Ha hisszük, ha nem, Müller Sándor (a „Mülcsi") hetven éves. Bizonyságul meg kell nézni a személyi igazolványát: 1948. szeptember 21-én született. A Vasasban 318 NB I-es mérkőzésen szereplő, 1970-ben KK-, 1973-ban MNK-győztes, 1977-ben bajnoki aranyérmes – utóbb Antwerpenben és Alicantéban is futballozó –, 17-szeres válogatott, vb-résztvevő játékmesterről Hegyi Iván Magyarok nagy pályán című könyvének a közkedvelt karmesterről szóló fejezetével emlékezünk meg a nevezetes napon.

Nyomdai gépmester édesapjával és az óbudai textilfestőgyárban dolgozó édesanyjával, valamint a nővérével és bátyjával a Bogdáni úton lakott, egy köpésre a III. kerületi TTVE pályájától. Rövid út vezetett tehát a „Kerülethez", amelynek szurkolói között háromhetes beszédtémát keltett, hogy a kis Müller Sándor tizennégy és fél évesen már a felnőtt csapatban játszott.
A későbbi pályafutását jól ismerők sem fogják elhinni: balbekket.

Az annak idején az NB III Északközép csoportjában szereplő együttes balhátvédje megsérült, és az edző úgy gondolta, beveti a klub akkori legnagyobb tehetségét, a vele egykorúak között 8-as számú mezben, csatárként futballozó Sanyikát. Hogy aztán az ellenfelet üldözni soha nem szerető Müller szerelt-e egyszer is azon a három találkozón, amelyen a vonal mellett helyettesített a „nagyoknál"?
„Nem tudom, de azt gyanítom, nem" – mondja szokásos modorában.

Feltehető az is: nem ennek a 270 percnek köszönhette, hogy tizenhét esztendősen állandó tagjává vált az első csapatnak, s közben lelkesen szurkolt az MTK-nak, amelyben kedvence, Sándor Károly futballozott. Hogy miért „Csikar" volt az ideál? Talán, mert őt is Sándornak hívták... A sors fintora, hogy Müllert és III. kerületi játékostársát, Simon Andrást 1967-ben a Hungária körúti klub próbálgatta, és a kék-fehéreket immár szakosztályvezetőként szolgáló Sándor Károly döntött úgy, hogy a két játékos közül Simonra van szüksége.
Müller nem sokára a Vasas karmestere lett, Csikar felfedezettje meg „eltűnt"...

Amikor a feltűnően jól cselező és finom passzok sokaságát adó fiatalember a Fáy utcába került, az angyalföldi együttes a Varga – Bakos, Mészöly, Makray, Ihász – Menczel, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós gálatizeneggyel kezdte az 1968-as bajnokságot. Müllert azonban nem mozgatta és nem is bénította meg, hogy klasszisok sorával edzett együtt. („Bohém gyerek voltam" – említi.) Ő csak játszott kedve szerint a „kettőben", mígnem a Pécs elleni hazai találkozón az „egybe" vezényelte Illovszky Rudolf edző. A bemutatkozás fényesen sikerült, hiszen a Vasas – 10 000 néző előtt – simán 4-0-ra győzött, Müller pedig benn maradt a csapatban: az évad további tizennyolc találkozója közül tizennégy mérkőzésen szerepelt.

Első gólját a premier után napra pontosan fél évvel, december elsején, nem akárhol és nem akármilyen vetélytársnak rúgta. A piros-kékek a Népstadionban az FTC-vel találkoztak, és a negyedik percben a jobb oldalon szlalomozó ifjú – aki Angyalföldön már nem csatárt, hanem középpályást játszott – a tizenhatos jobb oldaláról lehúzhatatlan lövést küldött Géczi István kapujának bal felső sarkába. Góllal, pláne ekkora góllal nyitni a Fradi ellen – ez még őt is fellelkesítette, ám meglepetten tapasztalta, hogy társai nem különösebben boldogok a vezetéstől.
Itt érdemes megjegyezni: Müller annak a Puskás Lajosnak a helyén játszott, akit egy héttel korábban, a 3-0-s Vasas–Csepel-meccs második percében „darabokra tört" minden idők legkegyetlenebb labdarúgóinak egyike, a soha senkit nem kímélő Molnár Tibor.

Szóval, a „dublőr" hiába várta, hogy az angyalföldiek szétszedjék örömükben, aztán kiderült, a Vasas-játékosok miért nem vigadnak. Bosszút akartak állni az Újpesten, amely a tavasszal 3-0-ra legyőzte őket, noha az akkor még listavezető piros-kékek szerint a Megyeri úti világítóberendezés avatója előtt a két együttes játékosai megegyeztek a döntetlenben. A Fáy utcai törzsgárdisták elhatározták tehát, hogy a decemberi rangadót „átpasszolják" az FTC-nek, csak erről a fiatal Müllert nem értesítették... (A meccset végül 2-1-re a zöld-fehérek nyerték, így övék lett a bajnoki cím, a 102 gólt szerző Újpestnek pedig be kellett érnie az ezüstéremmel. Senki ne mulasson a histórián: hovatartozástól függetlenül kijelenthető, hogy szomorú fejezete ez a magyar labdarúgásnak.)

