Versenyzői pályafutása végén, nagyjából fél évszázaddal ezelőtt a Népsport hasábjain így írtak  Béres Ernőről: „… az ötvenes évek nagy magyar közép- és hosszútávfutóinak elődje. Az első a felszabadulás után, aki már sikerrel ostromolta meg a régi országos csúcsokat.”

A korra jellemző szikár megfogalmazásból is kivehető, hogy nem akármilyen atlétát méltattak. Béres Ernő a Testnevelési Főiskola elvégzése után 1953-ban lett a Vasas versenyzője. Ez az esztendő nemcsak számára tartogatott maradandó emlékeket  – 1500 méteren például 3:46,6-al országos csúcsot futott –, ugyanis világklasszis társaival, Garay Sándorral, Rózsavölgyi Istvánnal és Iharos Sándorral szeptember 23-án világcsúcsot javítottak 4x1500 méteres váltófutásban a Népstadionban.

Aktív pályafutása befejeztével a Kertészeti Egyetem Testnevelési Tanszékének lett a vezetője – az 1952-es helsinki olimpián 5000 méteren hetedik helyezett kiváló futó.

A Vasas SC 2006-ban Örökös Tag, majd 2013-ban Aranygyűrű kitüntetésben részesítette.
 

Pasaréten 2016-ban

Kilenc évtized ide vagy oda, Béres Ernő manapság is páratlanul aktív életet él. Péntek esetefelé kerestük először, hogy köszöntsük, ám csak röviden tudtunk beszélni, hiszen a Honvéd nemzetközi versenyén működött közre versenybíróként, ahol az 1500 méteres szám  –  Iharos-emlékverseny  –  eredményhirdetésekor autentikus díjátadóként is számítottak rá.

Szombat kora délelőtt ismét próbálkoztunk, ekkor már a Fény utcai piacon intézte a hétvégi bevásárlást...
Végül csak sikerült gratulálnunk, és utána kicsit részesülhettünk abból filozófiából is, amely mentén élte egész életét.

„Számomra mindig központi szerepet játszott a sport, manapság sincs ez másként. Hetente hat napon át megyek el mozogni, a hetedik pedig a pihenésé. Három alkalommal is felülök a 21-es buszra, felmegyek a Normafához, onnan elfutok a János-hegyig majd vissza, és mégegyszer megismétlem ezt. Az össztáv közelít a tíz kilométerhez, a futás befejeztével pedig gimnasztikázom és légzőgyakorlatokat végzek. A másik három napon úszni  járok, vagy a Szigetre, vagy a Komjádiba. Nekem így teljes az élet, hála a Jóistennek remekül érzem magam, a lábaim pedig kifogástalanul szolgálnak még most is."

Persze szóba került a múlt, miként kezdődött ez az irigylésre méltó pályafutás. Elmondta, hogy Dunakeszin eleinte a labdarúgással próbálkozott, de aztán az atléták elcsábították: „A vasutas mezeibajnokság volt az első próbatétel, jól emlékszem miként  készültünk, edzés elején két kör melegítés, repülők, majd 100 méterek ide-oda. Valahogy az volt bennem az elejétől, hogy ez kevés. Megkerestem a kor távfutó kiválóságait, Kelen Jánost, Szilágyi Jenőt, hogy adjanak tanácsot. A lényeg az volt, és egész pályafutásom alatt tartottam is hozzá magamat, hogy minél többet fussak terepen, mert az ott kapott ingereket nem pótolja semmi. Az ötvenes évek elején Iglói Mihály hívott a csoportjába, ám én az ő módszeréhez nem éreztem eléggé gyorsnak magam, ők meg kétkedve fogadták a napi 20-30 kilométeres távteljesítéseimet.
A válogatottságig azonban, ami akkoriban a lehető legnagyobb szó volt, így  is sikerült eljutnom, és az 1952-es olimpián ott lennem. Igaz azóta is gyakran eszembe jut, hogy mi lett vona, ha sportvezetés utasításával szemben 1500-on állhatok rajthoz, és nem 5000-en..."

A Főiskola elvégzése után következett a Vasas, a Pasaréti úti pálya, amely sokakkal együtt neki is felejthetetlen időszakot jelent. „Olyan futókkal, mint Garay Sándor vagy Juhász Béla koptattam a salakot, a társak mellett itt is emlékszem a kőkemény edzésekre, a 40x200-akra váltogatott (32-28) tempóban. Az életem végül is az atlétikáról szólt, 1940-ben újpesti piarista diákként versenyeztem először, és azóta 78 évet töltöttem a sportág bűvkörében."

Az átélt élményeken, eredményeken túl, az életszeretete előtt is tisztelegve adózhatunk, és kívánjuk neki a Vasascsalád  nevében is, hogy még sokáig látogathassa a Normafát...

Isten éltesse, Béres Ernő!