Raduly több mint 200 éve.

Már csaknem huszonhét volt, amikor a Vasasban debütált, mert több mint hat esztendőt elvettek tőle. Ezt az időt Rusztaviban, Sztálingrádban, illetve Voronyezsben töltötte, mivel 1945-ben elhurcolták. Arra a kérdésre, miért Grúziába vitték először, Raduly József a maga modorában feleli mindig: „Szibéria már tele volt...” Élete leginkább szívbe markoló gólját mindenesetre egy táborbajnoki döntőn, tizenegyesből szerezte – csapata azzal nyert 1:0-ra –, de úgy mondja, nem volt élet-halál kérdése a büntető, mert attól kezdve, hogy negyvennyolc kilóval és hét góllal debütált egy 7:1-es lágermeccsen, viszonylag jól tartották. Voronyezsben például rendre füves pályán játszhatott, sőt korlátlan mozgásra jogosító igazolványt is kapott, minek segítségével szerelembe esett egy, a második világháborúban hősi halált halt szovjet katonatiszt lányával.

Az igazi bumáska azonban az volt, amely azt dokumentálta: 1951 decemberében hazajöhet. Az a csaknem három hónap, amelynek során a politikai foglyok között, a pesti Mosonyi utcai börtönben kellett rostokolnia, szinte már elrepült, és 1952. február 24-én bemutatkozhatott a labdarúgó NB I-ben. A Postás csapatában játszott először, s nem feltétlenül volt boldog, amiért a miskolci mérkőzést megelőzően – idézet a korabeli tudósításból – „a játékosok és a nézők lelkesen ünnepeltek a szovjet hadsereg fennállásának harmincnegyedik évfordulója alkalmából”... Az eufóriát a maga részéről úgy törte meg, hogy a második félidőben kiugrott, és a háromszoros válogatott diósgyőri Károlyi József hálójába küldte a labdát. Ezzel az alakítással vezetett 2:1-re, aztán 3:2-re nyert a Postás, Raduly pedig kitűnő kritikát kapott: „Gyors és technikás játékos, sok veszélyes helyzetet teremtett a diósgyőri kapu előtt.”

A Vasasban két évvel később tartotta a premiert, az 1953-ban a szintén a Postástól érkező Baróti Lajos edző – és a „Tökszinek” becézett intéző, Tőke János – szíves közreműködésével. Erre az előadásra azonban nem szívesen emlékszik, mert a piros-kék együttes a zsúfolt Üllői úton 2:0-ra kikapott az akkor Kinizsinek nevezett FTC-től. (Tíz esztendővel korábban a Vasas is volt Kinizsi, miután 1944. április 17-én a királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter – a belügyminiszterrel egyetértésben – felfüggesztette a klub önkormányzatát.) Azzal már sokkal inkább büszkélkedhet, hogy szinte belesimult a csapatba: első négy Vasas-évadában mindössze két bajnoki mérkőzést mulasztott! (Összesen 133 bajnoki találkozón viselte a piros-kék mezt.) Ötvennégyben ezzel együtt még akadtak problémák – a Csepellel szemben például sikerült úgy veszíteni a Népstadionban, hogy Raduly mindjárt a meccs elején „beköszönt”, majd a szünetben a Vasas már 3:0-ra vezetett, a vége mégis 3:4 lett –, ám ötvenöttől a piros-kék játékosok és szurkolók több éves bérletet kaptak a valóságos mesék birodalmába. Hogy Raduly is belépőhöz jutott, azt a csatár mindenekelőtt a kommunista politikus Gáspár Sándornak köszönhette, mert az MDP központi vezetőségi tagja, a Vasas legbefolyásosabb támogatóinak egyike akadályozta meg, hogy a szélsőt kicseréljék a Vasas Izzóban futballozó Kováccsal. (A soha be nem következő váltás gondolata azért vetődött fel, mert Illovszky Rudolf – akinek Raduly érkezése miatt a jobbszélről át kellett mennie a bal oldalra – eleinte súlyos ellenérzésekkel viseltetett kéretlen konkurense iránt.)

