Antalföld

A hetven esztendős Antal Péter angyalföldi gyerek volt, a Gömb utcai iskolába járt, majd csaknem örök szövetséget kötött a Vasassal. Életének jó részét a piros-kék klubnál töltötte labdarúgóként, edzőként, technikai vezetőként. Az első csapatban Várpalotán debütált. BEK-mérkőzésen. Bizony, mert 1967 őszén a Valur Reykjavík feladta a pályaválasztói jogot a nagyhírű Vasas ellen... Ilyen is volt. Meg húszezer nézős Fáy utcai bemutatkozás hatvannyolcban az MTK-val szemben (2-0), két gól a Népstadionban a hetvenhármas FTC–Szegeden (1-2). Itt csupán egy cikk (fejezet) olvasható, amely azonban kész regény is lehetne.

– Lehel utca, Fáy utca: egyenes út?

– Kétségkívül Angyalföldön nőttem fel: a Lehel utca ötvenhatban volt az otthonom, a Gömb utcai általános iskolába jártam. De aztán a szüleim Budára költöztek, így a Bercsényi utcából kerültem a Vasashoz. Ötödikes voltam, amikor Berendy Pál, aki a Hamzsabégi úton lakott, beajánlott a klubhoz. Nem is a tizenharmadik kerületbe kellett mennem, hanem a Népligetbe.

– Nyomban felvették?

– Olyannyira, hogy bajnoki meccsen eleinte nem is szerepelhettem, mert még nem voltam tizenkét éves. Majd a serdülőben együtt futballoztam a Detre fivérekkel, akik a nyolcvanas olimpián bronzérmet nyertek a vitorlázók repülőhollandi hajóosztályában. Szabolcs jobbszélsőt, Zsolt centert játszott. Ugyancsak a csapattársaim közé tartozott Visnyei Gyula, aki később emigrált, és mint Julie Veee – így, három e-vel írta a nevét – óriási karriert futott be előbb az amerikai fedett pályás bajnokságban, majd festőművészként is.

– Szívesen venném, ha ön is ecsetelné, miként jutott előbbre!

– Az ember sorsát annak idején az döntötte el, hogy az ifiből meghívták-e a tartalék csapatba. Szerencsére Machos Ferenc, a kettő akkori edzője felfigyelt rám, és legendás válogatott futballisták között játszhattam a fakóban. Sárosi Lászlót Laci bácsinak szólítottam...

– Magázta?

– Nem képzeli, hogy tegezni mertem!

– Mikor került az első csapathoz?

– Még nem voltam tizenkilenc, amikor már az eggyel edzhettem, és a Vasast összesorsolták a Valur Reykjavíkkal a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Ma már ez szinte hihetetlen, de az izlandiak a párosítás hallatán feladták a pályaválasztói jogot, így az első mérkőzést a Népstadionban, a másodikat Várpalotán rendezték. A budapesti 6:0 után két nappal 5:1-re nyertünk, és a vidéki visszavágón ott lehettem a kezdő tizenegyben. Így álltunk fel: Kenderesi – Váradi Ottó, Mathesz, Varró, Köves – Kékesi, Antal – Molnár, Puskás, Pál II, Kovács Ferenc. Újabb két nap múlva a Vasas NB I-es meccsen fogadta a Szombathelyt, és 3:1-re győzött. Azon a találkozón már nem kaptam helyet az együttesben, és 1968 májusáig várnom kellett az első osztályú premierre. De megérte böjtölni, mert az MTK elleni 2-0-ás mérkőzésen húszezer néző tolongott a Fáy utcában, és a Népsportban a nagy tekintélyű Borbély Pál azt írta, hogy a két fiatal, Radics és Antal lendületet vitt a játékba.

– Azt a Vasas-összeállítást is tudja?

– Még szép, pedig sérülések miatt Mathesz és Fister a védelemben szerepelt. Ez volt a tizenegy: Varga – Ihász, Mészöly, Mathesz, Fister – Menczel, Antal – Radics, Puskás, Farkas, Korsós. Majd az utolsó húsz percre Vidáts Csaba jött be helyettem, de nagy érzés volt még lemenni is, mert hatalmas tapsot kaptam.

– Nyilván bennmaradt az együttesben...

