Könyvírással- és bemutatóval ünnepelte 70. születésnapját Hegedüs Csaba. Azt mondja, ez a tankönyv az imádott sportága felé tanúsított hálájának újabb produktuma. „Mr. Tus” – a jelző, a védjegy ma is érvényes, és egyfajta kötelesség is szerinte. A Vasas SC színeiben olimpiai, világ- és Európa-bajnok birkózó, aki később 9 évig szövetségi kapitányként, 23 évig a magyar szövetség elnökeként dolgozott, ma már egy szélesebb látószögből tekint a sportág felé. Klubunk Aranygyűrűse egyfajta misszióként igyekszik a felnövekvő generációkkal megszerettetni a birkózást, de ma már fontos neki az is, hogy elvonuljon, és hallgassa a csendet. Mindezt Vas megyeiként a Zemplénben teszi. Októberben birkózó-világbajnokságot rendez Budapest, ezt a nemzetközi szövetség felkérésére nagykövetként népszerűsíti. Hegedüs Csabával beszélgettünk.
Várta egy kicsit ezt a kerek születésnapot?
Ki az, aki várja, hogy 70 éves legyen? Amikor az ember gyerekként találkozik egy 70 éves emberrel, talán meg is ijed, vagy felteszi a kérdést, vesz ő még egyáltalán levegőt? Ha most leejtenénk kettőnk közé egy tollat, vajon melyikünk tudnád gyorsabban felvenni?
Van egy tippem.
Nem biztos, hogy én lennék a vesztes. Sok minden a mentalitáson múlik, egész életemben bizonyítottam ezt. Belülről él az ember, belülről fogalmazza meg a céljait. Ott dől el az is, hogy én idős ember vagyok-e, vagy sem.
Nos?
Nem vagyok az.
Mennyinek érzi magát?
Nem tudom, mindegy is. A lényeg, hogy megértem egy bizonyos kort. Azért két dolgot megfogalmaztam magamnak az elmúlt időszakban: egyrészt azt, hogy a 70. születésnapomon 110 kiló alatt leszek, ezt úgy 129 kilósan jelentettem ki. Szeptember 4-én reggel felálltam a mérlegre, 107 kilót mutatott. A másik cél az volt, hogy megjelenjen a könyvem a születésnapomra. Mocsai Lajos barátom tökéletesen megfogalmazta: nem tankönyvnek, inkább tanító könyvnek szántam a kötetet, amelyben a munkatársaim, a barátaim gondolatain keresztül egy más dimenzióba helyezem imádott sportágamat. A hitvallásomat szerettem volna összefoglalni, nem akartam tökéletes könyvet írni, de büszke vagyok arra, hogy volt merszem egy számomra ismeretlen területre tévedni.
Akkor azért mégiscsak megállt egy kicsit 70-nél, és a szó szoros értelmében mérleget vont.
A „francot” kell megállni. Holnap is új nap van, készülök a feleségemmel Sárvárra, Kőszegre, Szombathelyre. A születésnapomon Sárváron lesz egy a város által tiszteletemre szervezett ünnepség, este pedig Szombathelyen egy hasonló. Megtisztelő.
Fotók: Vasas Attila
Létezik Vas megyeiség? Büszke Vas megyei?
Nagyon büszke vagyok arra, hogy Sárváron születtem. Mikor 18 évesen feljöttem a legnagyobb zsiványokat felvonultató Vasasba, rögtön megkaptam: „na, megjött a Vas megyei parasztgyerek”. Az ifi és a junior válogatottban ott volt a levegőben ez a vidéki-pesti megkülönböztetés, de rövid idő után rájöttem arra, hogy az ember csak magának gerjeszti ezt a hülyeséget. Ez egyfajta kisebbségi komplexus, nincs itt semmiféle vidékiség vagy pestiség. Mikor hazautazom, és meglátom a Vas megye táblát, könny szökik a szemembe. Nagyon sokat kellett azért tennem, hogy „hírös” és büszke Vas megyei legyek. Komoly út, komoly teljesítmény volt.
Mikor érezte, hogy a zsiványok elfogadták a Vasasban?
Megvívtam a magam harcát, magamnak kellett kiharcolni, hogy kialakuljon a kölcsönös tisztelet. Az embernek térhallása van, gyakran hallottam az elején, mit pusmognak vagy mit szólnak oda nekem. Aztán odamentem az edzőhöz, és elmondtam neki, Wágner Kálmánnal, Deli Jóskával, Gubik Rezsővel szeretnék birkózni. Teljesen mindegy volt, hogy két-három súlycsoporttal feljebb voltak, „leszakítottam a fejüket”. Talán egyszer-kétszer még szóltak valamit, aztán egy fél év elég volt ahhoz, hogy kellő tisztelet övezzen, és ha velem kellett edzésen birkózni, az mindenki számára egy nagy feladat volt. Nekem is egyébként. Persze, akadt azért másfajta üdvözlet is: amikor először beléptem a terembe, Kozma Pistivel találkoztam, aki ott állt a hatalmas termetével az ajtóban. Köszöntem neki: „Csókolom, Pista bácsi”, erre rám nézett és megkérdezte, hogy én vagyok-e az a szombathelyi gyerek, akit most hoztunk föl. Mondtam, hogy igen, na erre aztán magához ölelt, megpuszilt és csak ennyit mondott: „Mostantól a barátod vagyok, mindenben segítek, tegezz nyugodtan”.
