1956. november 22. és december 8. között olimpiai játékokat rendeztek az ausztráliai Melborune-ben.

Szűk egy hónappal előtte kitört a szovjet megszállás elleni forradalom Budapesten, amely meghatározta a XX. századi magyar történelmet, és magyar emberek millióinak sorsát.

Utóbbi alól a sportolók sem jelentettek kivételt, egészen egyedi és nehéz helyzetbe került az olimpiai csapat, hiszen a sportolóknak a szabadságharc véres összecsapásai után néhány héttel a világ másik felére kellett utazniuk, egy olyan megmérettetésre, amelyre egész életükben készültek.

A Vasas Sport Club ebben az időszakban is meghatározó szereplője volt a honi sportéletnek, de még ennek tükrében is hihetetlen, hogy abban a vérzivataros évben összesen 7 olimpiai bajnokot adtunk Magyarországnak.

Gulyásné Köteles Erzsébet és Szalainé Korondi Margit női tornában, a kéziszer csapat tagjaként ért fel Melborune-ben a dobogó tetejére.

Mindkét egykori tornász a mai napig él, Köteles Erzsébet korábban így idézte fel az 1956-os évet:

"Életem legnehezebb döntése volt. A két kisfiammal vészeltük át a forradalmat, a Bartók Béla úti lakásunk lövést is kapott, menekülnünk kellett. Nekem az ars poeticám "Isten, haza, család", ezért úgy éreztem, kötelességem a hazámat szolgálni az olimpián. Nem foszthattam meg a társaimat az aranyesélytől azzal, ha visszalépek. Szerencsére sikerült megnyernünk az olimpiát, az amerikaiak pedig körútra hívtak minket, amihez persze az itthoni vezetés nem járult hozzá. Kint Melbourne-ben egymás ágyán zokogtunk, hogy menjünk-e vagy hazatérjünk. Én persze úgy voltam vele, négykézláb is hazajövök a gyerekeimért. Ez volt a magyar sport Trianonja, annyian kintmaradtak."

Az olimpia után külföldön maradók között volt Szalainé Korondi Margit is, aki Amerikában telepedett le, így a Vasas volt utolsó klubja pályafutása során.

Az 56-os bajnokok sorát a legendás Papp Lászlóval folytatjuk, aki a forradalom évében szintén Vasas-versenyzőként nyert nagyváltósúlyban olimpiát. Zsinórban harmadszor.

Erről a győzelméről szól a Nehéz kesztyűk című film, amelynek főszerepét maga a legenda játszotta.

A legenda, akit azóta is a sportág egyik legnagyobbjaként tisztelnek...

Ha Papp Lacit az ökölvívás halhatatlanjai között emlegetjük, akkor mit mondjunk a kardfenomén, Kovács Pálról?

Talán csak annyit, hogy hatszor nyert olimpiát, és az ő nevét viseli a Vasas Pasaréti úti vívócsarnoka.

Az ötödik ötkarikás győzelmekor 1956-ot írtunk.

És akkor a végére maradtak a pólósok.

Ha máshonnan nem, a Szabadság, szerelem című mozifilmből mindenki tudja a történetüket.

Az 1956-os magyar forradalomárok a budapesti utcákon a szovjet tankokkal néztek szembe, míg egy hónappal később a vízilabdázók az olimpiai elődöntőben a szovjet vízilabdázókkal ütköztek meg egy ausztrál medencében.

Utólag ez lett a pólótörténet egyik legfontosabb összecsapása.

 „A nézőtér ünnepelt, néhány perccel a mérkőzés vége előtt a magyarok 4–0-ra vezettek, így már biztos volt a győzelem. Ekkor történt az az emlékezetes esemény, amelyről az elődöntő a „vérfürdő” nevet kapta: Valentyin Prokopov, a szovjet center elvesztette a fejét. A szovjet csapat egyik legjobb játékosát kezdettől Bolvári felügyelte, minden akcióját megakadályozva. Prokopov könyökkel teljes erejű víz alatti ütést mért ellenfelére, de az épp mögé érkező Zádor Ervin arcát találta el, akinek a bőre felrepedt a szeme alatt. Vére nemsokára vörösre festette a medence vizét. „Vérzel” – mondta Zádornak Gyarmati a vízben, mire Zádor hűvösen felelt: „Tudom.” Amikor a vérző játékost lecserélték, nem a kispadnál az öltöző bejárata felé szállt ki a vízből, hanem a medence túlsó oldalán. Ezáltal végig kellett mennie a tribün előtt. Bár a sebe nem volt túl nagy, de a lecsorgó vér a vizes testen lassan kezdett szétterjedni. A 21 éves Zádor Ervin egy kicsit a magyar forradalom hősévé is vált, ahogy vértől vöröslő felsőtesttel a tribün előtt végigvonult.” - szól a hivatalos krónika.

A magyar hősök tehát győztek, döntőbe jutottak, majd később olimpiai bajnokok lettek.

A csapatban három Vasas-klasszissal: Jeney Lászlóval, Szívós Istvánnal, és Markovits Kálmánnal.

Ahogy az október 23-i nemzeti ünnepen mondani szokás: Tisztelet a hősöknek!

És bizony, külön tisztelet a hét piros-kék hősnek, akik sokat tettek a piros-fehér-zöld színekért 1956-ban.