2017.11.20.
Tükrök, Mexikó és az okostelefon

Nagyinterjú a Vasas mesteredzőjével, Fábiánné Rozsnyói Katalinnal, aki 75. születésnapját ünnepli.

- Hogy ébredt a 75. születésnapján?
Olyan nagy dolog lenne ez? A kerek fordulóimon, az ötvenediken meg a hetvenediken is felköszöntöttek, ami nagyon megható volt, de most, mikor ezt a hetvenötöt emlegetik, kicsit úgy érzem, mintha már le akarnának velem számolni. Ráadásul lépten-nyomon önmagába botlik az ember. Éppen a napokban mondtam Öcsinek, a férjemnek, hogy minden tele van tükrökkel, én pedig úgy utálom magamat viszontlátni.

- Mi a gond tükörképekkel?
Ott van például a fitneszterem, ahová most Tamarával járunk, minden falon hatalmas tükrök lógnak. Nagyon becsülöm azokat az embereket, akik munkaidő után keményen edzenek, de minek nézik közben folyton magukat? Nem beszélve a személyi edzőkről, akik néha még mozognak is a zenére, miközben magukat csodálják. Gondoltam is magamban, jól nézne ki, ha egyszer én is nekiállnék balettozni… Komolyra fordítva a szót, sok minden eszembe jut, amikor viszontlátom magamat, ilyenkor néha elkalandozom, hogy mit hogyan csináltam, és mit lehetett volna esetleg máshogy az életemben.

- Például az 1968-ban versenyzőként szerzett olimpiai ezüst kapcsán?
Jövőre lesz ötven éve… Szeretnék visszamenni Mexikóvárosba, a MOB-ban már elvileg szervezik, hogy kivisznek minket, nagyon örülnék neki. Amikor edzőként ott jártam, az nagyon rossz hatással volt rám. Megláttam az olimpiai pályát, ahol versenyeztem, és csak álltam ott, mint egy balfácán. Ürességet éreztem, és utána már inkább a városba se mentem be, hogy ne vonják el a figyelmemet a régi emlékek. Aki komoly hivatásként fogja fel az edzősködést, annak ilyen helyzetben száz százalékban a versenyzőjére kell koncentrálnia. Én szeretnék úgy visszamenni a helyszínre, hogy csak magamra tudjak figyelni.

- Ennyire szerette Mexikóvárost?
Volt akkoriban még előolimpia, amelyen egyébként harmadik lettem, és akkor öt hetet kint töltöttünk, tehát maradt szabadidőnk bőven, én pedig állandóan mászkáltam, mindent meg akartam nézni. Érdekes, mert valamelyik nap leültem a tévé elé, és pont Mexikóról kezdtek vetíteni egy ismeretterjesztő filmet. Mindent bemutattak, amit fiatalon személyesen láttam, csak most így utólag a pontos történelmi háttér-információkat is megismerhettem. Teljesen belefeledkeztem, Móni, a lányom szólt, hogy menjünk, mert fel kell köszönteni az unokatestvéremet, de én mondtam, hogy majd kicsit később érkezem, mert most Mexikóban vagyok. Engem ez kapcsol ki.


Az olimpiai ezüstérmes páros: elöl Pfeffer Anna, hátul Fábiánné Rozsnyói Katalin (fotó:kajakkenusport.hu)


- Évtizedeken át „termelte” a magyar sportnak a legyőzhetetlen kajakkirálynőket. Közhelyes, de mégis megkérdezem, mi volt a dominancia titka?
Az, hogy nem engedtünk senkit oda magunk mellé. A lehetőségekhez mérten mindenkivel minden számot elvittünk, egységesen tudtunk dominálni. Már a Kőbán-Mészáros- Dónusz-Czigány négyessel elkezdődött, Janics Natasáék folytatták, és most ez a helyzet Takács Tamarával is. Sokszor már nem is mertek elindulni az ellenfelek a hazai versenyeken, mert presztízsveszteség lett volna nekik, ha kikapnak. Egyébként ezt most is nagy gondnak látom, hogy valaki bekerül egy Eb vagy vb-csapatba, aztán szinte bujkál, pedig a válogatottaknak szerintem kötelezően időre kellene menniük heti egy-kétszer, hogy mindenki képbe kerülhessen az aktuális formájukat illetően.

- Dominancia ide vagy oda, egykori női tanítványai többségével mégsincs  felhőtlen viszonyban…
A nagyrészükkel tényleg nem beszélek, inkább kerülöm őket. Anno addig kellettem nekik, amíg hasznuk volt belőlem, utána már nem, de emiatt nem sírtam soha, tudomásul vettem, hogy ilyen az élet. Janics Natasa viszont már tegnap felköszöntött, vele más a viszonyom.

