Szalma László korszakos alakja  a magyar atlétika életnek. Fedettpályás Európa-bajnoki címek és dobogós helyezések, olimpiai negyedik, valamint hatodik hely, számtalan magyar bajnoki cím fémjelzi hosszú pályafutását, amely Nagymaroson kezdődött, nem kevesebbel, mint egy egy úttörő olimpiai bajnoki címmel.
Az általános iskola befejeztével tanulmányait a budai sporttagozatos Petőfi gimnáziumban folytatta, és a Vasasba igazolt. A legendáshírű utánpótlás edző Paulínyi Jenő volt  a testenevelő tanára és egyben az edzője is Pasaréten. Ifjúsági rekordok sora, valamint több versenyszámban összesen tizenöt korosztályos bajnoki cím jelezte, hogy nem mindennapi tehetség bontogatja szárnyait a Vasasban, egy idő után már Schulek Ágoston felügyelete alatt.
A TF-et végezve, miközben felnőtt országos bajnoki címekig jutott, az akkori idők szokásának és rendjének megfelelően eligazolt a Vasasból, majd testnevelő tanári diplomájának megszerezése után, 1981-ben tért vissza Pasarétre. Ebben az időben már Zarándi László irányította az edzéseit.

Piros-kék színekben 1982-ben megjavította a távolugrás magyar rekordját (820 cm), majd egy évvel később 1983-ban  másodszor nyert fedettpályás Európa-bajnoki címet távolugrásban, ezúttal hazai környezetben Budapesten.
A Vasas tagjaként szabadtéren és fedettpályán összesen tizenhárom egyéni és egy csapatbajnoki címet szerzett, hatszor javított országos csúcsot, melyek közül az utolsó, az 1985-ben elért 830 centiméter a mai napig a valaha mért legjobb magyar eredmény távolugrásban. A Vasas Örökös bajnoki címmel, valamint Aranygyűrűvel tisztelgett sportpályafutása előtt. 
Jelenleg a TF atlétikai tanszékét vezeti, alelnöke a Magyar Atlétikai Szövetségnek.  

Nagymarost elhagyva mi döntött 1972-ben a Vasas mellett?
- Az addig tapasztaltak alapján, nem volt kérdés a családban, hogy a sportnak fontos szerep kell, hogy jusson az életemben. Az Attila úti Petőfi Gimnázium sporttagozata óriási presztízzsel bírt abban az időben, kézenfekvőnek látszott, hogy oda menjek középiskolába. A bekerüléshez azonban szükség volt egyesületi ajánlásra, vagyis kellett egy szakosztály, ahova tartozom. Édesapám böngészte ki az újságból, hogy a Vasas felvételt hirdet Pasaréten, így kerültem a klubba 1972 nyarán.

Akik akkoriban bármilyen sportágban Pasaréten sportoltak, úgy beszélnek a helyről, mint ami döntően befolyásolta pályafutásukat, világlátásukat...
- A hangulat engem is egyből megfogott, bár ezekig a mély következtetésekig nyilvánvalóan csak sokkal később jut el az ember. Paulínyi Jenő bácsi csoportjába vetett a jósorsom, Panni nénitől a szertárostól, pedig kaptam egy vasasos melegítőt. Nyár volt, de én dacolva  a meleggel egész nyáron abban feszítettem otthon Nagymaroson...
De visszatérve Pasarétre. Paulínyi Jenő bácsi nem csupán az edzőm volt, hanem mivel testnevelő tanárként a Petőfiben dolgozott, így a kialakult szituáció megnyitotta számomra az utat a gimibe. Sajnos ez az idilli helyzet rövid ideig tartott, fél év elteltével Jenő bácsi egy autóbaleset során az életét veszítette.

Ezt gyerekként nyilván  nem volt könnyű megélni, de az élet ment tovább, új benyomásokkal, kapcsolatokkal.
- Schulek Ágoston csoportjába kerültem. Eleinte én voltam a kisfiú, de hamar befogadtak. Ágoston elképesztően jó pedagógiai érzékkel bírt, remekül terelgette a csapatot, és szakmai téren is olyan módszereket használt, amelyek a mai napig alapvetések. A sokoldalú, játékos képzés szükségszerűsége abban az időszakban ivódott belém, és ezt a TF-en azóta is szem előtt tartom.
Indultam, és eredményes voltam  a távolon kívül hármasban, rúdban, gáton, sprintszámokban, a mai napig vallom, hogy a hosszú pályafutásomat annak is köszönhettem, hogy fizikálisan nagyon alaposan fel lettem készítve a versenysportra. Harminc fölött is tolerálta és elbírta a szervezetem a terhelést, és mentálisan sem éreztem kiégettnek magamat soha.

