki bá – Holló Miklós, a szakosztály vezetője – hátul lő a gyerekekkel, és bár nincs kint a többiekkel az úton, jelenléte így is tapintható. Aztán egy-két szülő is Mónikához fordul, itt már családi, magánéleti kérdések is szóba kerülnek, hiába, egy kicsit pszichológusnak, mentornak is kell lenni az edzéseken.

Mindeközben kocogók, a Normafán rendszeresen sétálók, biciklizők integetnek, szólnak, köszönnek oda főszereplőnkhöz, aki tehát nemcsak minden bokrot ismer már a hegyen, hanem az arra járók egy jelentékeny részét is – ha személyesen nem is, de látásból mindenképpen.

Mióta leaszfaltozták a Jánoshegyi utat, a sírollerezéshez ideális környezet áll rendelkezésre a normafai buszfordulótól felfelé. De nemcsak edzésre, hanem versenyre is, szeptember 14-én már ötödik alkalommal rendezte meg a Vasas SC és a Normafa Park a Normafa Síroller Kupát. Csakhogy október van (mellesleg 25 fok, miközben igazából már hangolnánk a hűvösebb – hovatovább havas időjárásra), hullanak a levelek, de kisebb ágacskák, fakéregdarabok is az úttestre kerülnek. „Ezek a mulcsok azok, amik életveszélyesek” – mondja Mónika egy kéregdarabot mutatva. Minden edzés előtt lesöpri a Vasas Síház és a buszforduló közötti szakaszt, hogy a fiatalok kisebb eséllyel essenek hasra edzés közben a rollerrel.

„Maga még mindig itt van?” – viccelődött a minap egy idős úr, aki két nappal korábban is takarítás közben elegyedett szóba vele. „Nem, azóta már hazamentem” – válaszolt Mónika.

Mint megtudtuk, természetesen voltak esések, vagánykodó vagy épp figyelmetlen kerékpáros is ütközött rollerező fiatallal, csuklótörésen is átesett már a szakosztály, és mivel nem feltétlen köztudott, hogy edzések folynak az aszfalton, néha meglepődnek az úttesten közlekedők a léccel „száguldó” tanítványoktól.

„Megkérdezhetem, hogy ez micsoda?” – jött oda hozzánk beszélgetésünk során egy hölgy (mintha tudta volna, mennyire jól jön egy ilyen párbeszéd a riportunkhoz), majd Mónika közölte, síroller, és aztán folytatta az ismertetést: kedden és csütörtökön lehet hozni a gyerekeket, „akkor biztosan itt vagyunk, akkor sírollerezünk a gyerekekkel”. „De igazából én jönnék edzésre” – felelte a hölgy, majd jött a kacagás és a gyors válasz: „semmi akadálya, lehet jönni, egy bukósisakot azért nem árt hozni, ha megoldható. Mi vagyunk a Vasas, kedd és csütörtök”.

„Biztos ez a száraz edzés” – fogalmazott egy arra sétáló idősebb úr párjának, és hát így is mondhatjuk, az meg már egy másik kérdés, hogy a téli szezonban is egyre kevesebb a hó a Normafán, valódi sífutóedzést ritkán tudnak tartani a hegyen.

„Ezzel nem tudunk mit kezdeni, de Miki bá a hétvégén a Vasas Gyerekprogramosokkal már megy a gleccserre” – mondja Mónika, utalva ezzel arra, hogy az országos versenyek, bajnokságok mellett az edzésekre is ki kell járni Ausztriába vagy Szlovákiába. Ebben az idényben most kezdődnek ezek az utazások.

Csacsi-rét, Harangvölgy, Makkosmária – sorra jönnek „a hegy” meghatározó pontjai a beszélgetésünk során, mintha csak természetes lenne. Fazakas Mónika életének jó ideje szerves részei ezek a helyszínek, de nem mindig volt ez így:

„Mikor idejöttem, azt se tudtam, hol vagyok. A Főnök az első nap azt mondta, menjek el futni a hegyre a többiekkel, az MHK-körre. Csak menjek, ne kérdezzek semmit, ne aggódjak. Senkit nem ismertem, mentem először, másodszor, és így tovább.”

(Közbevetés, a találó MHK rövidítés jelentése: munkára, harca kész.) 

Hogy ki volt a Főnök? Nos, Beták Imre, aki évtizedekig volt a szakosztály első embere.

„Nagyon szigorú volt, sajátos stílussal, de valahogy szerettük, és nagyon értett a szakosztály vezetéséhez. Valahogy mindig voltak segítői, nem tudtuk, hogyan talált rájuk, de sokan segítették a munkáját. Például testnevelő édesapám egyik ismerőse, Futó József, korábbi sikeres Vasas-sífutó is, ő irányított a hegyre. Volt a Főnöknek humora és fifikája is. Még új voltam, amikor egyik edzésünk elején azt mondta, fussunk le a budakeszi templomig, nézzük meg, hány órát mutat a templom órája, aztán jöjjünk vissza. Fél négy, mondták többen neki idő előtt, mi meg jóval később, lihegve értünk vissza hozzá. Nem volt óra a templomon, ő így derítette ki, hogy ki futja le tisztességesen a távot. Egyébként elsőre annyit mondott: mivel kezem lábam megvan, maradhatok” – emlékezik Fazakas Mónika, aki 1981-ben, gimnazistaként ment (pontosabban jött) fel először a hegyre, és azóta is ott dolgozik, munkálkodik – a Vasas családban. A tornát űzte egyébként előtte, így a sport élete részét képezte, ezt cserélte a sífutásra, majd idővel párhuzamosan a biatlonra.