 - Miért pont vele alakult máshogy?
Az édesapjával anno együtt versenyeztem, ő hozta el hozzám. Egyenes ember volt, imádta a lányát, de mondta, hogy már nem tud belőle többet kihozni. Azzal keresett meg, hogy ha valaki, akkor én talán új lendületet adhatok neki. Mindent megtettem Natasáért, volt, hogy nálam lakott, de ezért sose vártam hálát. Nagyon konok lány volt, mindig mondtam neki, hogy nem tudja megtagadni a szerb vérét, de várta és adta is a szeretetet. Jólesik, hogy nem felejtett el, de talán még ennél is jobban örültem egy másik volt tanítványom üzenetének, akivel ugyan nem értünk el komoly eredményeket, mégis mindig gondol rám, és drukkol nekem. Most éppen azzal küszködöm, hogy az okos telefonomon bepötyögjem a válaszokat. Egyébként tudja kinek a köszöntésén lepődtem meg nagyon?

- Segítsen!
Ma reggel Tóth Dávid volt az első, aki írt az olimpiai ezüstérmes fiúk közül. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ő lesz a leggyorsabb, majd fel is hívom, és megdicsérem. A fiúk közül mindig Pauman Dani volt a nagyszájú, ő mindenről beszámolt. Szafi inkább halkabb, visszafogottabb fiú, de talán ő volt a legtehetségesebb. A mai napig szeretem őket, úgy érzem, mindent kihoztam belőlük, és tudom, hogy Rióban is helytálltak volna. Arra készültünk, hogy dobogósak lesznek. Mi az olimpiában gondolkodtunk, annak rendeltünk alá mindent, az ellenfeleknek pedig csak az volt a fontos, hogy a hazai válogatókon megverjék az enyéimet. Még sok mindent tudnék erről mondani, de talán jobb, ha befogom a számat.

- Ezért is döntött úgy, hogy Tokióig folytatja és elvállalja Takács Tamarát?
Azt csak Tamara miatt tettem, aki a tehetsége mellett olyan akarattal van megáldva, amilyet még nem nagyon tapasztaltam. Persze azért az ő evezéstechnikáján is kellett kicsit javítani, még lapátot is cseréltünk. Mindig mondom, hogy a jó adottság önmagában még semmi, általában a kevésbé ügyesek, de szorgalmasabbak többre viszik. Jó most így csak vele dolgozni, ráadásul a Vasasnál sincs kényszer vagy elvárás, hagynak a saját fejem után menni, és ez a legjobb. Mindig utáltam, ha valahol beleszóltak az életünkbe, akkor sokszor csak azért is az ellenkezőjét csináltam.

- Tamara egyre nagyobb reflektorfénybe kerül, próbálja óvni ettől?
Figyelni kell rá, sokat beszélgetünk, anno a TF-en nagyon jó pedagógia és pszichológiai óráink voltak, ezekből most is sokat hasznosítok, na meg persze nekem is van némi saját tapasztalatom már. Igyekszem tanácsokkal ellátni, van, amit meg is követelek tőle. Egyébként az előző kérdésben úgy fogalmazott, hogy Tokióig vállaltam Tamarát. Ez azért nem teljesen így van, velem is történhet bármikor valami, megbetegedhetek például, de akkor meg fogom neki mondani, hogy kivel csinálja tovább. Más nem csalhatja el őt…

- Szerencsére a hangja alapján egyáltalán nem tűnik fáradtnak vagy betegnek.
Pedig fáradt vagyok, továbbra is ápolom a férjemet, ez folyamatos szolgálat, ami lelkileg és idegileg is megvisel, sokszor igazából az edzéseken tudok kikapcsolódni. Egyébként meg rendmániás vagyok, állandóan megyek, mindig partvis van a kezemben. Lehet, hogy többször le kéne vennem a szemüvegemet, mert akkor nem látom, hogy kosz van a lakásban, és nyugodtabban tudok lenni.

- Jelölték a Prima Primissima-díjra. December 1-én lesz a díjátadó. Elmegy?
El, talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy megjelenek. Ez a dolog is meglepett, főleg miután végignéztem az összes jelöltet, alig vannak köztük nők. Utoljára a kajak-kenu közgyűlésen köszöntöttek a szövetségben, kitüntetést is kaptam. Mindenki, még a lányom is be volt avatva, ha tudok róla, biztosan otthon maradok. Egyszer csak elkezdték vetíteni az 1968-as olimpiai döntőt, valahonnan előkotorták, most láttam először. Mondtam magamban, te Jóisten, és naná, hogy elsírtam magam a végén...Most viszont ha megengedi, indulnom kell, kezdődik az edzés. Figyeljen, mit ír le, nem kell ám agyba-főbe dicsérni, ronda, erőszakos öregasszonynak ismernek sokan.

Jenkei Dániel