Olimpiai bronzérmes, világbajnok, sokszoros magyar bajnok kardvívónk, klubunk „Aranygyűrűse” és „Örökös bajnoka” számos jubileumot él meg idén. Születésnapján ezeket idéztük fel vele. Isten éltesse Kovács Tamást!
75 év – boldog, sikeres, tartalmas
„A 75 csak egy szám, semmi több. Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, és én egyáltalán nem érzem magam 75 évesnek, sem fizikailag, sem lelkileg” – így Kovács Tamás. „Tele vagyok energiával, semmivel sem érzem rosszabbul magamat, mint mondjuk 60 évesen. Nyilván a kornak vannak látható fizikai jelei, de szellemileg tökéletesen érzem magam a bőrömben. Nagyon boldog és nagyon sikeres 75 év van mögöttem. Azt hiszem, idehaza elég ritka, hogy valaki 71 éves koráig aktívan dolgozzon egy bizonyos területen, nekem ez megadatott.”
Kovács Tamás 75. születésnapját ünnepli
60 éve kezdődött – Federer a kedvenc
„10 éves koromtól teniszeztem, nem nagyon akartam én lemenni vívóedzésre, mert tényleg nagyon tetszett a tenisz. Aztán édesapám és a juniorválogatott bátyám sikerei miatt mégis lementem. S végül ott maradtam. Végülis nem volt rossz döntés, nem lettem volna sikeres teniszező, azt hiszem” – fogalmaz Kovács Tamás, akire tehát nem erőltette a sportágat hatszoros olimpiai és kilencszeres világbajnok édesapja, Kovács Pál. Mellesleg a tenisz iránti szerelem megmaradt, sokáig hódolt is szenvedélyének.
„Nagyon szeretem a teniszt, nézni is, Roger Federer a kedvencem, de mondhatom, hogy az egyetemes sportvilágot tekintve is példaképnek, idolnak tartom őt. Nagyon ritka manapság, hogy valakiben minden meglegyen együtt: a fair play feltétlen tisztelete, az elegancia, a viselkedés és persze a fantasztikus tudás.”
50 éve – Mexikó, olimpiai bronzérem
„1967-ben kerültem a válogatottba, Montreálban világbajnoki ezüstéremig jutottunk. Mexikó volt az első olimpiai bronzérmünk helyszíne, amiről eszembe jut, mennyire aranycentrikus a magyar sport egésze. Aki a sportban él, jól tudja, mennyire apró dolgok döntenek el egy érmet vagy egy értékes helyezést, mégsem becsüljük meg az ezüstöt, a bronzot vagy egy ötödik, hatodik helyet. Nem mentegetőzés ez, félreértés ne essék, de az tény, hogy ma már egy olimpiai kvalifikáció kivívása is hatalmas eredménynek számít. A mexikói olimpiáról egyébként hirtelen az ugrik be, mennyire szegényes körülmények között rendezték meg, emlékszem, lepedővel választották el egymástól az ágyainkat. Mi persze nem foglalkoztunk ezzel, hatalmas élmény volt át- és megélni az egész olimpiát. Összesen 11 olimpián járhattam, hármon versenyzőként, négyen szövetségi kapitányként, kettőn versenybíróként, kettőn pedig sportvezetőként. Szerencsés ember vagyok.”
A kérdésre, miszerint melyik olimpián érte a legmeghatározóbb – akár pozitív, akár negatív – élmény, a következő történettel válaszol:
„Münchenben veretlenül jutottunk be Marót Péterrel a hatos döntőbe egyéniben. A legjobb barátok voltunk, egy szobában laktunk az olimpiai faluban. A döntő előtt egyfolytában kettőnk mérkőzéséről beszéltünk, és arról, ki nyerjen. Egyikünk sem akart nyerni, egyikünk sem akarta megverni a másikat, nagy dilemma volt, hogyan alakuljon a csata. A hatos döntő előtt én vívtam jobban, Péter éppen bekerült a fináléba, ahol aztán végül legyőztem őt az első asszóban. Szörnyű érzés volt, különösen úgy, hogy a hatos döntőben Péter ragyogóan vívott, és végül második lett, én meg hatodik.”
40 éve – az első és egyetlen egyéni magyar bajnoki cím
Kevés alkalom volt, amikor a Honvéd le tudta győzni a Vasas kardvívó csapatát az országos bajnokságon. Kovács Tamás 13 csapatbajnoki arany részese volt, egyéniben viszont egyetlen egyszer győzött, 1978-ban. Amikor már visszavonult a versenyzéstől. Hogyan is történt mindez?
„1977-ben, a Buenos Aires-i világbajnokságon után visszavonultam, és a Vasas vívószakosztályának vezetőedzőjeként kezdtem el dolgozni, két évig tartott ez a megbízás, utána kerültem a szövetséghez. Tulajdonképpen rábeszéltek arra, hogy induljak el az ob-n. Szórakozásból, amolyan amatőr módon edzéseken vívtam a Vasas versenyzőivel, és hát egy dekát nem híztam el, kondiban voltam. Végül sikerült megnyernem a bajnokságot, és ennek nagyon örültem. Sőt, még 1980-ban is elhoztuk a csapatbajnoki aranyat úgy, hogy én is vívtam.”
15 éve – a Vasas Aranygyűrűje: „Mi egy baráti, egységes közösség voltunk”
Kovács Tamás azt mondja, az állami kitüntetések sosem voltak annyira kedvesek számára, mint a szakma vagy szűkebb közösségének visszaigazolásai. A 25 éve kapott mesteredzői címet erkölcsi elismerésnek tartja, amely legfőképp szövetségi kapitányi feladatainak eredménye. „91 olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki érmet szereztek a versenyzők kapitányi regnálásom alatt, elvégre kiváló edzőkkel, nagyszerű edzői gárdával dolgozhattam együtt, szép idők voltak, remek teammunka gyümölcsei voltak az érmek és a további értékes helyezések.” S mit jelent számára a Vasas Aranygyűrűje?
„Természetesen egy megtisztelő kitüntetést. Egyetlen klubban töltöttem el versenyzői pályafutásomat, erre büszke vagyok, holott lett volna lehetőségem váltani. Mégis maradtam, mert a Vasas vívószakosztálya mindig is családias, összetartó közösség volt. Mi ezért tudtunk 13 csapatbajnoki aranyat szerezni. Lehet, hogy a Honvédban voltak klasszisok, de talán sosem volt olyan egységes, baráti, bajtársi közösség, mint a Vasas. Nem véletlenül nyertünk három BEK-elsőséget is. Örömmel gondolok vissza azokra az időkre” – fogalmaz Kovács Tamás.
Boldog születésnapot kívánunk!