Szóval, ötvenötben álomsorozat kezdődött. Raduly számára azzal is, hogy kétszer a válogatottban is felbukkant – Machos Ferenccel együtt mutatkozott be a Svájcban elért 5:4 alkalmával –, a Vasas pedig abban az évben elhódította a Magyar Népköztársasági Kupát, méghozzá úgy, hogy felülmúlta a kor két kiemelkedő csapatát, a Vörös Lobogónak hívott MTK-t, majd a Honvédot. A Hungária körúti elődöntőben 5:2-re, a Népstadionban rendezett döntőben 3:2-re nyertek a piros-kékek, akik soha máskor nem győztek a kispestiek aranycsapata ellen. (A kupadöntőn kívül az ötvenes években csak az után sikerült diadalt aratni a Honvéddel szemben, hogy Czibor Zoltán, Kocsis Sándor és Puskás Ferenc emigrált.) A nevezetes siker volt a Vasas első kupagyőzelme, és Raduly bombagóllal vette ki részét a szenzációt keltő augusztus huszadikai díszünnepségből.

Az impozáns parádék 1956-ban folytatódtak. Az elődöntőben szédítő 6:1 a belgrádi Partizan, majd a döntő harmadik mérkőzésén annál is bódítóbb 9:2 a bécsi Rapid ellen... A Kamarás – Kárpáti, Kontha, Sárosi – Bundzsák, Berendy – Raduly, Csordás, Szilágyi I, Teleki, Lelenka-Lenkei összetételű együttest 104 ezer mámoros néző éltette a Népstadionban, és másnap mind a tizenegy Vasas-labdarúgó portréja a Népsport címoldalán virított. (Az ifjabbak kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az 1954-es világbajnokságon, amelyen a magyar válogatott ezüstérmet szerzett, a bronz a keretükben tíz Rapid-futballistát felsorakoztató osztrákoknak jutott.)

Ötvenhétben újabb első elsőség... Ezúttal bajnoki címet nyert először a Vasas, amely az egyidényes évad valamennyi mérkőzésén ugyanabban az összetételben futott ki a pályára, csupán a Honvéd elleni, az ötvenes évek bajnoki nyeretlenségét megtörő 5:4 alkalmával szerepelt Bundzsák helyett Szilágyi II János. A Kovalik – Kárpáti, Kontha, Sárosi – Bundzsák, Berendy – Raduly, Csordás, Szilágyi I, Kaszás, Lelenka-Lenkei tizenegy csak a záró fordulóban kapott ki (az MTK-tól szenvedett 3:2-es vereséget, miután már biztossá vált az aranyérem elnyerése), s aztán a KK-ban ismét sziporkázott: a döntő itthoni találkozóján a Vojvodinát – 90 000 néző előtt – habkönnyű 4:0-lal intézte el.

Ötvennyolcban a Bajnokcsapatok Európa Kupája elődöntőjébe jutott a sikert sikerre halmozó társaság, amely máig az egyetlen magyar együttes, amely győzelmet aratott a legjobb négy között a BEK-ben (BL-ben). Noha a Bernabeu stadionban elszenvedett 0:4 után nem sikerült a döntőbe jutni, a Real Madrid fölött a Népstadion 100 000 nézője jelenlétében aratott 2:0 a magyar labdarúgás különleges eredményei közé tartozik. (S ha a második félidő elején, 2:0-nál Pierre Schwinte francia játékvezető gólt ítél akkor, amikor José Maria Zarraga – a korabeli fotó kétséget kizáró tanúsága szerint – a gólvonalon túlról rúgta ki a labdát...)

A szélsőként kiváló, emberként még kitűnőbb Raduly – sok rossz után – minden jóban benne volt, és még sok finomságban benne lehetett volna, ha 1959 novemberében nem töri el a lábát a pécsi Zengői István kapussal történt ütközés következtében. (A Vasas úgy nyert Baranyában 2:1-re, hogy az utolsó fél órában kilenc emberrel játszott, mert Farkas János is megsérült, és csere akkor még nem volt.) Utána már nem játszotta, hanem írta a futballt: a Népsportnál dolgozott, akárcsak később Zombori Sándor vagy a Raduly-generáció tagjai közül a Népszabadságnál foglalkoztatott Szilágyi Gyula. Edzősködött is: az 1977-es bajnokcsapatnál az őt annak idején nem különösebben favorizáló Illovszky segítője volt...

Négy éve pedig a klub tiszteletbeli elnökévé avatták. A rendszerint jó kedélyű, ám gyakran elérzékenyülő Raduly talán ettől hatódott meg – megrendítő eseményekben nem szűkölködő – életében a legjobban. Pedig az az élet igazán nem rövid: a közszeretetnek örvendő sportember május 6-án lesz 270 esztendős.

Mennyi?

Kilencven.

De háromszor annyit élt meg, mint mások...

(Hegyi Iván írása)