– Abban a csapatban akkor is nehéz lett volna megragadnom, ha még véletlenül sem hibázom. De óriási baklövést követtem el. Várpalotai kupameccsre készültünk, míg az ifik Itáliába utaztak, nekem is megvolt az olasz vízumom. Mondtam a mesternek, elmegyek a fiatalokkal. A nagyok nyolc-nullra nyertek az MNK-ban, én pedig legközelebb akkor jutottam szóhoz az NB I-ben, amikor már Machos irányította az egyet. Úgy két és fél évig tartott a szünet... Hetvenben, a Közép-európai Kupa-döntő visszavágója előtt a tizenkilences keret tagja voltam, aztán tizennyolc játékost neveztek a pozsonyi Inter elleni 4-1-es meccsre. Naná, hogy engem hagytak ki! Ám így is ragyogó élményeim akadtak, Tichy Lajos bajnoki búcsúmeccsén például egyenlítő gólt szereztem Kispesten. Nem volt olyan gyönyörű, mint Tichy káprázatos kapásgólja, de azzal lett 1-1 a vége. Ez hetvenegy júniusában történt, az év decemberében pedig megnősültem. Majd hetvenkettő elején több mint egy hónapot töltöttem a Vasassal Dél-Amerikában; nem állítom, hogy a feleségem kicsattant az örömtől...

– Gondolom, ön sem lelkendezett, amikor nem Cuzco vagy Lima, hanem átigazolás miatt kellett vennie a kalapját!

– Különösebben nem bánkódtam, amiért Szegedre kerültem. Először is olyan edzőim voltak ott, mint Kontha Károly, Bundzsák Dezső. Akár ha a Vasasnál lettem volna... Másodszor: Gujdárral, Bánfalvival, az FTC-vel KEK-döntőt játszó Pataki doktorral, Virágh Ernővel, Vass-sal vagy Berkes Istvánnal igazán nem volt szégyen együtt futballozni. Harmadszor: felvettek Szegeden a jogi karra, két évet abszolváltam is, aztán családi okokból – amelyeket hadd ne részletezzek – abba kellett hagynom a tanulást. A Tisza-parti csapattal is nagy emlékeim vannak, a Fradival például hetvenkettőben 1-1-et értünk el a Népstadionban, majd hetvenháromban 2-1-re nyertünk a zöld-fehérek ellen ugyanott. Mindhárom gólunkat én értem el, a győztes meccsünk után kilences osztályzatot kaptam a Népsporttól. Szerintem nem mutatott rosszul az eredményjelző táblákon, hogy gólszerzők: Antal, Bálint, Antal...

– Hány esztendőt töltött Szegeden?

– Négyet. Négy jó évet! Majd a másodosztályú Vasas Izzóhoz igazoltam, és hetvennyolcban felkerültünk az NB I-be. Ott játszott a világválogatott Szűcs Lajos, a korábbi MTK-s Szántó Tibor, a Vasasban nevelkedő Sipőcz Józsi, aztán a P. Mobil-os Schuster Lóránt öccse, Ervin, vagy az a Varga István, aki egyszer kiütötte a piros lapot Bay játékvezető kezéből, s e miatt két évre elmeszelték. Mire letöltötte büntetését, én már újra a Vasasnál voltam, mint utánpótlásedző.

– Hányat írunk?

– Nyolcvankettőt. Három évvel később Illovszky Rudolf szólt nekem, hogy lennék-e a pályaedzője.

– Kétséges volt a válasz?

– Egy pillanatig sem. Én mindent Rudi bácsinak köszönhetek: ő tett be először az egybe, ő hívott pályaedzőnek, majd kilencvenhétben ő kért fel technikai vezetőnek is. A középső szakasz máig élő eredménye, hogy nyolcvanhatban elnyertük az MNK-t, mert az a győzelem a Vasas legutóbbi diadala a kupában vagy az első osztályban.
 

– Technikai vezetőként annál is több időt töltött a klubban, mint játékosként!

– Töltöttem volna többet is, de csak tizenöt évre telt... Tizennyolc trénert szolgáltam ki Komjáti Andristól Mészöly Gézáig, Egervári Sándortól addig a Mezey Györgyig, akinek a pályaedzője is lehettem Kuvaitban. Nekem a Vasasban dolgozni nem munka volt: ha megfizettek is, mindenekelőtt lelkesedésből csináltam mindent. Azt hittem, a Fáy utcából megyek nyugdíjba, talán Angyalföldön is halok meg... Másként történt. De azt szintén büszkén említhetem: van némi közöm ahhoz, hogy nem múlt ki a Vasas. A szurkolók már képletesen eltemették, ám Illovszky Rudi bácsival két nosztalgiameccset is szerveztünk a válságos periódusban. Megmaradtunk!

– Ennyi idő igazán alkalmassá teszi arra, hogy összeállítsa az utóbbi fél évszázad legjobb Vasasát!

– Nem könnyű, de megpróbálom: Mészáros vagy Tamás – Török, Mészöly, Berendy, Ihász – Komjáti, Müller – Kiss vagy Izsó, Puskás, Farkas, Várady. Az edző Illovszky, a technikai vezető Tőke János.

– Csere: Antal?

– A gálacsapat közelébe sem juthatok, nem hasonlíthatom magam Ihász Kálmánhoz vagy Müller Sanyihoz. De technikai vezetőként talán-talán odaférek Tökszi, azaz felejthetetlen elődöm, Tőke mellé...