Idestova hét éve dolgozik Pasaréten dr. Boros György, a Vasas SC vívószakosztályának igazgatójaként azóta számos siker részese volt. Egy-két sarokra dolgozott 2012-ig, a BSE korábbi kardedzői stábja majdnem teljes egészében a Vasasban dolgozik már. Bár ügyvédi feladatai is jelentősek, a szakosztály igazgatói teendők mellett edzői munkáját is megtartotta, folytatja, sőt, a Testnevelési Egyetemen a szakedzői képesítésre „hajt”. Fiai jégkorongoznak Újbudán – még nem a Vasasban –, a vívás irányába kevésbé terelné őket. Pasaréten beszélgettünk a csapatban kétszeres világbajnok, vb-ezüstérmes és kétszeres vb-bronzérmes, Eb-bronzérmes Boros Györggyel, a Kovács Pál Vívóterem karzatán. Előttünk zajlott az edzés, a több száz vasasos versenyző közül több tucatnyian edzettek, és ott volt a teremben Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok kardvívónk is. Mintha szemléltette volna nekünk azt, amiről beszélgettünk.

Mikor egyeztettünk a beszélgetés időpontjáról, úgy fogalmazott: „edzősködöm is”, szóval ehhez igazodjunk. Ez az „is” már a kezdetektől fogva fennáll, és nem is került szóba, hogy befejezi?

Igen, az első pillanattól fogva kettős a szerepköröm, semmiképp nem szerettem volna abbahagyni az edzősködést, mikor a Vasasba jöttem. Amikor kiválasztott Doma (Ferjancsik Domonkos szakosztályelnök – a szerk.) és Markovits Laci a szakosztály-igazgatói feladatra, azt hiszem, ez is volt az egyik ajánlólevelem.

Mennyi időt jelent ez a feladat a munka egészében?

Általában heti négy alkalommal itt vagyok délután 4-5 és 8 között, és ez főleg edzői munkát jelent. A mindennapokban pedig teljes egészében azokkal a feladatokkal foglalkozom, ami az egész szakosztályt érinti. Hozzá kell tennem, hogy komoly központ működik a Vasasban, a munkatársak sok terhet levesznek a vállamról. Természetesen bizonyos döntéselőkészítésnél, előzetes véleményalkotásnál van szerepem, amit érdemben hozzá tudok tenni, hozzáteszem, de a szakosztály lényegi, többek közt adminisztratív feladatait – két technikai vezetőnk és a sportmenedzserünk  mellett – ők viszik.

Azt nyugodtan mondhatjuk, gondolom, hogy edzőként jelenleg Katona Renáta az első számú versenyzője, igaz?

Igen, lassan hat éve dolgozunk együtt, és úgy tűnik, van eredménye, hiszen most már második éve felnőtt válogatott. Igazság szerint sokat gondolkodom az edzői munkáról mostanában, merre is haladjak tovább. Van sok elképzelésem arról, mit lehetne a vívásban csinálni, ebből a szempontból nyilván most a Vasas az elsődleges. Újabb tanítványokat egyébként az utóbbi időben már nem vállalok, nagyjából 10-15 versenyzővel foglalkozom, míg a kollégáim azért 30-35 tanítvánnyal dolgoznak.

Fiúkat, lányokat vegyesen készít fel?

Az az igazság, hogy a lányokkal valamiért jobban sikerül megtalálni a közös hangot, ők vannak többen. Gondolkoztam már ezen, miért van ez így, de nem tudom az igazi okát. Velük jobb az összhang.

Lát esélyt arra, hogy Reni ott legyen Tokióban?

Ha nem látnék rá esélyt, akkor most nem beszélgetnénk itt. Sőt, én azt mondtam Reninek, nem a kijutást kell megfogalmazni tervként, hanem annál markánsabb célokkal kell nekivágni a következő időszaknak. Így a lányok levethetik a saját vállukról a terhet, nem kell folyton csak a kvalifikáció tényével foglalkozni,és azt görcsösen akarni. Azt gondolom, ha a csapat kijut az olimpiára, Reninek ott a helye a csapatban, és én arra is alkalmasnak tartom ezt a válogatottat, hogy érmet nyerjen. Meg kell célozni a négy közé jutást, nem olyan földtől elrugaszkodott gondolat ez, elvégre nemrég világkupa ezüstérmet szereztek, és például akkor a győzelemtől sem álltak távol. Mindig magasabb célokat kell kitűzni a sportban.

