„Nem gondoltam volna, hogy ma is lesz egy túrám” – fogalmazott Jelitai Vilmosné a beszélgetésünk elején, a Fáy utcai edzőcsarnok előtti büfé egyik asztalánál. Arra utalt, hogy a sporttelep megújítása folytatódik, így egy kicsit körülményesebb a bejutás a Vasas-központba, egy nagyobb kitérőt kell tenni a Hajdú utcán. „De nem bánom a sétát” – tette hozzá.

Persze, hogy nem bánja, hiszen gyakorlott benne, és még manapság is részt vesz a kisebb, akár jelvényszerző túrákon. A nagyobbakra már nem vállalkozik, ugyanakkor a Természetbarát Szakosztály ügyeit továbbra is „viszi”.

 „A mi tevékenységünk, hobbink különbözik az élsportolókétól, és szoktak is úgy fogalmazni, hogy aki minden ok nélkül mászkál, az egy kicsit „huzatos” vagy őrült. De ha belegondolunk, a profi sportolók is őrültek a maguk módján, hiszen mindent megtesznek azért, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsák. Nálunk, természetjáróknál is vannak teljesítmények, amikért küzdünk. Vannak címek, elismerések, például aranyjelvényes túravezető, kiváló természetjáró lehet valaki. Ezek a címek is komoly kihívások után teljesíthetők.

Például a sorozatos teljesítménytúrákon.

A 80. születésnapját kedden ünneplő Jelitai Vilmosné 1969 óta, azaz 50 éve tagja a Vasas Természetbarát Szakosztályának, 1994 óta, 25 éve viszi a gazdasági ügyeket – kettős jubileumhoz érkezett tehát. Az 1970-es években végigjárta az Országos Kéktúrát, később többször is még, s aztán elkezdte szervezni a sokáig évente megrendezett Vasas Teljesítménytúrát.

„A Pilisben rendeztük ezeket a túrákat, volt 25 és 40 kilométeres is. Reggel 7-től délután 3-4-ig kellett végigmenni, és különböző helyeket felkeresni. Azért futott Vasas név alatt ez a túra, mert a Kő-hegytől az első érintési pont a Vasas-szakadék volt. Rengeteg embert mozgattak meg ezek a túrák az évek során, de mindegyik másik is. Nem voltak rivalizálások, mindenki annyit vállalt, amennyit bírt. A 25 kilométereset még a gyerekeim is bírták. Régebben volt egy kis mozgalmi jellege is a természetjárásnak, túrázásnak. Sokáig tiltották is, hiszen a túrák alatt senkit nem lehetett ellenőrizni. A fő szempont persze a természet szeretete volt, és ma is ez a legfontosabb.”

„Jelenlegi szakosztályvezetőnk, Dani Laci édesapjával kezdtük közösen a túrázást. Egyszerű, bakancsos túravezető volt ő is. Végigjártuk a Kék-túrát, 12 forintos szálláson aludtunk, 8 forintért ettünk levest, szép idők voltak. Nagyon szép helyeken jártunk, a Mecsektől a Bükkön át a Zemplénig. Nem is mondhatom, hogy van kedvencem, mert igazából nincs. Külföldre sokáig nem lehetett járni, maximum a Tátrába, de az is gyönyörű volt. Sokszor jártunk Ótátrafüreden vagy a Csorba-tónál busszal. Azért egy svájci kirándulást mégis kiemelnék: 2006-ban a Mount Blancnál jártunk, és nem csak megnéztük, hanem fel is másztunk a csúcsra. Ahogyan kétszer nem lehet belelépni egy folyóba, úgy a túrák is mindig változatosak voltak, hiszen a természet is mindig változik. És ahogy mondtam, nem kellett soha túlszárnyalni senkit. Semmi sem volt muszáj.”

Jelitai Vilmosné 1991-ben vesztette el szintén Vasas-tag férjét, aki fiatalon, 55 évesen, egy Vasas-túrán hunyt el Morva-Beszkidekben, Csehországban. Mondani sem kell, a család, az akkor 14 és 16 éves gyermekek számára milyen nehéz volt az ezt követő időszak: egy teljesen váratlan tragédiára nem lehet felkészülni, így annak feldolgozása sem volt könnyű.

„Valahol a természet is segített. Átvészeltük” – fogalmaz a ma már négy unokával is büszkélkedő ünnepeltünk.

Azt mondja, nehéz haladni a hihetetlenül felgyorsult világgal, de azt is hozzáteszi: nem is biztos, hogy kell.

„A legnehezebben azt a borzasztó gyorsulást élem meg, ami a fiatalabbaknak teljesen természetes. Az emberség egyre inkább kiveszik. Szerintem semmi értelme ennek a hajszának, úgy érzem, hogy az emberi test, a szervezet, az agy és az ember lelke sem erre van kitalálva. Ezt nem lehet bírni, lassítani kell, muszáj egy kicsit lazítani, és talán nem olyan véresen komolyan venni mindent. Nem kell mindent a lelkünkre venni, az ember fizikailag és lelkileg sem bírja el a terhet. Minden csodálatom és elismerésem azoké, akik felelősséget vállalnak egy-egy közösségért ebben az őrült világban.”

A Vasas Természetbarát Szakosztályában közel 200-an hódolnak a természetjárásnak, a mag ennek nagyjából a felét teszi ki.

„Nagyon tisztelem a Lacikat. Egyrészt Markovits Lacit, hogy elfogadja a mi közösségünket, ami a többi sportággal nem hasonlítható össze, hasznot nem hoz, mégis bele van a lelkébe táplálva, hogy ez egy jó küldetés. Emberségesen gondolkodik, úgy érzi, hogy mégiscsak egy jó irányba hajtjuk az embereket a tevékenységünkkel. De nagyon tisztelem Dani Lacit is, aki szakosztály-vezetőként tesz sokat értünk. Örülök, hogy idén őt is kitüntette a klub.”  

Jelitai Vilmosné a gazdasági ügyintézés és az adminisztratív feladatok mellett még mindig gyakorló túrázó, április végén például a Tisza-tónál jártak a természetbarátok, ez már egy közvetlen buszos kirándulás volt – ezekből is egyre többet terveznek.

„Mindent megkaptam a Vasastól, amit lehetett, és ez nagyon megható. Az Örökös tagságot, az Aranygyűrűt és tavaly az Életműdíjat is átvehettem, amit végül hamarabb megkaptam, mint az 50 éves évforduló. Megelőlegezték. Az ember nem számít az ilyen kitüntetésekre, ezért még jobban esik, annál is inkább, mert egyre kevesebben vannak azok körülöttem, akikkel indultunk. 50 év nagy idő”.