Másokat akár sokkolhattak is volna, a könnyelmű-kedélyes Müllert azonban nem viselték meg a történtek: 1969-ben már 27 bajnoki mérkőzésen szerepelt, míg 1970-ben emlékezetesen nagy gólt lőtt a pozsonyi Interrel vívott Közép-európai Kupa-döntő visszavágóján (4-1), vezéregyéniséggé nőtte ki magát a Vasas–FTC-rangadón (2-0), és a derbi után másfél hónappal bemutatkozott a válogatottban. A norvég–magyar Eb-selejtezőn két dirigens volt a Rothermel – Noskó, Mészöly, Vidáts, Páncsics – Halmosi, Kocsis, Müller – Fazekas, Bene, Nagy László összetételű csapatban: Kocsis Lajos és Müller. S honfitársaink hiába nyertek 3-1-re, a Képes Sport ezzel a címmel tudósított a találkozóról: „Vannak még hibák". Ráadásul mindjárt a beszámoló első mondatában leszögezte: „Ég óvja a magyar szakvezetőket attól, hogy szép álmokba ringassák magukat, és túlzott következtetéseket vonjanak le a győzelemből."
Müller egészen biztosan nem bízta el magát, mert legközelebb három és fél év múlva, Albert Flórián búcsúmérkőzésén látták címeres mezben (Magyarország–Jugoszlávia 3-2). Közben Angyalföldön elköszöntek Bakos Sándortól, Mathesz Imrétől, Fister Ferenctől, visszavonultatták Farkas Jánost és Mészöly Kálmánt, az új generáció pedig rapszodikusan futballozott: hol elkápráztatta a Népstadion közönségét, hol pedig váratlan vereségek sorát szenvedte el. Jó példa erre 1973 ősze, amikor az Újpest ellen – 79 000 néző előtt, a kétgólos Müller vezényletével – 4-2-re győzött, majd az Egyetértéssel otthon 1-1-et játszott, a Győrtől, a Salgótarjántól és a Tatabányától pedig egyaránt kikapott az együttes. Igaz, 1973 tavaszán elhódította a Magyar Kupát, méghozzá fergeteges döntő mérkőzésen, amelyen a mesterhármast jegyző Várady Béla és a szokásos szellemességével irányító Müller volt a két kulcsjátékos a Honvéddel szemben (4-3).

Egy évvel később pályafutásának leghíresebb gólját szerezte az angyalföldi játékmester: az FTC Üllői úti stadionjának újjáavatásán ugyanúgy kibabrált Géczivel, ahogyan hatvannyolcban a Népstadionban. Hat esztendővel korábban a „rövid" felsőbe, ezúttal a „hosszú" alsóba küldte a labdát. A minden ferencvárosit szörnyen elszomorító 1-0-s diadal után Müller azt mondta a bombázó Váradynak: „Nem kell annyi gólt rúgni. Elég egy olyan, amelyet nem felejtenek el..."

A kiváló technikájú, elsőrangúan szervező, ám rendszerint a hangulatának megfelelően futballozó mutatványos egyébként szinte semmire sem emlékszik megannyi nagyszerű megmozdulása közül. Ha fel kell idézni valamit, akkor két korábbi csapattársa – és máig kedves barátja –, Gass István, valamint Izsó Ignác segítségét kéri... Alighanem újdonság lesz tehát a számára, ha elolvassa: élete legjobb játékainak egyikét 1975. április 19-én, az Újpest elleni rangadón nyújtotta (Népstadion, 50 000 néző). A Vasas úgy győzött 3-0-ra, hogy az első két gólt – Gass, illetve Kű Lajos átadásából – Müller lőtte, majd a mezőny legjobbja szédítő szólóval jutott túl a lila-fehér védősoron, és Rothermel Ádám kapus csak buktatni tudta őt. Úgy illett volna, hogy Müller rúgja a tizenegyest, de Várady nem adta át a jogot, és elhibázta a büntetőt... (Nem sokkal később Kántor Mihály elgáncsolásáért újabb 11-es következett; azt Gass – megint nem Müller – értékesítette.)