Beták Imre nem szerette, ha a lányok lőnek, el kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy odaengedje őket a lőálláshoz. Jól tette, mert a Vasas versenyzői számos alkalommal nyertek egyéni és csapatbajnokságot – Fazakas Mónika többször is tagja volt az aranyérmes biatlonváltónak, 1988-ban 5 kilométeren Hieber Mónikával és Dankovics Máriával, 1985-ben és 1988-ban 10 kilométeren Dankovics Judittal, Schumiczky Mónikával, majd ismét Hieber Mónikával és Dankovics Máriával lett bajnok.

„Még versenyeztem, amikor már besegítettem a szakosztály munkájába, aztán később elvégeztem a középfokú edzőit, majd a szakedzői diplomám is meglett. Délelőtt a TF, délután a hegy… Már több mint harminc éve” – fogalmaz Mónika.

„Fogadjunk, hogy hiányozna, ha vége lenne!” – szemtelenkedek.

„Persze, hogy hiányozna, csak nagy a szám, ha panaszkodom. Mert azért néha szoktam, mérgelődöm, ha például úgy érzem, nem kapok segítséget”.

Az aktív versenyzői pályafutás után is kitartott a sífutás mellett, olyannyira, hogy 2001-ben Worldloppet Master címet szerzett. Azoknak jár az igen rangos cím, akik minimum 10 olyan nagyszabású sífutó versenyt teljesítettek, amelyek 45 kilométernél hosszabbak. Fazakas Mónika 1996-ban például első magyar nőként teljesítette a svédországi, 90 kilométeres Vasaloppet viadalt.

„Van, amit többször is teljesítettem, de az utóbbi években már nem vállaltunk 70 kilométert, pedig fiatalon a Marcialonga, az olasz verseny volt a kedvencünk. De nagyon szerettük a cseh Jizerska 25 kilométeres versenyét is, ahová Viczián Verával jártunk, na és a svéd Vasaloppet-et, az a csúcs. Persze, amikor kezdőként és nőként betesznek a mezőny végére, mert ez a szabály, és 14 ezer ember van előtted, az azért elég nyomasztó elsőre. Mire vársz, hogy elindulj, eltelt fél, egy óra, vannak, akik már hosszú kilométereket haladnak. Mostanában Lengyelországba, Szklarska Porebába járunk, ott már csak 25 kilométeren versenyzünk. Ahhoz, hogy valaki megkapja a masters címet, tíz különböző versenyt kell teljesíteni, ezek közül az egyiket a tengeren túl. Mi Amerikába mentünk, nagy kaland volt” – mesélte Mónika, aki a Vasas SC sí szakosztályának harmadik emblematikus alakjával, tiszteletbeli szakosztály elnökével, Rosivall Zoltánnal (és Viczián Verával) együtt kapta meg 2001-ben a Worldloppet Master címet.

Délelőtt TF, délután hegy – hangzott el korábban. De mit is jelent ez a gyakorlatban?

„A gimnázium után nem vettek fel a TF-re, de szerencsém volt, mert az akkor még működő kutatóintézetben nyugdíjba vonulás miatt megüresedett egy irodai álláshely. Odakerültem, jól jött, hogy kitanultam már addigra a gépírást, ami előny volt akkor, ott maradtam, majd nem sokkal később megszüntették a Kutató Intézetet. Mint adminisztratív munkatárs, később átkerültem a Sportjáték Tanszékre, majd az Oktatástechnológiai Csoporthoz, végül a Sportszaknyelvi LEktorátusra, azóta is ott vagyok. 1983 óta dolgozom a TF-en, sok mindent láttam, megéltem, sok mindent tanultam” – fogalmaz Mónika, aki aztán történetmorzsákat szór Zalka Andrástól kezdve, Hajdu Jánoson át dr. Fábián Gyuláig, a Commodore 64-től az egy vesszőhibával leütött, de visszadobott levélig.

Fazakas Mónika 2007 óta a Vasas SC Örökös tagja, az Aranygyűrű kitüntetést 2016-ban kapta meg, ezzel együtt egyik legnagyobb élménye a klub 100 éves születésnapi ünnepségéhez kötődik.

„Készültek molinók, amin az egyes sportágak mozgását mutatják be a háttérből megvilágított fénnyel. Egy ilyenen pillantottam meg saját magam, a Sífutó Váltó Ob-n, a galyatetői rajtnál készült a kép. Ez az érzés elvarázsolt. Nem is akartam elhinni, hogy én vagyok a képen, hiszen voltak nálam sokkal eredményesebb és fotogénebb versenyzők is, nem tudom, hogy hogy kerültem oda, de meseszerűen hihetetlen volt az élmény” – emlékezik.

Nyolcéves már ez az emlék, az idő röpül, a szakosztály „mindenese” azóta is szervez, adminisztrál, versenyt rendez, takarít és karbantart és persze edzéseket tart a hegyen. Azt mondja, nincsenek sokan (hivatalosan 44 fővel megy a szakosztály), családias a hangulat, és a jelenlegi körülményeket figyelembe véve talán nem is lenne feltétlenül ideális, ha nagyobb tömegben érkeznének a fiatalok. A síház és környékének felújítására megvannak a tervek, ez hozhat majd egy szintlépést a szakosztály számára – nem kérdés, hogy Mónika is reménykedik abban, ez az idő is eljön előbb-utóbb.