Többször is nyilatkozta, hogy amikor a Vasassal tárgyalt még szombathelyi versenyzőként, igazából csak egy valamit kért tőlük: egy ágyat, ahol álomra hajthatja a fejét. Szimbolikus kérés, de valójában kényelmes volt az az ágy?
Pasaréten, az egyik öltözőhelyiségben laktam, volt egy vaságy, középen egy asztal négy székkel, egy kétajtós szekrény és egy rezsó. Meg sok poloska… Később, mikor felhoztam a bátyámat a Vasashoz, eggyel arrébb költöztünk, ott már két vaságy volt. Még világbajnokként is ott laktam, meg kellett küzdeni az életért. A szoba a harmadik emeleten volt, a fürdő és a wc meg a mínusz elsőn, onnan kellett felhozni a kancsót, meg a vizet a lavórba a mosakodáshoz. Nem volt egyszerű, de akkor ez engem nem érdekelt. Tudtam, hogy nem ez lesz a végállomás.
Mehetett volna máshová is.
De én egyértelműen a Vasashoz akartam jönni. Nem volt kérdés, gyerekként a Vasasnak szurkoltam. Illovszky Rudi bácsi, a csodaember, aki később a legjobb barátom lett, meghatározó személy volt a kezdetekben, de imádtam a Vasast Farkas János, Mészöly Kálmán és Fister Ferenc miatt is. Mikor 1967 januárjában Tatán edzőtáboroztunk az ifiválogatottal, mondtam is viccesen a többieknek, akik majdnem mind vasasosok voltak, ugyan, szóljatok már nekik, már mindenki hívott, a Fradi, a Honvéd, a Dózsa, én hozzátok akarok menni. Aztán január 7-én az edzőtábor után bementem az Eötvös utcába, 15-én már vasasos voltam. Nem bántam meg, csodálatos időket éltem meg a nagyon kemény, munkás, komoly fegyelmet tartó szakosztály-vezető, Vágó Wágner Robi bácsi mellett. Elkötelezett vasasos vagyok, ez az, ami sosem változik meg, ez egy örök szerelem.
Tényleg annyira legendás volt a klubélet akkoriban?
Az Eötvös utcai székház maga volt a csoda. Mindig óriási volt ott a hangulat, sok sportoló ott is lakott, szerintem a mai napig páratlan az a klubélet, ami ott folyt. Nagyon sajnáltam, amikor ennek vége szakadt. Létezett a Vasas-család, tapintható volt, hogy ez nekünk mit jelentett. Nem egy bordámat törtem el a Vasasért, szakadt le a klubért a vállam, ma már azért egy kicsit más a helyzet.
Friss könyvének bemutatóján, a korábbi interjúiban vagy most is rengeteg „legjobb barátról” beszél. Illovszky Rudolf, Gáspár Tamás, Berkes István, Szepesi György, és így tovább. Tényleg ilyen sok „legjobb barátja” van?
Igen, hála istennek. Nagyon szerencsés vagyok. Ők is kellettek ahhoz, hogy mindent, amit elterveztem, végig tudtam vinni. Áldás, hogy mellettem voltak. Minden nehézségen keresztülmentünk.
Gáspár Tamás világ- és Európa-bajnok is az egyik „legjobb barátja”. Ha már nehézségek: hogy élte meg, amikor 1984-ben nem utazhattak Los Angelesbe? Akkor szövetségi kapitány volt, Gáspár Tamás pedig az olimpiai aranyérem egyik legnagyobb esélyese.
Tomit 17 éves korában az édesapja odahozta elém: „Csabikám, rád bízom, és adok hozzá receptet is”. Én meg mondtam Gazsi bácsinak, aki az ifiválogatottnál volt edzőm: „Nagyon szeretlek, de teljesen másként lesz minden, hidd el, nekem lesz igazam”. Nekem lett. Sosem felejtem el azt a napot, amikor eldőlt, nem utazunk. Edzést tartottam, a magam módján hergeltem a fiúkat: szétszedünk mindenkit, átmegyünk a falon együtt. Aztán megvolt a MOB-ülés, és hirtelen minden elvtársnak dolga akadt, hiába mondtam nekik, ne szórakozzanak, a gyerekek életéről van szó. Ott maradtam egyedül. Mentem vissza az edzésre, fogalmam sem volt, mit fogok nekik mondani. Bementem az irodába, kihoztam egy széket, legalább addig is gondolkodtam. Aztán letettem a terem közepére, és azt mondtam: „Ne haragudjatok, másfél órája azt mondtam, átmegyünk a falon, de bocsássatok meg, becsaptalak benneteket.” Megszakadt a szívem, de ezt is megoldottuk, innen is felálltunk, mert szerettük és tiszteltük egymást. Mentünk tovább előre.
