MOSTANRA MÁR VISSZATÉRTEM IDE

Szepesi Györgyön látszik, hogy sportember. A 93 esztendős egykori kosárlabdázó ma is mozgékony, és amikor leül mesélni, vége-hossza nincs a sztoriknak.

Azt ugyan most sem hajlandó elárulni, kinek szurkol, de azért vannak árulkodó jelek.
 

Mikortól jár Vasas mérkőzésekre?

Angyalföldön születtem, nem messze az akkori Vasas-pályától. Kamaszkoromban a Vasas az NB2-ben játszott és hamar a kedvenceim közé került. Megmaradt azért a kedvencek között az Újpest és az MTK is, de az utóbbit átkeresztelték Hungáriára, aztán 1940-ben felszámolták. Ezt követően, 1943-ig, amíg be nem vonultam, együtt jártunk Vasas-meccsekre Barcs Sándorral, akivel nagy barátságba kerültem, miután leadta egy cikkemet az Újság című lapban, ahol főszerkesztő-helyettes volt. Egy-egy jobb mérkőzésen tízezer ember is kint volt, a fix szurkolótábor lehetett úgy háromezer. Még Újvidéken is láttam Vasas-mérkőzést, ahol munkaszolgálatos voltam, de kilógtam. Felsőkabolban volt a századunk, nem messze a várostól. 0:0-ra játszott a Vasas, jó meccs volt. Ez 1944-ben történt.

Hogyan alakult a munkaszolgálata?

1943 októberében Hódmezővásárhelyre hívtak be, onnan vezényelték a századomat a Délvidékre. Aztán meg sajnos Ukrajnába. Rohadt egy korszak volt, de nekem sikerült megúszni. 1944 augusztus 1-jén 15-20 társammal éppen a rádió melletti Eszterházy palotában voltunk, már nem is emlékszem, hogyan kerültünk oda. Éjfélkor megállt az épület előtt egy busz egy katonatiszttel, és elvitt minket a Pozsonyi út 4. elé. Ott ránk szólt: „Kiszállni! Mindenki menjen haza!” Hogy ki volt és miért hozott oda minket, azt én már soha az életben nem fogom megtudni. Lementünk a pincébe, aztán reggel fél hét felé körülnéztem, mi van fent, és láttam, hogy szabad az út. Rögtön elszeleltünk, de akkor még persze hátra voltak a nyilas idők.

Miként kezdődött a rádiós karrierje?

1945 áprilisában már a rádiónál voltam. Még nem vettek fel munkatársnak, de május 8-án már az Újpest–Csepel meccsről készítettem nyolcperces összefoglalót, augusztus 20-án pedig a Magyarország–Ausztria válogatott mérkőzést közvetítettem. Úgyhogy a karrierem a Magyar Rádiónál lényegében egy válogatott mérkőzéssel indult. Pluhár István még évekkel korábban összeveszett valamin Riesz Istvánnal, aki 1945-ben igazságügyi miniszter lett, és nem engedte, hogy Pluhár közvetítsen. Apám, akit 1945 februárjában megöltek Németországban, régebben együtt dolgozott Schöpflin Gyulával, aki viszont a rádió igazgatója lett. Ez még nem lett volna elég, plusz szerencsém is volt. Augusztus 19-én, az első magyar-osztrákon Tabi László állt a mikrofonnál, de a másnapi második mérkőzésre nem találtak embert. Úgy volt, hogy kimegyek a Rómaira evezni, de valamiért mégis otthon maradtam. Kopogtak, jött értem egy kocsi a rádiótól, hogy menjek be. Ott közölték, hogy 20-án várnak a magyar-osztrák mérkőzésre az Üllői úton. Az első és az utolsó negyedórát közvetítettem élőben, és az első tizenöt percben három gólt rúgtunk. Az elsőt a 12. percben Puskás Öcsi, aki akkor volt először válogatott, aztán Szusza és Zsengellér és ez mind benne volt a közvetítésben. Úgyhogy három góllal kezdtem a pályafutásomat. Nagy ziccer volt!