Ezt az alapelvet versenyzőként is magáénak mondta?

Nem nagyon hoznám ide a pályafutásomat, nem vagyok tökéletesen megelégedve vele. Nagyon reménykeltően indult, sok volt benne, aztán nem úgy alakult, ahogyan alakulhatott volna. De ez már a múlt század története…

Ne boncolgassuk? Azért akadt ott csapatvilágbajnoki cím, vb-ezüst és vb-bronz is.

Boncolgathatjuk, persze, csak az ember nem azért sportol egy egyéni sportágban, hogy csapatvilágbajnok legyen. Van hiányérzetem, de túl vagyok már ezen, összességében nem gondolom, hogy rossz emlékeim vannak aktív éveimből. Ha úgy lenne, nem maradtam volna benne a vívásban. De azért is vagyok még itt, mert az ember – ha igazán akarja – képes továbblépni, majd a pozitív és hasznos tapasztalatokat átadni a tanítványainak. Itt a Vasasban az edzőkollégák el is várják, hogy továbbadjam ezeket a tapasztalatokat, és ez jól esik. Próbálok ott segíteni, ahol tudok.

Nyilván a miértekre pár évvel a versenyzői karrier után már meg lehet találni a válaszokat. Át lehet ültetni a mai vívásba is a saját tapasztalatokat?

Szerintem igen. Épp ma volt egy komolyabb beszélgetésem Renivel. Felhívott, és elmondta, hogy – mivel esélyes a csapat az olimpiai kvalifikációra – a vívószövetség elnöke jelezte, hogy minden segítséget megkapnak, ami több válogatott edzéslehetőséget jelent. Reni kicsit félve arról beszélt nekem, hogy már így is heti tíz alkalommal edz, többet nem biztos, hogy tudna vállalni. Erre egy dolgot tudtam válaszolni: nagyon hamar elrepül ez a másfél év, ami Tokióig van hátra, és utána már nem lehet visszahozni az esélyeket, a lehetőségeket, bármi is történik. Most kell megragadni az alkalmat. Hangsúlyoznám, hogy nem azért mondom ezt, mert én keveset edzettem annak idején, és az hiányzott volna a teljesebb pályafutáshoz, sőt. És azt sem gondolom, hogy Reni nem elhivatott a sportágában.

Viszont nagy általánosságban talán veszendőben az igazi elhivatottság, nem?

Lehetne ezt állítani, de csak nézzünk le magunk elé úgy 20-30 méterre… Ennél nagyobb elhivatottságot nem tudok elképzelni. Szilágyi Áron jelenléte számunkra egy fantasztikus példa, nap mint nap ezt a hozzáállást láthatják a fiatalok. Ez az egyik erőssége egyébként a Vasasnak. Testközelből tudunk követendő példával, példákkal szolgálni.

Milyen a viszonya Szilágyi Áronnal?

Nem is tudom ezt pontosan megfogalmazni, talán azt mondanám, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást. Az ő eredményei, a sporthoz és az élethez való hozzáállása tiszteletre méltó. Akkor kerülünk szorosabb, közvetlenebb kapcsolatba, amikor a magyar bajnokságon a kardcsapat mellett állok. Akkor szoktunk egy kicsit többet beszélgetni. Úgy érzem, elfogadja, amiket mondok, tényleg egy kölcsönös tisztelet övezi a kapcsolatunkat. Nekem szakosztály-igazgatóként az a célom, hogy ő zavartalanul tudjon sportolni, és bármilyen kérdése, kérése van, azt továbbítom az illetékeseknek, és megpróbáljuk megoldani.

Lehet elfogult egyébként a kard fegyvernemmel a Vasasban?

Áá, dehogyis. Ez lehetetlen.

Buta kérdés volt.

