Halla Péter a Vasas vívóedzője, majd két évtizede dolgozik a klubban, számtalan siker mellett a nevéhez köthető a párbajtőr szakág meghonosodása a Pasaréti Vívócsarnokban. Bár már nyugdíjasként tevékenykedik, de változatlanul tettre készen várja az aktuális kihívásokat.

Hódmezővásárhelyen, egy alföldi városban, mi fordítja egy fiatalt a vívás irányába?
- Ahogy azt sokszor hallani, rám is egy karizmatikus személyiség tette a legnagyobb hatást, és az ő révén köteleződtem el a vívás mellett. Gyerekként a poros utcán rúgtam a labdát, ez volt az egyik legkedvesebb időtöltésem, és innen csábított el egyik unokatestvérem a gimnáziumban zajló vívóedzésre. Eleinte Olga néni, a testnevelőtanárnő foglalkozott velünk, ez azonban még inkább csak közvetve kapcsolódott a sportághoz, hiszen többnyire erősítettünk, koordinációt csiszoltunk. Röviddel később aztán Belovai Péterhez kerültem, aki a háború előtt tiszthelyettesként a Magyar Királyi Toldi Miklós Sporttanár- és Vívómester Képző Intézetben szerezte meg a sportoktatói képesítést, és abban az időben már Hódmezővásárhelyen élt. Lenyűgöző egyéniség, eredményes edző volt, és most így öregedő fejjel jövök rá arra, hogy milyen mély nyomokat is hagyott bennem a munkássága.

Amikor megismerted ezt a fajta életet, mi fogott meg benne?
- Eleinte egyértelműen a jó társaság jelentette a vonzerőt. Olyanokkal tölthettem a napjaimat, akikkel máig él a kapcsolat, a legjobb barátom is közülük került ki. Aztán persze ahogy jöttek az első eredmények, eltolódott a fókusz, az első edzőtáborok pedig már komoly elképzeléseket generáltak bennem. Ezek persze csak részben valósultak meg, ugyan I. osztályú tőrvívó lettem, de az igazán nagy sikerek versenyzőként elkerültek a páston.

Közben pedig jött a számos vidéki fiatal számára ismerős váltás, felkerültél Budapestre…
- Az idő múltával egyértelműen megfogalmazódott bennem, ha előbbre akarok lépni, akkor a fővárosban van a helyem. Akkoriban tért vissza Vásárhelyre kubai edzősködése után Horváth Kornél, rövidesen pedig már vele együtt érkeztem Pestre, a Honvédba. A kötődésem Vásárhely iránt azért megmaradt, édesanyám élete végéig ott élt, így én is gyakran megfordultam odahaza. A fővárosi létben nem csupán a versenyzés, hanem a TF is komoly vonzerőt jelentett, hiszen a családunkban generációk sora működött pedagógusként, mégis  hagytam magam lebeszélni a tanári szakról, és a vívóedzőit végeztem el. Ezek a TF-es évek döntően befolyásolták az életemet, versenyzőként egyre inkább megéreztem a korlátaimat, az oktatás viszont egyre vonzóbbá vált. Döntő lökés volt ezen a téren, hogy az MTK-ba jártunk gyakorlati képzésre, az ottani mester, Szőcs Bertalan pedig ugyancsak nagy hatással volt rám. Ezért aztán a tanulmányaim végeztével, örömmel fogadtam a kék-fehér klub ajánlatát egy edzői állásra. Olyan fizetést kínáltak, amit addig el sem tudtam képzelni, imponált, hogy önálló lehetek, nem szorulok a szüleimnek támogatására. Hosszú kapcsolat lett ebből, egészen 1994-ig foglalkoztam ott a tőrözőkkel, akik közül többen a válogatottságig jutottak.

Miért maradt abba mégis?
- Kilencvennégyben lehetőség adódott egy kuvaiti munkára, Németh Árpád volt addig az ottani tőrválogatott edzője, őt váltottam. Nem volt egyszerű döntés, az anyagi oldal nyilván nem volt kérdéses, de a vívópalántáktól nehezen búcsúztam. A hozadéka viszont sokat nyomott a latba, végre teljesen a saját lábamra tudtam állni, a tizedik emeleti panellakásnál emberibb távlatok kínálkoztak számomra. Négy évig tartott az ázsiai kaland, lehetett volna hosszabb is, de akkor úgy éreztem, hogy az a közeg nem fogékony arra a folyamatos előbbre lépésre, ami engem motivál. Voltak persze eredményeink, Ázsia- és Arab-bajnoki dobogós helyek, hiszen a tanítványok akarására nem panaszkodhattam, sokukkal ma is tartom a kapcsolatot, ám végül a hazatérés mellett döntöttem.

