Jenkei Dániel, 2018.03.12. | Atlétika

60 éves Jenkei András, a Vasas atlétika szakosztályának igazgatója, a klub aranygyűrűse, aki gyerekként kötelező olvasmányként bújta a Népsportot, hogy aztán 1983-ban, a párizsi maraton megnyerése után saját magát lássa viszont a címlapon. A sokrétű vasasos kötődésnek köszönhetően a születésnapi interjú ezúttal családban marad: fiú kérdezi az apát.

- Melyek az első konkrét emlékeid a sporttal kapcsolatban?
Azt hiszem, az én gyerekkoromat az átlagosnál sokkal jobban meghatározta a sport. Kőszegen nőttem föl, édesapám a helyi labdarúgóélet kulcsszereplője volt, edzőként több mint 1000 meccsen ült a város csapatának kispadján. Nyolc-kilencéves koromtól kezdve én is a futballpályán töltöttem a mindennapjaimat, kaptam egy gumilabdát a szertárból és a környékbeli gyerekekkel sötétedésig fociztunk. Az óriási lelkesedésem kevesebb ügyességgel párosult, de az komoly helyzeti előnyt jelentett, hogy nekem volt labdám. 

- És már szinte ekkor kapcsolatba kerültél a Vasassal is.
Amint megtanultam olvasni, a napi rutinom részévé vált, hogy az iskolából hazaérve az elsőtől az utolsó betűig áttanulmányoztam a Népsportot. És igen, tulajdonképpen ennek köszönhetően ismerkedtem meg először a Vasassal is. Hamar kívülről fújtam a következő névsort: Varga - Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász- Mathesz, Fister- Molnár, Puskás, Farkas, Korsós. Ez ugye az 1965-ös bajnokcsapat. Hozzáteszem, apám hatalmas Fradi-drukker volt, de izgalmas dolognak tűnt ezzel kicsit szembe menni.

- Egyelőre még minden a foci körül forog, hogy lett ebből futás?
A szovjet háborús- és a kelet-német indiánfilmek mindenképpen szerepet játszottak benne. Nagyjából egy kilométerre laktunk a kőszegi mozitól, ahová nagyon szerettem járni, az utat pedig többnyire futva tettem meg. A konkrét elhatározás viszont csak évekkel később, a gimnáziumban született meg: beneveztek egy megyei diák csapatbajnokságra, de előtte az unokatestvéremmel már rendszeresen jártunk futni, így edzésben voltam. 3000 méter volt a táv, én pedig a saját tempómban futottam, majd egy idő után egyedül maradtam. A testnevelő-tanárnőm ugyan kiabált, hogy lassítsak, mert nem fogom bírni, de végül nem lett igaza...

- Innen már nem volt visszaút?
Ezután a Kőszegi Latex igazolt atlétája lettem. Stettner Imre, a nevelőedzőm egy zárkózott, különc, de emellett igazán jólelkű ember volt. Sokat és elszántan edzettem, de az igazi áttörést a kalocsai katonai szolgálat hozta meg. A Műegyetem előtt előfelvételisként kerültem oda, és nem kifogásolták, hogy ébresztő előtt eljárjak futni. A laktanya négyszázas pályáján gyúrtam a kilométereket, egyre intenzívebbé váltak a futásaim, és koratavasszal a hadosztály mezei versenyen előkelő helyezést értem el. Ettől kezdve jó dolgom lett, kiemelt státuszt kaptam, és a katonaság végéig nagyrészt sportolással tölthettem az időmet.

- Kalocsáról pedig már szinte rögtön Budapestre ugrunk. Hogyan kezdődött a következő fejezet az életedben?
Ahogy említettem, a Műegyetemre vettek fel, így magától értetődő volt, hogy a MAFC versenyzője leszek. Tóth Béla csoportjába kerültem, 1977 őszét írtuk, és a következő nyáron már maratont futottam. Hamar kiderült, hogy minél hosszabb a táv, nekem annál jobban fekszik. Tetszett a MAFC-os közeg, rövid idő alatt természetessé vált, hogy a futás a legfontosabb az életemben. Ennek a tanulás is kárát látta, három év után abbahagytam az egyetemet, majd 1980 nyarán Mindszenty János bácsi közreműködésével a teljes csoport edzőstül a Vasasba igazolt. Hárman voltunk vidékiek, így a 800-as Takács Józseffel és Illés Antallal – a szakosztály jelenlegi elnökével – Pasaréten, a klub létesítményében kaptunk szállást. Életem egyik legjobb időszaka kezdődött ezzel, összesen hét évet laktam ott, és ekkor tényleg csak azzal foglalkoztam, amit igazán szerettem.


1983 őszén az USA-ban, Ohio államban, egy 25 km-es versenyen.

- Sosem mulasztom el az ilyen interjúkban, hogy a vasasos klubéletről kérdezzek. Neked milyen emlékeid vannak erről?
Elsősorban a helyben lévő szakosztályokkal alakult ki ismeretség, hiszen velük nap, mint nap találkoztunk, akár a pályán, akár ebéd közben az étteremben. Említhetném Taróczy Balázst a teniszezők, vagy Gerevich Györgyöt a vívók közül, de az atlétika szakosztályt is olyan nevek fémjelezték, mint Szalma László, Juha Olga, Siska Xénia, vagy Németh Miklós. Szoros barátságok nem alakultak ki, de jó ismeretségek igen, a mai napig emlékszünk egymásra.

