Lapszemle: Hegyi Iván interjúja Ferenczi Istvánnal a Presztízs Sportban.
Úgy mondja: amire jutott, azt mindenekelőtt magától érte el, a futballban nem tanították szinte semmire. Ehhez képest kétszeres magyar bajnok, bolgár bajnok és kupagyőztesa a Levszkivel, kilencszeres válogatott lett, sőt Barnsley városában már-már olyan becsben tartották, mint ő maga a gyerekkori ideál Marco van Bastent. Ráadásul a hosszú pályafutásáról, kalandos életútjáról mesélő Ferenczi Istvánnak még negyven évesen, erőnléti edzőként is szól az angyalföldi kórus: „Pista, Pista!”
– Hány évesen vált felnőtté?
– A futballpályán tizenöt és fél esztendős koromban. Akkor tettek be először a Győri Dózsa NB III-as együttesébe.
– Mennyi gólt szerezhetett a serdülőben és az ifiben!
– Sokat lőttem és fejeltem, de a pontos számot nem tudom. Elevenebben él bennem, hogy a korosztályos területi válogatottak tornáján Puskás Ferenctől vehettem át a gólkirály díját. S az is megmaradt bennem: az országos középiskolai kupa döntőjében, amelyet az ETO-stadionban rendeztek, 6-1-re nyertünk, és négy gólt értem el.
– Melyik tanintézet növendékeként?
– Óriási szerencsémre a Bercsényi Miklós Gimnáziumba jártam.
– Miért volt olyan nagy szerencse az?
– Mert nem mindenkinek lehet olimpiai bajnok és BEK-elődöntős labdarúgó az osztályfőnöke. Márpedig Keglovich László hatvannyolcban Mexikóban ötkarikás aranyérmet nyert, hatvanötben pedig a legjobb négy közé jutott az első számú európai klubtornán az ETO-val. A BEK-részvételhez persze az kellett, hogy a Győr – történetében először – első osztályú bajnok legyen. S akkor még nem beszéltem a tanár úr három MNK-győzelméről meg egyebekről...
– Mit takarnak az egyebek?
– Nem tudom, mondjam-e... S főként, hogy megírja-e... De tudja mit, vállalom! Szóval, olyan környéken nőttem fel Győrött, amely nyomokban sem idézte a finom úri világot. Tinédzserként magam is egy bandához tartoztam, s az egyik közös balhé után két év felfüggesztettet kaptam. Hónapokon át kellett bírósági tárgyalásra járnom, de Keglovich – aki tudta, hova megyek az iskolából – nem verte nagydobra az ügyet. Mind az ítélet, mind a pedagógus jósága mély hatással volt rám: attól kezdve kiiktattam az életemből a galerit.
– Addig milyen akciókban vett részt?
– Betörtünk például víkendházakba. De nem ragoznám, ha lehet...
– Ha a gyermekei hasonló cselekményeket követnének el?
– Ezt föl se tegyük! De ha mégis megtörténne, szíjat hasítanék a hátukból.
– Hány gyermeke van?
– Kettő: Maximilián és Bendegúz. Mindkettő, amilyen kicsi, olyan jó fiú. S nyugodjék meg, vagy huszonöt esztendeje már én is az vagyok.
– A salakon, füvön egyenes volt a pálya?
– Minden relatív. Ha azt veszem, hogy a futball számomra örök szerelem, és a labdarúgásban élhetem az életem, akkor határozott igen a válasz. Viszont rögtön hozzá kell tennem: nem lettem Marco van Basten. Pedig őt tekintettem az ideálomnak, a szekrényemben sorakoztak a holland világklasszist ábrázoló pólók. S azért sem volt töretlen az előmenetelem, mert egyszer elküldtek a kölyökcsapattól, miután megvertem a kapusunkat. Ám abban nem éreztem hibásnak magam, mivel a társam előzőleg eltalált csúzlival. Életveszélyes gyerek volt, úgynevezett U szögekkel parittyázott. Én meg, amikor kitettek, elmentem bokszolni. De nem sokat töltöttem a Győri Dózsa ökölvívó-szakosztályában, mert az edzések egyikén megláttam, amint a töltésen futnak a labdarúgócsapat tagjai, és visszakéredzkedtem futballozni.