Ekkor jött a Vasas?
- Rövidesen igen, 1999-ben szerződtem Pasarétre. Nem volt egyszerű, hogy kvázi kívülről jöttként, egy kialakult világban, vagy talán kicsit azzal szemben is kellett érvényesülnöm. Szerencsére viszonylag hamar születtek eredmények. Juhász Attila, aki már magyar szinten befutott versenyző volt már korábban is, velem ismét magyar bajnok lett, valamint egy régi vasasosokból álló csapattal bajnoki ezüstöt is begyűjtöttünk.  Az a környezet azonban, ami a tőrvívást akkoriban körülvette Magyarországon, számomra egyre kevésbé volt szimpatikus. A sokszor megtapasztalt viszonyok, az „egymásnak zsűrizés” elvette a kedvemet, és egyre több tanítványomat állítottam át a párbajtőrre, ami mégiscsak egzaktabb világ volt. Ez az első szakasz azonban csupán átmeneti volt, hiszen hamarosan másfél évre Németországba mentem dolgozni, ahol rengeteg, a pályámat ma is meghatározó dolgot sajátítottam el. Odakint négy városban tevékenykedtem egyszerre, iskolákban oktattuk a gyerekeket a sportágra. Szakmai értelme viszonylag kevés volt, de megtanultam, hogy egy ilyen rendszert miként lehet létrehozni, működtetni, ezt alkalmaztam aztán a XI. kerületben a későbbiekben, amiből a Vasas is nagyon jól profitál…

Ez a külföldi kaland is befejeződött, és ezután volt még egy kistarcsai epizód is…
- Igen, de annyit tanulságként még megjegyeznék, hogy a magyaros technika, ez a fajta alapos tudás olyan mankót jelentett bárhol a világban, amire bizton lehetett támaszkodni.  Emellett pedig olyan szervezési dolgokkal ismerkedtem meg, amik az itthoni közegben nem voltak annyira egyértelműek, de azóta is segítenek a felmerülő feladatok, problémák megoldásában. De visszatérve a hazaérkezésre, Kovács Tamás akkoriban a szövetségben dolgozott, ő kért fel arra, hogy Kistarcsán vágjunk bele a vívásba, indítsunk el valamit. Ennek neki is láttam, de aztán időközben jött az hír, ismét van egy edzői állás Pasaréten, és én nem haboztam…

A Vasasban akkoriban még egyértelműen a kardszakág dominált, mellette, sokkal kevésbé állt a fókuszban a tőrszakág…
- 2003-at írtunk ekkor, egy évvel később rendezték az athéni olimpiát, ahol Nagy Tímea  olimpiai bajnok lett. Ősszel toborzót rendeztünk, temérdek gyerek jelentkezett, mindenki párbajtőröző akart lenni. Komoly dilemma volt: rengeteg az érdeklődő, nálunk nincs párbajtőrképzés, küldjük el őket? Igaz akkor úgy tűnt rajtam kívül ez senkit sem érdekel, én viszont ahogy az előbb említettük, a párbajtőrrel egy ideje már kacérkodtam, így belevágtam, és az addig bántóan kongó vívócsarnok kezdett megtelni élettel. Ennek ellenére komoly küzdelem volt, hogy minket is elismerjenek. A kardvívást, az eredményeiket én mindig is tiszteltem, de büszke vagyok arra, hogy 51 évesen belevágtam egy olyan dologba, ami aztán tovább öregbítette a Vasas vívóinak hírnevét. A már említett Németh Árpit, meggyőztem, hogy társuljon be hozzánk, segítsen nekünk. Rengeteget vitatkoztunk szakmai, és mindenféle más kérdésekben, és sokszor adtam a véleményére, ami aztán utólag is hasznosnak bizonyult. Az indulás egyáltalán nem volt könnyű, két korosztály is kiment a kezünk alól, és nem tudtunk igazán komoly eredményeket felmutatni. A befektetett rengeteg munka lassan azért kezdett megtérülni, eleinte a lányoknál.  Posovszky Tímea, Kosztyu Andrea, Rudolf Szonja voltak az elsők akik már korosztályos bajnokságokat nyertek, ezek a sikerek egyértelműen növelték a vonzerőnket, és a későbbiekhez is nagyon sokat tettek hozzá. Persze szerencse is kellett ahhoz, hogy összejöjjön egy ilyen remek korosztály… Akkoriban boldogok voltunk, hogy nyolcvanfős csoportot mozgatunk, ma meg már a probléma okát boncolgatjuk, ha száznál kevesebben vannak egy edzésen.

