Olyan forróság tört az országra 1957 júniusában, hogy a Népstadion dupla programja, a Vasas–Szombathely, FTC–Pécs kettős meccs sem konkurálhatott a hűsítő vizek környezetével. A Császár uszodában még az 5 forint 20 filléres kabinjegyeket is elkapkodták, pedig a nagyközönségnek meg kellett fontolnia minden plusz kiadást, mert a szekrényes belépőt 3,20-ért adták, és az átlag jövedelem abban az időben 1450 forint volt. Ám a kánikula még a Hungária-Balaton Idegenforgalmi és Üdülési Vállalat hirdetési osztályát is felbátorította, az ugyanis széles körben reklámozta, hogy éjszakánként 37 forintért lehet szobát kapni a Balaton déli partjának néhány nyaralóhelyén.

Hogy mennyien utaztak el a magyar tengerhez, azt nem tudni, ám az valószínűsíthető: a szerencsések sem Pat Boone Love Letters in the Sand című dala nyomán írtak szerelmes leveleket a homokba. Noha a szám 1957. június 3-án váltotta fel Elvis Presley All Shook Up-ját az amerikai slágerlista élén, a dekadens Nyugatot már a kádári konszolidáció idejében sem kultiválták a hivatalos körök minálunk, így aztán inkább Ákos Stefi búgta a fülekbe a néprádiókból, hogy „Csak egy kis emlék...”

De fontos emlék!

Mármint a bevezetőben említett Vasas–Szombathely meccs, amelyet hatvan éve, június 2-án délután negyed öttől rendeztek a legnagyobb hazai sportlétesítményben. Háromnegyed öt után egy perccel már 4:0-ra vezetett a piros-kék együttes, miután Kaszás László a hálóba fejelte Raduly József beívelését; Bundzsák Dezső amilyen hosszú, olyan elegáns szóló végén a 16-osról a bal sarokba küldte a labdát; Kaszás lábbal is jegyzett egyet; majd Csordás Lajos átadását Szilágyi Gyula továbbította az aznap meglehetősen mostoha sorsú Varga János kapujába.

Kaszás, Szilágyi I...

A két játékos között tizenöt esztendő különbség volt, ám a harmincnégy éves „Sziszit” ez egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy 17 góljával az egy idényes – tavaszi – bajnokság mesterlövésze legyen. Rajta kívül Csordás 8-szor, Az év játékosának választott Bundzsák 5-ször, Kaszás 4-szer, Lelenka-Lenkei Sándor és Raduly egyszer-egyszer „köszönt be”. Kaszás és édesapja igazi vasas volt, mert a papa kazánkovácsként kereste a kenyerét, míg a fia esztergályosnak tanult. Már, amíg nem „dobbantott”. Ám 1956-ban „disszidált”, majd nemhogy csatlakozott a Vasashoz a piros-kék együttes 1957. januári-februári belga-nyugatnémet túráján, de haza is tért a csapattal. Végigjátszotta a bajnokságot, aztán az NSZK-ban sűrűn megforduló utazó angyalföldiek újabb – júniusi – nyugatnémet portyája során megint kinn maradt...

Angyalföldiek?

A szezont kétségkívül a Béke utcai pályán kezdte a Vasas; tizenöt év múltán először lépett fel ott. Ám abban az idényben többször már nem nem ment haza: további pesti találkozóit sorra a Népstadionban játszotta. Mindig kettős meccs keretében szerepelt, a következő eredményekkel (zárójelben a nézőszámok): Csepel 3:0 (65 000), Újpest 3:1 (50 000), FTC 1:1 (80 000), Tatabánya 4:0 (55 000), Honvéd 5:4 (15 000)... Ezt követte a Szombathely elleni 6:0 (20 000), a vasi Varga ugyanis nem úszta meg csupán csak néggyel, mert a második félidőben duplázó Csordás tovább rontott a kapus amúgy is kritikus kedélyállapotán. Pedig – amint azt a Képes Sport írta – „a Vasasnak korántsem kellett teljes erőbedobással játszania. (…) Szünet után is macska-egér harc folyt a pályán (...), s a piros-kék csapat akár két számjegyű eredményt érhetett volna el.” A tudósítás szerint „a férfiak zöme ingujjra vetkőzve figyelte a mérkőzést, sőt jó néhányan még az ingüket is levetették, és szurkolás közben napfürdőztek. Hamarosan egészen kedélyes hangulat alakult ki (…), fogyott a sör, a málna, a fagylalt, a nápolyi és a sós perec.”

Annál inkább derűssé vált a légkör, mert megérkezett a hír Salgótarjánból, hogy a „Stécé” váratlanul 5:0-ra legyőzte a második helyen álló riválist, az MTK-t, azaz a Vasas a záróforduló eredményétől függetlenül elnyerte története első futballbajnoki címét! Így aztán csak a veretlenség elvesztése szempontjából volt fájó az utolsó játéknapon az MTK-tól elszenvedett 3:2-es vereség (Népstadion, 45 000 néző), de addigra már boldog-boldogtalan – főleg persze boldog – telefonált a klub Eötvös utcai székházába, hogy gratuláljon az elsőséghez. Szilágyi Gyula is elégedetten említette: „Sokan kérdezik tőlem, mi a sikereink titka. Rövid a válasz: szívvel kell csinálni mindent.” Baróti Lajos edző pedig két tényezőnek tulajdonította a diadalt. „Az egyik játékosaink hallatlan ambíciója, minden eddigit felülmúló szorgalma és komolysága – mondta. – A másik az, hogy a bajnokságot majdnem teljesen ugyanabban az összeállításban küzdhettük végig. Hiszen összesen csak tizenkét játékost szerepeltettünk.”

Bizony.

Szilágyi II János egy mérkőzésen, a Honvéd ellen futballozott Bundzsák Dezső helyén, különben mindig ez volt az összeállítás: Kovalik Ferenc – Kárpáti Béla, Kontha Károly, Sárosi László – Bundzsák, Berendy Pál – Raduly, Csordás, Szilágyi I, Kaszás, Lelenka-Lenkei.

Erről a tizenegyről írta a Népsport a Szombathely elleni hatig haladás után: „A Vasas veretlenül jutott el odáig, hogy már bajnoknak vallhatja magát. Olyan teljesítmény ez, amelyre büszkék lehetnek a nagy múltú munkáscsapat játékosai, vezetői és szurkolói. Benne van ebben az együttes kitűnő szakvezetése, a játékosok kollektív szelleme (…) és a hagyományos Vasas-szív. Vitán felül az arra legérdemesebb csapat nyerte az idei labdarúgó-bajnokságot.”

A Népszabadság sem spórolt az elismeréssel: „Két évvel ezelőtt itthon még véletlennek tartották, hogy a Vasas elnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát. Tavaly külföldön ellenezték a Közép-európai Kupában való indulását, mondván: mit keres a legjobbak között? (Aztán a döntő harmadik mérkőzésén 9:2-re nyert a bécsi Rapid ellen. – A szerk.) Az idei magyar bajnokságban pedig a sorozatos győzelmeket egyenletesen jó játékkal aratta.”

Elsőként először, de korántsem utoljára...

Hegyi Iván