Mi volt élete legnehezebb pillanata?
Ez a 70 év maga, tele küzdelemmel, nehézséggel. A legszomorúbb, legmagányosabb két napomat az olimpiai aranyérem megszerzése után éltem át. Mint a hegymászó, aki elindul a társakkal, aztán mindenkit maga mögött hagyva, halálosan kimerülve, utolsó energiáját mozgósítva, önkívületi állapotban felhúzza magát a párkányra. Míg Pesten le nem szállt az aranygép, míg nem szívtam magamba Magyarország levegőjét, míg nem láttam meg az enyéimet, minden szörnyű volt. Az örömet, szeretetet csak viszonyban lehet értelmezni, én meg kóboroltam ott kint egyedül, tele volt a zsebem pénzzel, és mégis szörnyen magányos voltam. Aztán hazajöttem, felültem a 6-os villamosra, és a világ legboldogabb embere voltam, mert tudtam, hogy az idős néni a hatodik sorban mire gondol… itt éreztem igazán, hogy az enyém a századik…
Ma már nem ül villamosra, ehelyett sokat jár Baskón, Zemplénben. Vas megye után Zemplén – mintha fogná az ország két vállát.
Véletlenül kerültem Zemplénbe, hiszen vadászati élményem és szokásaim is Vas megyéhez kötöttek. Aztán a vadászaton keresztül megismerhettem egy csodálatos embert, Hegedűs Szilárdot, ő Baskó polgármestere. Rendszeresen hívott vadászni, és egy idő után megvásároltam egy vadászházat. Nem hittem volna, hiszen Vas megyei vagyok, de ma már áldásnak tartom a jó barátságunkat, és azt, hogy megismerhettem azt a vidéket. Oda szoktam elvonulni, élvezni a mélységet, hallgatni a csendet.
Kellett már ez az elvonulás?
Nagyon kellett. Az élet is így hozta, hiszen a birkózó szövetségnél megszűnt a tevékenységem. De nem csak pihenek itt, a Sportos és Egészséges Zemplénért Egyesületet hat éve alapítottuk, rengeteg rendezvényünk és programunk van. Zemplén egyébként fehér folt volt a birkózásban, egy barátommal 11 különböző helyen hoztunk létre szakosztályt, szóval 11 új helyen burjánzik tovább a birkózás.
Szeret vezetni? Muszáj, a Vas megye-Szentendre-Budapest-Zemplén viszonylatot figyelve.
Nem, évi 100 ezer kilométert levezetni senki sem szeret.
Olyankor is egy kicsit magában van az ember.
Igen, de én végigtelefonálom az utat. Szóval a hátam közepére nem kívánom a vezetést.
Milyen lesz az októberi budapesti világbajnokság?
Csodálatos, ahogyan a 2005-ös és a 2013-as is csodás volt. Az egyik nagykövete vagyok a vb-nek, a feladatom a nemzetközi kapcsolatok erősítése. Sok-sok barátom jön a világszövetségből is, a tervek szerint egy protokollvadászatot is szervezek nekik, szóval nagyon várom.
Ha egy gyerek odalépne önhöz, és tanácsot kérne, birkózzon-e vagy sem, mit mondana?
Nem kérdés. Kinyílna a szemem és úgy „Vas megyeiesen” azt mondanám: „Hát, persze, hát, persze!”
Leginkább miért?
Mert a birkózás a világ legcsodálatosabb sportága. Voltam serdülő úszóbajnok, kosárlabdában magyar bajnok, atletizáltam, fociztam. De egy olyan sportág, amelyben mindenfajta segédeszköz nélkül, két nagyjából azonos súlyú gyerek, azonos erővel nekifeszül egymásnak, azzal a tudattal, hogy csak az egyikőjük jön majd le győztesen… Nos, ennél szebbet nem tudok elképzelni. A birkózás egy sakkjátszma, szellemi játék, ahol másod-, harmad- negyedik szándékkal ér valaki célba. Mindig lubickoltam a variációk, a kombinációk világában. Minél idősebb vagyok, annál jobban látom, milyen keveset tudtam: beláthatatlan variációi vannak ennek a sportágnak. A birkózásban megjelenik az erő, a gyorsaság, mi ez, ha nem a legbátrabb sportág a világon, ahol az ember az ismeretlenbe, maga mögé irányuló mozgásokat végezve indul. Azok, akik bekerülnek a birkózásba, nagyon nagy tartással bírnak, helyt állnak az élet minden területén. Csak azt tudom nekik üzenni: gyakorlatilag nincs lehetetlen, mindent el lehet érni kemény munkával.