És a lányok helyét szinte észrevétlenül átvették a fiúk…
- Erről is érdekes történetem van. Egyik tavaszi este bejött hozzám egy anyuka, hogy hallotta, itt igen jó szellemű társaságban sportolhatnak a gyerekek, neki pedig van egy problémás fia. Elsőre elutasítottam, de ő nem adta fel… Ekkor javasoltam neki, hogy hozza el a Bocskai úti iskolába, ahol a Németországban megismertek alapján működtettem egy iskolai csoportot. Hamar kiderült számomra, hogy egy rendkívül tehetséges gyerek került a kezem alá, ő volt Bányai Zsombor. Szeptemberben már Pasasréten kezdett, ő volt az első fecske a fiúk között, aztán hozzánk igazolt Buta Levente, Nagy Dávidot pedig például szintén a Bocskaiból hoztam át.

Érdekes ez a bocskais szál. Mesélted, hogy ez külföldön így működött, ám idehaza ­– különösen akkoriban – cseppet sem volt jellemző.
- Amikor hazajöttem Németországból, akkor kerestem meg az iskola igazgatóját és meséltem neki a kinti tapasztalataimról. Nyitott volt, teljes mértékben megvolt benne a fogadókészség. 2005-től a délelőtti órarendbe illesztve alsótagozaton kötelező vívás szerepel a Bocskaiban. Egy kisgyerek jellemének az alakításában a vívás, a sport azt gondolom megkerülhetetlen dolog. Ez számomra a gyakorlatban újra és újra bebizonyosodik.

Gyanítom, ahogy gyarapodott a létszám és egyre több lett a büszkeségre okot adó eredmény, a befektetett energiából is egyre többre lett szükség. Bírható a tempó?
 - Különböző területeken bizony nagy szükség van az olyan segítőkre, akikben maximálisan megbízik az ember, most már igazából csapatmunkában tevékenykedünk. A részvevőknek természetesen meg van az önállósága, de van egy alaprendszer, ami biztosítja azt, hogy egységes módon képezzük a fiatalokat. A Bocskai úti iskolában a fő segítségem a fiam, akit eleinte nem nagyon fogott meg a vívás, aztán a testnevelés órák kiváltását szolgáló vívóedzések során egyre inkább megszerette azt, manapság pedig ez az élete.

Közhelyként hangzik, de mégis csak valóság a sport világában, hogy az eredmények a sikerek nem csak a szurkolók számát növelik, hanem az ellenérdekeltek táborát is gyarapítják. Amúgy sem arról voltál híres, hogy a különböző helyeken egységesen melléd állt mindenki, számos kisebb-nagyobb konfliktus kísérte edzői pályafutásodat.
- A harcok manapság is jelen vannak, például a válogatott keretben helyet kapó versenyzőim kapcsán. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a Vasasban a párbajtőr szakág az én munkám nyomán alakult ki, vannak eredményeink és megvannak a kritikusaink is. Ezzel szerintem együtt kell tudni élni, még úgy is, hogy én soha nem azt néztem, hogy a másik hogyan végzi a munkáját, abból volt nekem mindig éppen elég, és ez teljes mértékben le is foglalt engem. Az információkat természetesen gyűjtöm és abból származó tapasztalatokat igyekszem hasznosítani, de ennél jobban nem foglalkoztat, hogy ki mit csinál. Én még most is kicsit úgy érzem, hogy kívülállóként kezelnek a szakágban dolgozók, aminek az egyik oka, hogy én a tőrvíváson alapuló párbajtőrt oktatom, várom el a tanítványaimtól. Itthon ezt kevesen értékelik, pedig ezzel megleptük a hazai mezőnyt. Én egyébként ezt a fajta távolságtartást is a munkám elismeréseként fogom fel. Én továbbra is járom a saját utamat, de azt gondolom, ahogy eddig is, ezután is jellemző lesz rám a nyitottság.

Hallgatva Téged nem kétséges, hogy vannak még terveid…
Szerencsére fizikai téren messze nem érzem magam hatvanötnek, és ugyan az idén elmentem nyugdíjban, de úgy gondolom, van még tennivalóm… 
A tanítványaimmal kapcsolatban kifejezetten motivált vagyok, jó lenne még komoly sikerek eléréséhez segíteni őket, és ugyanez vonatkozik fiatal edzőkollégáimra is, akik már most eredményes pályafutás kapujában állnak. Mindezt szeretném itt a Vasasban véghezvinni, remélem megkapom hozzá a támogatást, a rengeteg szervezési feladatban biztos, hogy segítségre van szükségem ahhoz, hogy az igazán jelentőségteljes dolgokra jól tudjak összpontosítani.
Nagyon sokat kaptam életem során a vívástól, ebben teljesedhettem ki, de ehhez kellett egy olyan feleség is, mint az enyém, akivel harminckét éve élek boldog házasságban, és akitől minden támogatást megkaptam, pedig otthon afféle „ágyrajárónak” vagyok elkönyvelve. Rengeteget köszönhetek Neki!