Elkezdődött a Schiller-Vasas játékosai számára hétfőn a négyhetes fejlesztőtábor, ez már a következő szezonra való közvetlen felkészülést vezeti fel. Közel van még azonban az előző idény vége is (az Erste Liga egyébként az elődöntőknél jár), ezért visszapillantunk még rá, ezúttal Turbucz Martinnal, aki 8 gólt és 14 asszisztot, így 22 pontot jegyzett a bajnokság végén. 24 évével ő volt az egyik legrutinosabb csapattag.

„Nagyon jól éreztem magam a szezon során, úgy jöttem ide a Vasashoz, hogy mind egyénileg, mind csapatszinten hamar felvegyem a ritmust, meglegyen a kémia, hiszen egy fiatal csapatba érkeztem, ahol sokat vártak tőlem. Ez tényleg egy nagy váltás volt nekem, egy új kaland, mert még nem szerepeltem másik klubban, de örülök, hogy belevágtam. Látszott az egyéni fejlődés és a csapat előrelépése is, ahogy haladtunk előre az időben. Erős, összetartó közösség alakult ki, küzdöttünk egymásért.”

Kérdés, miért hagyta el Martin az UTE-t, hiszen nagyon kötődött a lila színekhez. A válasz egyszerű.

„Talán tényleg azért akartam váltani, mert már nagyon sokat „ültem egy helyben”, szükségem volt egy másik környezetre, hogy fejlődjek, és hát nem is kaptam sok játéklehetőséget Újpesten, legalábbis annyit nem, amivel előreléphetek – szerettem volna erre rácáfolni. Leviék megkerestek, már önmagában ennek is nagyon örültem, hogy gondoltak rám, és szimpatikus volt az a koncepció, amit felvázoltak” – fogalmazott Turbucz Martin, aki még játszott vezetőedzőnk, Ladányi Balázs ellen.

„Mint edzőt, nem ismertem még Godót, de játékosként természetesen igen, figyeltem a válogatottban még, és klubszinten is: amikor Debrecenben volt, játszottam is ellene. Minden edző máshogyan dolgozik, más módszereket alkalmaz, úgy érzem, sokat tanultam, jó meglátásai voltak mind a támadó, mind a védekező játék tekintetében – nem hiába van mögötte több száz meccs. Sokat segített lelkileg is helyrerázódni, voltak hosszabb beszélgetéseink. A szezon elején kicsit kapkodósnak éreztem a játékomat, nem is mindig tudtam fejben felkészülni egy-egy meccsre. Aztán többször is beszéltem az edzőkkel, és ez is kellett ahhoz, hogy egy idő után kiegyensúlyozottabb legyek. Kaptam belülről és kívülről is visszajelzéseket, hogy több jobb meccsem volt egy idő után, többet tudtam meghaladni a kötelező minimumot” – mondta Martin, aki Újpesten Gágyor Péterrel és Schmál Kristóffal játszott együtt a csapatból, a többieket az utánpótlásévekből ismerte.

„Nem volt gond a beilleszkedéssel, befogadóak voltak azok, akik juniorként is a Vasasban játszottak, és mi „öregek” is nyitottak voltunk az új környezetre. Mások is említették már, de tényleg sokat segített az első erdélyi kirándulásunkon megtartott csapatépítő, ahol jobban megismertük egymást.”

A szezont egy jó kezdés után egy erős hullámvölgy követte, de aztán januárra javult a helyzet.  Kérdés, hogy viselte egy rutinosabb játékos a sorozatos vereségeket.

„Ezt nem lehet megszokni, hiszen aki sportol, úgy megy fel a pályára, hogy nyerni akar. Ráadásul mi, idősebb játékosok olyan csapatokból jöttünk ide, akik biztos rájátszás-szereplők, függetlenül attól, hogy mi mennyi játéklehetőséget kaptunk. Nem voltunk hozzászokva a vereségekhez, de nagyon sokat segítettek az edzők, a vezetők a szezonban abban, hogy ezeket a helyükön kezeljük. Minden meccsből a pozitívumot emelték ki, egy-egy harmadot, periódust, és ahogy lekerült rólunk a teher, hogy most már végre nyerni kell, jöttek a jobb eredmények. Saját magammal kapcsolatban kicsit felemásak az érzéseim, mert mindig lehet jobban és jobban teljesíteni, nem is szabad megelégedni azzal, ami van. Új célokat kell kitűzni, de úgy érzem, a szezon második felében tényleg kiegyensúlyozottabb voltam.”

S hogy melyik a legemlékezetesebb bajnoki az 50-ből?

„Szerencsére sokat kell ezen gondolkodnom, mert sok emlékezetes meccsünk volt. Az első fordulóban Debrecenben pontot szereztünk, ezt mindenképp kiemelném, és hát a január 1-jei, Újpest elleni győzelmünket is, ahol a mostani elődöntős csapatot vertük meg úgy, hogy mindenki hozzátette és belerajta azt a plusz 10 százalékot, amiről olyan sokat beszélünk” – kaptuk meg a választ Turbucz Martintól, aki tehát egyetlen meccsen sem hiányzott a csapatból.

„Furcsa is volt ez, mert egy-egy meccs után jobban kimerültem, mint korábban. Új helyzet volt, hogy ennyi jégidőt kaptam, és nem csak két-három cserére mentem fel a pályára. Jobban kellett figyelnem a pihenésre, a regenerációra, a táplálkozásra, azaz megtapasztalhattam, és ezt mások nevében is mondhatom, milyen egy igazi kemény felnőtt szezon. Ezért hálás vagyok. A pontok és a gólok tekintetében lehetett volna még jobb az év, de a következő szezonban ebben is szeretnék jobb lenni.”

Martin a bajnokság befejezése után lényegében azonnal Krasznojarszkba utazott, ahogyan még tizenegy másik Schiller-Vasas játékos (és Revák Zoltán másodedző) is, a Téli Universiadén játszott a magyar válogatott színeiben.

„Hatalmas élmény és megtiszteltetés volt, hiszen 53 év után vett részt újra magyar válogatott az Universiadén. A szervezés, a lebonyolítás olyan volt, mintha egy miniolimpián lennénk, volt olyan meccsünk, ami reggel 9-kor kezdődött, és mégis voltak kétezren a lelátón. Tanulságos meccseket játszottunk, leginkább az derült ki, hogy ha nem dolgozol végig a mérkőzésen, és nem élsz a lehetőségekkel, korán elúszhat az egész. Az amerikaiak ellen például úgy éreztem, lehetett volna esélyünk, nem voltak technikásabbak nálunk, de jobban akarták a győzelmet, többet tettek érte. A csehek ellen az első harmadban „ledolgoztuk őket”, jobbak voltunk, mégis ők vezettek 2-0-ra, mert a helyzeteinket kihagytuk. A második harmad elején kaptunk egy buta gólt, aztán teljesen megzavarodtunk, és egy jó kezdés után elég rossz befejezés lett belőle. De ott is újabb tapasztalatokat szereztünk, örültünk, hogy ott lehettünk” – összegzett Turbucz Martin.