– Képzelem, mennyire odalett volna a labdarúgásért, ha láthatja játszani a második győri aranycsapatot!
– Mivel hetvenhétben születtem, öt-hat éves voltam a Verebes-féle együttes bajnoki címei idején; valóban nem az a társaság fordított a futball felé. Ám érdekes, ugyanabból az időből emlékszem arra, a hozzám közel állók milyen felfokozott hangulatban követték a nyolcvankettes világbajnokságot. Nyilván ezért is volt a legnagyobb álmom a vb-szereplés. Nem sejthettem, hogy nyolcvanhatban mindmáig az utolsó magyar részvétel következik...
– Hány évesen debütált az NB I-ben?
– Még nem voltam tizennyolc. Hárman mutatkoztunk be 1995 augusztusában a gól nélküli Kispest–Győr meccsen: Füzi Ákos és én az ETO-ban, míg Kabát Péter az ellenfél csapatában. Azt azért nem hallgathatom el, hogy időhúzó csereként léptem pályára a kilencvenedik percben... Ennél nagyobb élmény volt az a mérkőzés, amelyen egyetlen percet sem játszottam.
– Mit mond?
– Kilencvenöt tavaszán Keglovich László óra közben bejött az osztályba, elkért a tanártól, majd a folyosón tudatta velem: csere leszek az Üllői úton. A klubház előtti területről néztem a találkozót, amelyen az ETO 4:1-re nyert úgy, hogy Hrutka János öngólt lőtt, aztán Páling Zsolt a saját kapujába fejelt, majd Hámori Feri lövése Szekeres Tamáson megpattanva került a hálóba. Az egyetlen olyan gólunkat, amely ferencvárosi érintés nélkül jutott a kapuba, Miriuta Laci szerezte. Ezzel együtt életem legvidámabb bemelegítését tudhattam magam mögött...
– Belülről melyik volt a legnagyobb szám az NB I-ben?
– Az is a Fradihoz kapcsolódik. Kilencvennyolc tavaszán kikaptunk ugyan 3-2-re, de huszonnyolcezren tolongtak az ETO-stadionban, akár a régi, szép időkben. Először futballoztam annyi ember előtt. Nálunk jó néhány békéscsabai szerepelt akkor: Mracskó, Zahorán, Csató, Szarvas... Játszott volna szegény Fehér Miki is, de megsérült. Helyette kerültem a csapatba, és az első gólunkat én fejeltem.
– Megannyi klubban megfordult; hol érezte a legjobban magát?
– Itthon a Vasasban, noha bajnoki címet az MTK és a Debrecen játékosaként nyertem. Amikor először Angyalföldre kerültem, még a szereléssel is gondok voltak, de már akkor is családias légkör uralkodott. Ez a Fáy utcai miliő, miként mondani szokás, erősen megfogott. Egészen másféle atmoszféra a ferencvárosi, amely annyira magával ragad, hogy azt érzed, többet megtehetsz, mint az ellenfeled. Még akkor is, ha valójában ez nincs így.
– Hangsúlyosan említette, hogy itthon...