- Mennyire kellett megfelelnetek a teljesítményetekkel egy ilyen nagy klub elvárásainak?
Bennünk volt, hogy valamit le szeretnénk tenni az asztalra. Lelkesen edzettem, általában a budai hegyekben futottam, de volt, hogy a harminc kilométeres hosszút a pasaréti pályán tudtam le, ami ugye hetvenöt kört jelent. Szép apránként haladtam, 1980-ban már 2 óra 20 percen belüli maratoni időm volt, majd két évre rá az NDK-ban, a nagy hagyományú Karl Marx Stadt-i versenyen 2:17:10-el negyedik lettem. Talán ez volt az első eredmény, aminek komoly visszhangja lett a szakosztályon belül.

- És már itt is vagyunk 1983-nál, ami a csúcséved volt.
Ez kétségtelen, szinte napra pontosan 35 éve nyertem meg a párizsi maratont, 2:16:24-es idővel. Nem igazán számítottam rá, de végül valamennyi ellenfelem elmaradt mögülem. Az pedig talán még nagyobb meglepetés volt – számomra legalábbis a versenyt követő banketten derült ki - hogy ezzel 10 000 frank is üti a markomat. Akkoriban nem volt jellemző a pénzdíj, így ez a siker több szempontból is nagy publicitást kapott, még a Népsport címlapjára is felfértem.

- De az egyéni csúcsodat mégsem Európában futottad.
Azon a tavaszon Londonban még pár másodpercet javítottam az időeredményemen, majd ősszel, a montreali versenyen 2:14:07-et futottam. Ez minden idők második legjobb magyar maratoni eredménye volt akkor, és az 1983-as ranglista élére ugrottam. Érdekes, amikor beértem a célba, valamiért meg is fordult a fejemben, hogy mi van, ha ez a csúcspont, és ennél már nem fogok jobbat futni. 25 évesen ennek nem kellett volna feltétlenül így lennie, de végül valóban ez a forgatókönyv valósult meg.

- Min múlott, hogy nem sikerült tovább faragni az időeredményen?
Az 1984-es év elején eljutottam Japánba, a beppui maratonra, ami szintén egy tekintélyes hagyományokkal bíró verseny. Ahogy a többi nemzetközi versenyen, itt is imponáló kiszolgálásban volt részünk. Azzal a céllal mentem ki, hogy megfutom az olimpiai szintet, hiszen akkor még nem lehetett tudni, hogy Magyarország bojkottálja majd a Los Angeles-i játékokat. A félmaratoni részidőm több mint biztató volt, hatvanhat percen belüli, és harminc kilométerig én vezettem a mezőnyt. Ez lehetett volna életem futása, de aztán hirtelen elfogyott az erőm, és végül csak bekóvályogtam a célba. A japán ételek kevés szénhidrátot tartalmaznak, és ez bizony visszaütött, nem készültünk fel kellően a tápanyag-raktározásra…

- Hogy lettél aktív versenyzőből edző, majd végül szakosztályvezető?
A későbbiekben már nem igazán voltam képes a szükséges elhivatottsággal, illetve alázattal edzeni, és végül 1990 körül hagytam fel a versenyzéssel. A vasasos fonál azonban nem szakadt meg: Szalma László invitálására elkezdtem edzeni az egyik vasasos gyerekcsoportot, hiszen időközben a TF-en szakedzői diplomát szereztem. Krémer Mihály volt akkor a szakosztály mindenese, az ő halála után pedig én lettem a szakosztályvezető. Ennek már több, mint húsz éve, de azóta is itt vagyok.


Elismerés a Vasas 2011-es centenáriumi ünnepségén

- Ha csak a mai Pasarétet nézem, gyökeres változások történtek az évtizedek során…
Amilyen sebességgel változik a világ, úgy változnak az emberek és az egész sport alapfilozófiája is. Egyáltalán nem lehet összehasonlítani a mostani időket a múlttal. A 2000-es évek elején az Euroleasingnek és a klub vezetésének köszönhetően teljesen megújult, műanyagborítást kapott a pasaréti pálya. Új életre kelt az atlétika szakosztály, rengeteg gyerek jár hozzánk, és bizony változott az élsport helyzete is.

- Korábban kik voltak a legígéretesebb tanítványaid?
Sokan megfordultak nálam, a hosszútávfutóim közel harminc bajnoki címet nyertek a Vasasnak, közülük is kiemelkedik Rezessy Gergely és Zatykó Miklós, előbbi ötször, utóbbi hétszer nyert egyéniben magyar bajnokságot. Mostanában pedig Peti fiam viszi tovább a hagyományokat.


Országos bajnoki dobogó 2014-ből, Jenkei Péterrel

- Ha már a család szóba került, nem titok, hogy a helyzet úgy hozta, ez egy apa-fia interjú. Én tudom a legjobban, mennyire meghatározta a Jenkei-család életét a Vasas.
Sokszor elhangzik, hogy valakinek egybeforr az élete egy klubbal, egy szervezettel, de azt hiszem, ez nálam tényleg így van, nem csak hangzatos szólam. A hatvanból harmincnyolc évet töltöttem a Vasasnál, itt ismertem meg a feleségemet, az édesanyádat. Mindhárom fiamról elmondhatom, hogy szó szerint Pasaréten nőtt fel, Te a klubnál dolgozol, az öcséd pedig a Vasas ígéretes maratoni futója. Arról nem beszélve, hogy nem csak az atlétikán keresztül él ez a kapcsolat, hiszen 2006 óta Markovits Laci felkérésére a Vasas-honlapjának szerkesztésében is közreműködöm, így a klub központi életének is részese lehetek.

- Talán ez is közhelyes, de hogyan összegeznél a mai születésnapon?
Fiatalon elképzel az ember egy életet, és én most úgy érzem, a Jóisten végig rajtam tartotta a szemét, mert ennél jobbat elgondolni sem tudtam volna magamnak. A sport világában találtam meg a helyemet, és nincsen hiányérzetem. Szent Pál gondolatával élve talán én is elmondhatom: a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.

Jenkei Dániel


Hirdetések