Nem feltétlen. De az első perctől fogva figyelek arra, hogy mindenkivel egyenlően bánjak. Halla Péter, a párbajtőr szakág vezetője gyerekkorom óta ismer engem, hiszen amikor az MTK-ban kezdtem vívni, ő már javában edzősködött a klubnál. Az ő bizalmát sem időben, sem minőségében nem volt könnyű elérni, szakértelme okán nagy tekintélye van. Nekem viszont – úgy érzem – azért sikerült elfogadtatnom magam, mert éreztettem vele, hogy a párbajtőr sikeressége a Vasasban számomra ugyanolyan fontos, mint a kardvívók eredményessége. S ezt így is gondolom. Apró gesztusokat jelent ez a mindennapi munkában egyébként. Legutóbb Belgrádba kísértem el egy világkupára három vasasos versenyzőt, mert láttam, hogy bajban vannak, hiszen egybeesett a verseny időpontja az általunk rendezett Olimpici GP-vel és más egyéb versenyekkel. Egyedül nem engedünk el senkit a nemzetközi versenyekre, függetlenül attól, hogy a válogatott edzők ott vannak a gyerekkel. Segítettem, ott voltam, Péter pedig, úgy érzem hálás volt ezért a gesztusért. Vele is kiválóan tudunk együtt dolgozni.

Mondjuk jelenleg nem könnyű eldönteni, melyik szakág az erősebb a Vasasban.

Az a jó, hogy a korosztályokat tekintve nagy a sokszínűség, van, amelyikben a kard, és van, amelyikben a párbajtőr az erősebb. A juniorok között utóbbi, a felnőtt korosztályban előbbi, a fiatalabbak között pedig nagyjából egál a helyzet. Ahogy megyünk felfelé, hol az egyik, hol a másik fegyvernem mutat nagyobb erőt. Nem érzem egyébként a rivalizálást a fegyvernemek között, de nyilván mindenki a saját sikereire fókuszál.

Önnek egyértelmű volt annak idején a kard?

Véletlen kiválasztás volt.

De általában nehéz egy fiatalnak elbillenni az egyik irányba?

Biztos lehetne tudományosan bizonygatni, hogy az adott gyerek egyéni, fizikai és egyéb mutatói, testfelépítése alapján melyik fegyvernemre alkalmas, de ezt sokszor a szerencse dönti el. Egyébként meg úgyis az edző személye számít. Ha az edző nem fogja meg a versenyzőt, akár sakkozni is taníthatja, nem lesz fogékony rá. De ha szereti, kedveli az edzőjét, a sportágat is meg fogja szeretni. S ha ehhez elhivatottság is párosul, már nyert ügyünk van. Saját példa, de nálam sokkal ügyesebb versenyzők is voltak a korosztályomban, mégis én maradtam fent legtovább azok közül, akikkel elkezdtem. Nem feltétlenül a legügyesebbek lesznek a legjobbak a felnőttek között.

Ha már az edzőknél tartunk: az ön nevelőedzője, Bódy István egyik tanítványa Pusztai Liza, a női mezőny egyik legfiatalabb, de legeredményesebb versenyzője, aki Katona Renáta csapattársa a válogatottban. Fura egybeesés, egyben jelzi, hogy az edzők ebben a sportágban jóval hosszabb ideig tudnak magas szinten dolgozni.

Ez valóban így van, egy 45-50 éves edző még vállalhat kezdő tanítványt, mert akár végig tudja vinni a versenyző pályafutását. Ez is mutatja, hogy egyébként is korban hosszabb ideig a pást mellett maradhatnak. Pályafutásom egészét nála, Bódy Istvánnál töltöttem, de jelenleg nem olyan szoros a kapcsolatom vele.

A sors érdekessége az is, hogy az ő korábbi tanítványa, Nagy Orsolya legnagyobb egyéni sikere előtt éppen önnel készült fel a világbajnokságra.