A jó edző, a jó pedagógus példája egy életre meghatározhatja tanítványa sorsát...
- Ágoston hatására óradóként már viszonylag korán bekapcsolódtam a TF életében, de be kell, hogy valljam, nagyon sokáig egyáltalán nem fogalmazódott meg bennem, hogy belőlem tanár vagy éppen edző lesz. Eleinte inkább csak a nehézségeit láttam ennek a pályának. Aztán mégis eljutottam oda, hogy a gimnázium után a TF-re jelentkeztem. Fel is vettek, a tanulmányaim alatt el is kellett igazolnom a Vasasból, a diplomám megszerzése után 1982-ben jöttem vissza. A főiskolás évek alatt viszont olyan tanár egyéniségeket, hiteles embereket ismerhettem meg – az atlétáknál maradva Bácsalmási Pétert, Koltai Jenőt, Kulcsár Gergelyt, Szécsényi Józsefet –, hogy eldöntöttem én is ezt a hivatást választom. Tanárnak lenni ugyanis hivatás, egy fiatalember életének alakítása mindig óriási felelősség.

Igazán fontos dolgokról beszélünk, de azért ne feledkezzünk meg a versenysportról sem, hiszen nem keveset tett le az asztalra ezen a területen is. Egyértelmű volt az, hogy eredményes pályát futhat be?
- Viszonylag korán kiderült, hogy vannak bizonyos fizikális adottságaim, és sikereknek is már korán örülhettem. Az olimpiák bűvkörében éltem, hamar megfogalmazódott bennem, hogy erre vágyom. Végül is négy ötkarikás játék lett volna  a pályafutásomban, egy azonban ezek közül rajtam kivülálló ok miatt kimaradt.
1980-ban Moszkvában negyedik lettem, az okosok azt mondják az első olimpia a tanulásé. Négy évvel később életem legjobb formájában készültem az 1984-es Los Angeles-i játékokra, amikor egy tavaszi  estén Buda István bejelentette a televízión keresztül, hogy a mi magyarok nem utazunk. Egy világ tört össze bennem, egyből arra gondoltam kész abbahagyom, nem csinálom tovább. Egy ideig nem is edzettem, de aztán a család, és Zarándi László, az akkori edzőm együttes hatásnak köszönhetően szép fokozatosan újra munkába álltam, egy év múlva pedig megugrottam a ma is élő 830-as magyar csúcsot.

Nem mindennapi pályafutás, amelybe a történtek után még két olimpia is belefért, Szöulban hatodik helyen végzett, és ott lehetett Barcelonában is.
- A nyolcvannyolcas hatodik helyemre azt hiszem egyértelműen büszke lehetek, négy évvel később a pályafutásom végefelé viszont már nem voltak igazán nagy reményeim, nem is éltem meg csalódásként a selejtezőben történt búcsút. 1972-től kilencvenkettőig kis megszakítással húsz esztendőt töltöttem a Vasasban, életemnek megkerülhetetlen részét, rengeteg örömmel. Zarándi tanár úr pedig biztosította számomra  a folytatást, hiszen tanszékvezetőként nyugdíjba vonult, és engem ajánlott maga helyett. Most már több mint huszonöt éve ez van a középpontban, nem panaszkodhatok, jól érzem magam.

A hatvanadik születésnap akár okot is szolgáltathat a fentebb elmondott összegzésre...
- Elégedett lehetek, olyan életem volt, aminél kívánni sem kívánhattam volna jobbat. Az, hogy hatvan vagyok nem ráz meg, egy pillanatnyi megtorpanás talán, ám az élet megy továbbb. Az ötvenediken emlékszem, jobban elgondolkodtam. Vannak még terveim, elképzeléseim, az atlétika örök kihívás...

ja