Ha tréfálkozni akarnék, mondhatnám, hogy góljait, cseleit, átadásait azért is képtelen feleleveníteni, mert – mint határozottan állítja – három-négy év kiesett az életéből. A Fáy utcában – a Müller és a csillag összevonása nyomán – csak „Mülcsinek" hívott (élet)művész már nagyon bánja, hogy nem vette komolyabban a futballt, nem érezte a súlyát annak, miféle lehetőség van a fejében és a lábában. Igaz, ahogyan említi, „vérkeringés nem volt, belterjes maradt az egész, még a Vasasból a Ferencvárosba vagy az Újpestből a Honvédba se nagyon lehetett átmenni". Akadt mégis egy évad, amelyben nemhogy minden egyes mérkőzésen játszott, de hétről hétre egyenletesen magas nívón futballozott, és a bajnoki címig vezette az összesen száz gólt szerző, 1977 tavaszán az Újpestet és az FTC-t egy hét alatt egyaránt 4-1-re – a Ferencvárost a kupában 5-0-ra is – legyőző Vasast. A karmester – Váradyval együtt – elnyerte a Népsport különdíját, mint a legjobb átlagot (6,76) produkáló játékos, ám ő azt tartja arról a szezonról: „Annyian játszottak jól közülünk, hogy mindenki inspirálta a másikat." (A többiek átlaga így alakult: Zombori Sándor 6,05; Mészáros Ferenc 6,04; Török Péter 6,00; Komjáti András 5,97; Gass 5,75; Kovács István 5,6; Izsó 5,4; Hegedűs Béla 5,3; Kántor 5,2.) Élete legtartósabb formájában a válogatott erőssége is lehetett volna, csakhogy egy római vendégszereplés alkalmával Baróti Lajos szövetségi kapitány meglátta szivarkával a szájában, és kitette a keretből. Az 1978-as, argentínai világbajnokságot, amelyre nála bizony szerényebb kvalitású játékosok is eljutottak, a cigaretta miatt kellett kihagynia...

Az 1982-es, spanyolországi vb-től viszont nem maradt távol. Ám azt annak köszönheti, hogy „kicserélték". Harminckét éves korában engedélyt kapott külföldi szerződésre, és Belgiumban – ahol Fazekas Lászlóval egy csapatban futballozott – hamar rájött: ha nem tartja a lépést, öt-hat héten belül megválnak tőle. Az (addig) örök játékos először szenvedett életében, mert képtelen lett volna elviselni azt a szégyent, hogy elküldik. Noha a tempót felvennie csak fél év múlva sikerült igazán, bennmaradt az együttesben, és amikor Mészöly Kálmán szövetségi kapitány elment Antwerpenbe megnézni a két magyar légióst, nem hitt a szemének, Müller ugyanis futott le-föl, és rendszeresen labdát szerzett... Néhány héttel később pedig jó néhány játékost rúgott meg akaratlanul a tatai edzőtáborban, mivel meg sem fordult a válogatott társak fejében, hogy a balerina becsúszik. Ezzel a mentalitással végigjátszotta a selejtezőket, és ott volt a világbajnokságon, amelyen Elchében, a belgák elleni meccs második félidejében Mészöly lecserélte. Östreicher Emil, a címeres mezes csapat menedzsere hiába igyekezett a lelátóról a kispad felé, hogy szóljon a kapitánynak: még véletlenül se hívja le Müllert... A váltás 1-0-nál megtörtént, a vége 1-1 lett, s a döntetlennel kiesett a válogatott.

„Az a másik, amit nagyon bánok – mondja a később az Elchéhez közeli Alicantében is megforduló Müller. – Jobb futballisták voltunk a belgáknál. Vagy inkább: különbek lehettünk volna. Mert az is igaz, 1980-ban ők játszottak Eb-döntőt, nem mi. Azaz végül is ők voltak a jobbak."

MÜLLER TIZENÖT LEGJOBB MECCSE

1970. június 20.: Vasas–Inter Bratislava 4-1 (Közép-európai Kupa-döntő).
1970. augusztus 29.: Vasas–FTC 2-0 (NB I).
1972. november 1.: Vasas–Honvéd 2-1 (NB I).
1973. május 1.: Vasas–Honvéd 4-3 (MNK-döntő).
1973. szeptember 9.: Vasas–Újpest 4-2 (NB I).
1974. május 19.: FTC–Vasas 0-1 (Üllői úti stadionavató, NB I).
1975. április: Vasas–Újpest 3-0 (NB I).
1975. május 15.: Videoton–Vasas 0-4 (Felszabadulási Kupa-elődöntő).
1976. május 15.: Vasas–Honvéd 3-0 (NB I).
1976. augusztus 28.: Vasas–Videoton 4-2 (NB I).
1977. április 23.: Vasas–FTC 4-1 (NB I).
1977. június 13.: Vasas–FTC 5-0 (MNK, négyes döntő).
1979. szeptember 8.: Vasas–Videoton 5-1 (NB I).
1981. április 28.: Svájc–Magyarország 2-2 (vb-selejtező).
1982. június 15.: Magyarország–El Salvador 10-1 (vb-mérkőzés).