Igen, ő 2010-ben úgy döntött, talán valamifajta rossz érzés miatt, hogy eljön az edzőjétől, és megkért, segítsem a felkészülését. Én akkor a női kardválogatott mellett dolgoztam, Orsi pedig végül világbajnoki bronzérmet szerzett. Ez nem az én érdemem volt elsősorban, hanem Bódy Istváné, nekem abban volt szerepem, hogy végigcsináltunk együtt egy 3-4 hónapos felkészülést, ahol Orsi felszabadultan edzett.

Megkérdeztem őt önről, és azt mondta, elsőre a fanyar humort említené, mint közös élményt... Még mindig érvényes ez a mindennapokban?

Igen, általában a helyzetek hozzák elő ezt belőlem. Sok mindenben elmondom a véleményemet, és a humor sokszor segít feloldani az esetleges nehezebb szituációkat. A fő erősségemnek– ha lehet ilyet mondani – ezzel együtt azt tartom, hogy a csapatok összekovácsolásához valahogy jobban van érzékem. Ha szétnézek a mostani edzésen, mondjuk Sárközy Gergely kollégám biztosan többet ért a víváshoz, mint én, de a lelkekkel valahogy jól tudok bánni, jól tudok motiválni, és ez sokat számít. Főleg egy női versenyzőnél. Sosem jelentett problémát – válogatott edzőként – az sem, hogy egy másik klub versenyzőjének a sikeréért szorítsak, nincs emiatt feszültség bennem. Sajnos, ez sokszor hiányzik a magyar vívásban. Egyébként az edzők tekintetében is úgy érzem, összhangban tudunk dolgozni. Itt a Vasasban nincs alá-fölérendeltségi viszony, mindenki jó partnere a másiknak, mindent jól meg tudunk beszélni. Ha van valami feszültség, azt igyekszünk gyorsan kibeszélni.

2012-ben tulajdonképpen átsétált a Városmajorból Pasarétre. Meg sem kérdezem, hogy jó döntés volt-e.

Sok pénzügyi probléma akadt a BSE-ben, később beolvadt a szakosztály az MTK-ba és nem nagyon marasztaltak. 2012 augusztusában, szeptemberében volt két vívásmentes hónapom, furcsa volt. Egyébként már szinte ugyanaz a team dolgozik itt a Vasasban, mint akkor ott Pézsa Tibor irányításával: Riba Ferenc, Sárközy Gergely, Kósa Miki és jómagam. Sajnos, az egyik kolléga, Körmöczi Gábor, már nem lehet közöttünk. Szeretnénk azt a szellemiséget továbbvinni és tartani, amit akkor tanultunk.

Mi az, ami Pézsa Tibor módszereiből, az irányítása alatt jellemző szellemiségből átragadt önre és a Vasasra?

Az említett kollégákkal a Pézsa Tibor által képviselt úgynevezett „Borsodi” féle vívásoktatási módszertant szeretnénk továbbvinni, és azt a fajta szellemiséget, amelyet ő képvisel a kardvívásban, kardvívásoktatásban. Ő egy úriember, még akkor is, ha sokan nem szeretik szókimondó, olykor nyers stílusa miatt. Minket és azokat, akiket a szárnyai alá vett, partnerként kezelt. Épp ez az, amiről az előbb beszéltem: mi itt a Vasasban is egyenrangú partnerek vagyunk.

A vívásra egyébként jellemző az elegancia, és maguk az élversenyzők is sajátos tartással bírnak. Nem úgy tűnik, hogy ez kiveszne a sportágból.

Nem, egyáltalán nem. Ráadásul mi is preferáljuk azokat a versenyzőket, akik a tanulásban élen járnak, és a civil életben is kiegyensúlyozottabbak. Azt szoktam mondani a kezdő versenyzők szüleinek, hogy a hagyományos magyar sikersportágak közül a vívás az egyetlen, amely mellett bármilyen egyetemet el lehet végezni. Nem nagyon szoktuk a gyerekeket válaszút elé állítani, vagy tanulsz vagy vívsz, a kettő párhuzamosan mehet egymás mellett. Jómagam is elvégeztem két egyetemet, és most is járok a TF-re, kicsit képzem magam tovább.

Szakedzői?

Igen. Talán lehet még a magyar vívásban előrelépni és új utakat taposni.

Akkor tényleg tervez valamit….