Azért a ziccert be is kellett rúgni!

Tabi, ezt maga mondta, nem ismerte a játékosokat és nem is nagyon érdekelte a rádió. Én viszont mindenkiről tudtam mindent, úgy voltam felkészítve, amitől jól sikerült a közvetítés, és ezt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Később még visszahozták Pluhárt, de ő aztán nem tudott dolgozni, mert a szemével baj volt. Mint ahogy most már nekem is, mert a bal szememre nem látok. Ugyanazt a betegséget kaptam el, mint Pluhár, csak ő még hetven alatt, én meg már kilencven fölött.

Hamar megismerte az ország a hangját.

Igen, jöttek a válogatott mérkőzések. 1947-ben Torinóból közvetítettem az Olaszország-Magyarországot (3:2 oda), aztán Belgrádból a Jugoszlávia-Magyarországot (3:2 ide).

Akkoriban játszott a Vasasban Illovszky Rudolf.

Illovszkyval nagyon jóban voltunk. 1943-tól a háború végéig részben zsidó származása miatt nem játszhatott. Azért maradt a Vasasnál és segítette a többieket, például Szilágyi I. Gyulát, Sziszit, aki a legjobb játékos volt. De volt egy csomó más jó játékos is. 1948 márciusában emlékszem egy Crvena Zvezda–Vasas barátságos mérkőzésre, amelyet Illovszky góljával nyert meg a Vasas 1:0-ra. Egykorúak voltunk, de őt nagyon megviselte, hogy a fia balesetet szenvedett a Balatonnál és mozgássérült lett. Zokogott, sírógörcsöt kapott, én igyekeztem mellette állni. A Vasassal tudott egyensúlyba kerülni. Rendkívül kemény ember volt, edzőként és szövetségi kapitányként is. Baróti Lajos ellenben a puhák közül való volt. Ő értelmiségi családból származott, Rudi pedig munkáscsaládból, ez volt a differencia. Még egy Vasas edzőt ne hagyjunk ki, Gallowich Tibort, aki művelt, okos kolléga volt, a legjobbak közül való. Szövetségi kapitányként az ő keze is benne volt az Aranycsapatban.

Hogyan emlékszik az 1956 augusztusi 9:2-es Vasas-Rapid KK-döntőre?

Azt nagy élmény volt közvetíteni! Szenzációs győzelem volt!

No és 1958 tavaszán a BEK-elődöntő a Real Madrid ellen?

Kint sajnos sima vereség volt, 0:4, és azt a hátrányt már nem lehetett behozni. A nagyon erős Real ellen nem volt reális, hogy továbbjussunk. A közönség a hazai 2:0 után így is ünnepelt, a 9:2-höz hasonló eredménynek tartották. Akkoriban nem volt televízió, egy ország ült a rádió mellett.

Az NB1 meccseit is közvetítette a rádió?

Persze, de játéknaponként csak egyet. Azután 1962-ben kezdődött a Körkapcsolás.

Farkas János és Mészöly Kálmán volt a Vasas nagy nemzedékének két legfényesebb csillaga. Milyen volt a kapcsolatuk?

Farkas Jancsival nagyon jóban voltam, sajnos tragikusan korán halt meg. Nehéz élete volt, cigánygyerekként nőtt fel. A Vasasban aztán ő volt a legszeretettebb játékos, nagyon kedves fiú volt. Örökké emlékezni fogok rá. Mészöly Kálmánnal pedig a mai napig jóban vagyunk. Nem feltétlenül értünk mindenben egyet, az ember 93 évesen már nem változtatja a nézeteit, de ez nem ment a kapcsolatunk rovására. Ő szívvel-lélekkel Vasas drukker, nagyon sajnálom, hogy néha nem úgy fogadják a Fáy utcában, ahogyan kellene. Úgy fél éve együtt voltunk kinn egy meccsen, senki nem szólt hozzá, még a volt játékostársak se. Szünetben mondta, hogy hazamegy.