– Mert igazi futballistának mindenekelőtt Angliában éreztem magam, jóllehet a Barnsley a másodosztályban játszott. Abban a brit kisvárosban szinte én voltam Van Basten... Kiváltképp az után, hogy 2008-ban bejutottunk az FA Kupa elődöntőjébe. A nyolcaddöntőben 2-1-re nyertünk az Anfield Roadon a Liverpool ellen; bár nemegyszer annyira beszorultunk, hogy még az én hátamat is dörzsölte a háló, középpályásunk, Brian Howard az utolsó percben győztes góllal lepte meg a favoritot. Olyan futballistákat ejtettünk ki, mint Xabi Alonso, Gerrard, Kuyt, Benayoun... Utóbbi még mindig játszik, és az idén nyáron, amikor a Vasassal Jeruzsálembe, a Beitarhoz látogattunk, hosszasan fürkészett, vajon honnan ismer engem. Végül odajött, és megkérdezte, találkoztunk-e már, mire mondtam, hogy én voltam a vendég csatárok egyike az emlékezetes Liverpool–Barnsley-n. Átölelt, jól esett. Miként annak idején az is, hogy egy héttel a kupameccs után elmentem Németh Krisztiánhoz Liverpoolba. Amikor a bajnoki mérkőzésen megláttak a családi szektorban, az Anfield Road lelátóján felállva tapsoltak nekem a Pool szurkolói...
– Barnsley-ban hogyan fogadták a csapatot?
– Gondolhatja! A buszról csak az után szállhattál le, hogy a tomboló tömeg előtt a mikrofonba mondták a neved. A Chelsea elleni negyeddöntőn aztán az egész város ott akart lenni, de csupán 23 ezer hely volt a pályánkon, az Oakwellben. Egy-nullra nyertünk, ezúttal Belletti, Terry, Essien, Ballack állt a vesztes oldalon. Na meg Ricardo Carvalho, akinek a mezét máig őrzöm. Az elődöntőt a Wembley-ben rendezték; Barnsley lakosságának a kétharmada elutazott Londonba. Noha két másodosztályú csapat találkozott, telt ház, több mint nyolcvankét ezer ember volt a tribünökön, és kikaptunk 1-0-ra.
– Elkeserítette, hogy lemarad a döntőről?
– Boldog voltam, amiért ott lehettem a négy között a Wembley-ben.
– Ott is felhangzott, hogy „Pista, Pista”?
– Nem, ez hazai találmány, és a múlt év őszén Kispesten rendezett Vasas–FTC meccsen erősödött fel igazán. Akkor már erőnléti tréner voltam, mint most, és a találkozó előtti napon megkérdeztem Michael Oenning edzőt: kit írjak be cserének? Ő tréfásan azt válaszolta: akit akarsz... Így beírtam magamat is, de egyáltalán nem gondoltam, hogy harminckilenc évesen pályára lépek. Ám 0-1-nél, a hetvennyolcadik percben Oenning beküldött; nem tudta, hogy előző nap huszonöt, a meccs délelőttjén pedig tizenöt kilométert futottam... Aztán előbb a nyolcvannyolcadik, majd Gera Zoltán büntetője után a kilencvenharmadik percben egyenlítettem, így zárult 2-2-vel pályafutásom kétségkívül legkülönösebb mérkőzése.
– Hogyan gondol vissza erre a pályafutásra?
– Ami nekem jutott, azt mind én hoztam ki magamból. Soha senki nem mutatta meg, miként passzoljak, ahogyan nem foglalkoztak azzal sem, mennyiben lehet javítani a gyorsaságomon vagy a cselezőkészségemen. Ehhez képest egy pályán lehettem Hajszán Gyulával, Illés Bélával, Lipcsei Péterrel, Bognár Györggyel, Détári Lajossal, miközben szorgalmas, alázatos csapatemberré váltam, kilencszer a válogatottban is szerepelhettem. Sajnos ma már én is mondhatom: bezzeg az én időmben... Mert az utóbbi másfél-két évtizedet nézve is tagadhatatlan, hogy a játékoskészlet egyre gyengébb.
– Mindenekelőtt mire lenne szükség a fejlődéshez?
– A hatalmas összegek ésszerűbb felhasználására. Az jó, hogy van pénz, de a legképzettebb edzőket a gyerekeknél kellene foglalkoztatni, méghozzá a lehető legmagasabb fizetésért. Ha ezt az átalakítást most elkezdenénk, akkor úgy tizenöt év múlva megjönne az eredmény.
– S addig?
– Addig alighanem rámegyek, ha nincs változás.
Hegyi Iván
(az eredeti interjú a Presztízs Sport magazinban jelent meg)