Vannak tervek, de ezekről még nem tudom, hogy egyáltalán mennyire reálisak.

Sokan dicsérik a Vasast, úgy egészében és a műhelyeit is: mondván tényleg családias a környezet. Itt is így van?

Azért gondolom, hogy így van, mert nekem például nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy azt mondjam, hazajöttem. Ez azért jó érzés, mert elég sok klubban versenyeztem, csak épp a Vasasban nem. Családias a hangulat, de azért mi alapvetően egy versenyistálló vagyunk, ez pedig némi ellentmondást jelent. De hát minden családban elhangoznak olyan dolgok, amelyek nem a nyilvánosságra tartoznak.

Manapság nagy a klubok között a rivalizálás?

Azt tudom mondani, hogy 2012 óta mi egyetlen versenyzőt sem hívtunk, hogy csatlakozzon hozzánk. Aki érkezett, magától jött, mert úgy érezte, hogy itt meg tudja valósítani az elképzeléseit, adott esetben vágyait, álmait. Itt a Vasasban próbálunk minden olyan körülményt megteremteni, amely egy sikeres pályafutáshoz szükséges és kiiktatni minden olyan helyzetet, amely ennek a kiteljesülését gátolhatja, vagy a fejlődést visszafoghatja. Ennek egyik eredménye, hogy saját sportmasszőr dolgozik a teremben Magyar Tímea személyében, van fegyvermesterünk, továbbá Tartóczki Zsuzsanna révén egy szerződéses partnerünk – a Budai Mentális Tréning Központ –, amely további olyan szolgáltatásokat nyújt, mely az edzéseken túl segíti a versenyzőket. Aki ennek ellenére menni akar, menjen. Szatmári Andrásról is azt gondoltuk, hogy jól érzi magát nálunk, végül az MTK-ba igazolt. Sok sikert kívántunk neki, normálisan váltunk el, normális a kapcsolatunk is, ráadásul az edzőjével is jó viszonyban vagyok.

Érzékenyen érintette a távozása?

Nagyon. Kudarcnak éltem meg, nem is nagyon éreztem hasonlót korábban, mert nem volt rá példa. Az élversenyzőinknek, úgy érzem, tudjuk azokat a feltételeket biztosítani, amelyek révén nem gondolkodnak a távozáson.

22 pást van a teremben. Ez soknak számít?

Még egyszer ennyi elférne.

De így is világszínvonalú, ahogyan egyszer fogalmazott.

Persze, a 22 pást fantasztikus, ráadásul úgy tudjuk megtölteni valamennyit, mind a kard, mind a párbajtőr tekintetében, hogy van még úgy tíz ember, aki áll és várakozik, mert vívna. Nagyon sok külföldi vendégünk is van, akik egy-egy edzés alkalomra visszajárnak és viszik a terem hírét. A komolyabb világversenyek, világkupa-fordulók előtt szoktak jönni, leginkább azt használják ki, hogy a verseny előtt másfajta stílusú, és minőségi edzőpartnerrel tudjanak gyakorolni.

Egyébként nem baj, hogy ilyen sokan vívnak a Vasasban?

Rengeteg szülő hív, hogy a gyerekét nem tudja visszatartani, és ez valljuk be, jó dolog. Egy nagyobb siker, vagy egy hazai rendezésű világverseny után mindig megugrik az egyébként is nagy érdeklődés. Persze rengeteg a lemorzsolódás, de nekünk nincs rostánk. Nem fogjuk senkinek azt mondani: „figyelj, te valószínű nem leszel nagy versenyző, ne járj annyit edzeni”. Sokan járnak gyakorolni, mert jól érzik magukat. Egyébként olyan sokan vagyunk, hogy kezdők itt a teremben már nem is edzenek, ők a kerület öt-hat iskolájában vagy Halla Péter vezetésével a 11. kerületben gyakorolnak. Itt már nem férnének el.

300 felett vagyunk?

320 és 350 között van a versenyzőink száma, nagyjából fele-fele megoszlásban kardvívók és párbajtőrvívók. Gyakran köszönnek be úgy a szülők, hogy kijelentik, nem akarnak élsportolót a gyerekükből. Erre mindig azt válaszolom: ne zárjuk ki ennek a lehetőségét.