Az 1966-os világbajnokságon a legjobb nyolc közé jutottunk. Csalódást jelentett ez akkor?

Igen, abban a csapatban több volt. Az első négy közé kellett volna kerülni. De már az a csapat sem volt az igazi. Csak egy nevet mondok, aki hiányzott: Puskás. Arra, hogy milyen egyéniség volt, itt egy sztori. Egy meccs előtti éjszaka kiment a szállodában a folyosói vécére, és látta, hogy Sebes Gusztáv, a szövetségi kapitány szobájában még ég a villany. Bekopogott: „­–Mit csinál, Guszti bácsi? – Készülök a holnapi mérkőzésre. – Hagyja már, feküdjön le aludni! Nem kell tervet csinálni, bízza rám, majd mi mindent elintézünk!” Másnap 6:3-ra megvertük Angliát a Wembley-ben.

1970-ben minden összeomlott, jött Marseille, a Csehszlovákia elleni 1:4.

Az volt életem legszörnyűbb mérkőzése. Úgy mentünk ki, hogy továbbjutunk. Aztán olyan vacakul játszottunk, hogy máig sem értem. Persze a futball színvonala már akkor is folyamatosan esett vissza. Még voltak jó játékosaink, jó csapataink, de a hanyatlás látszott. És sajnos a mai napig tart.

Sok jó szövetségi kapitányt látott dolgozni. Kinek a szava döntött, az övék vagy a játékosoké?

Amíg Öcsi itthon volt, addig az ő szava döntött és teljes joggal. Tizennyolc éves korában került be a válogatottba 1945-ben. Az övé volt a kapitányi karszalag, meg a kapitányi beosztás is. 

1978-tól nyolc éven át a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke volt.

Az érdekes történet. Buda István, a sporthivatal elnöke felhívott és közölte, hogy megválasztottak az MLSZ elnökévé. Mondtam neki, hogy meg se kérdeztek! Azt felelte, hogy nem kérdeztek meg, de reméli, elfogadom. Akkor a Magyar Rádió bonni tudósítója voltam, úgyhogy azt mondtam, elfogadom, de a feleségemmel meg kell beszélnem, mert akkor haza kell mennünk. Amire beleegyezett, jó, beszéld meg a feleségeddel, de holnapra szól a repülőjegyed, már megrendeltük, leszel szíves hazajönni. A feleségem épp zöldborsólevest főzött, a kedvencemet. Mondom neki, úgy néz ki, holnaptól én vagyok az MLSZ elnöke, haza kéne menni. Mire ő: „Amilyen hülye vagy, úgyis elvállalod. Alig várod, a futball a szenvedélyed.” Nekem kellett aztán szólnom a rádiónak, ahol teljes volt a meglepetés.

1986-ban jutottunk ki utoljára a vb-re.

Igen, de ott jött a Szovjetunió és 6:0-ra kikaptunk. A szünetben nem is tudtam lemenni a játékosokhoz, mit is mondhattam volna… Akkor már inkább emlékezzünk az El Salvador elleni 1982-es 10:1-re! Östreicher Emil kivitt minket a salvadoriak felkészülési meccsére, nem tudták, hogy ott vagyunk, és Mészöly Kálmán felmérte őket. Úgyhogy nem volt véletlen az a 10:1.

Egy ország találgatta, melyik csapatnak drukkol…

Nem lehetett egy klub mellett kikötni, mindig azt a csapatot „emeltem fel”, amelyik jobban játszott. Távol kellett magamat tartanom attól, hogy én Vasas-drukker vagyok. Pedig nem mentem vissza az MTK-hoz, mert a névváltoztatás után már nem volt ugyanaz. Mostanra már visszamentem, de Vasas-meccsekre járok, unokámmal szoktam kimenni olykor a Fáy utcába.