Mit gondol, miért nem akarnak élversenyzőt?

Megértem őket, hiszen, ha valaki mindent feláldoz a sportért, majd mondjuk, megsérül vagy bekövetkezik valami váratlan szituáció, családi esemény, akkor az kettétörhet egy sportolói pályafutást.

Voltak vívók egyébként a családjában?

Nem, hála Istennek.

Akkor hogyan kezdett el vívni?

Tényleg teljesen véletlenül. Mindenesetre a saját családomat is úgy szeretném irányítani a továbbiakban, hogy ne a vívásban, hanem más sportágakban próbáljanak jeleskedni.

Hogyhogy?

Így jobb. Amiről nem tud az ember, az nem fáj.

Mit kell tudni egyébként az utódokról?

Két kisfiam van, egy 9 és egy 6 éves, ők jégkorongoznak.

A Vasasban?

Nem, még nem, de nem zárjuk ki ennek a lehetőségét. Jártam már a Jégcentrumban, ráadásul Török Ottóval, a létesítmény vezetőjével együtt vívtunk. A MAC-ban játszanak a gyerekek, és roppantul élvezik, megjegyzem, én is. Jó érzés betekinteni egy csapatsportág életébe, sokszor érzem azt, hogy én is inkább erre születtem. De szó sincs arról, hogy a saját álmaimat a gyerekeim révén szeretném megvalósítani.

Majd akkor szó lesz, ha a palánk szélén áll és edzőt „játszik”…

Már most is azt játszom. Nézzük együtt a különböző videókat, ki, hogyan készül fel, hogyan gyakorolnak. Kicsit elvakultak lettünk a hoki irányában, de ez nem érinti természetesen a vívásban betöltött szerepemet. Az viszont fontos, hogy próbálom a munkahelyet távoltartani a családomtól.

Tehát nem beszélgetnek vívásról otthon.

Nem. Nem mondom, hogy a családom nem tud, mondjuk Katona Reniről, hogy ő az én tanítványom, de a munkát nem viszem haza. Voltak már többször is a fiúk a teremben, kérdezték is, „apa, miért nem vívunk”, de nem vívunk. Egyelőre maradunk a jégkorongnál.

Mire számít a hazai rendezésű világbajnokságon, majd az olimpián?

Szerintem sok meglepetés lesz a világbajnokságon magyar részről, és szeretném, ha ez vasasos versenyzőket is érintene. Gondolok itt a férfi párbajtőrcsapatra, Katona Renátára, és persze Szilágyi Áronra, akiben olyan motiváció lakozik az egyéni világbajnoki cím elérésére, mint talán a harmadik olimpiai arany megszerzésére – főleg hazai közönség előtt. Mindig azt mondjuk, olyan csapatokba adjunk vasasos versenyzőt, amelyik esélyes a jó eredményre. Ezzel sokkal többet érünk el, mintha azt mondanánk, mindenáron legyen a csapatban vasasos vívó. Most bízom benne, hogy például a párbajtőrcsapatban két fiú is ott lehet.

Zsomboron kívül Nagy Dávid?

Még azt sem zárom ki, hogy más, hiszen Koch Máté megnyerte a junior Európa-bajnokságot, és remek formát mutatott. Kétségtelen, hogy Dávid megnyerte a magyar bajnokságot és felnőtt világkupadöntője van, ezzel vezeti a felnőtt ranglistát, így megkerülhetetlenné tette magát. Ezzel együtt kellő vérmérséklettel kell ezt kezelni, hiszen mindösszesen egyszer vívott világkupán csapatban, és ha van nála jobb, akkor annak a versenyzőnek kell bekerülnie a csapatba. De bízom a fiúkban, és ha most a vb-re nem is érnek oda, még az olimpiai szereplés elől sincsenek elzárva. Egy válogatott vezetőedzőnek rendelkeznie kell kellő intelligenciával és önmérséklettel, hogy mindig a legjobb csapatot állítsa össze, függetlenül attól, hogy a legjobbak melyik klubban versenyeznek.