„A Roland Garroson vagy Wimbledonban évről évre ismerősként nyitja ki az ember az öltözőjében a megszokott szekrényét" – nyilatkozta egyszer, és az olvasó eltűnődött: e kultikus helyekre nézőként is ritka bravúr bejutni, nemhogy rendszeresen, akár egyetlen alkalommal is. Körmöczy Zsuzsa pedig oly otthonosan közlekedett a tenisz francia és angol szentélyében, mintha ez a fesztelenség a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Igaz, a legnagyobbak egészen más régiókban mozognak, mint a földkerekség népességének túlnyomó hányada. Márpedig a tornasorban hajdanán hátul álló Zsuzsika egész életében maga volt a tétel, mely szerint a legapróbbak is lehetnek óriások. Emberi minőségében is a kolosszusok közé tartozott – ezt azért merem mondani, mert szó szerint volt szerencsém sok időt tölteni vele, például a Vasas elnökségében –, a pályafutása pedig minden kétséget kizáróan monumentális. Nem csupán a teniszben, hanem az egyetemes magyar sportban a legragyogóbb legendák között a helye; nem csoda, ha visszavonulásáról azt írták: „Mintha azt olvasnánk reggel az újságban, hogy éjszaka eltűnt a Gellérthegy."

Első edzője, az őt a Balatonnál felfedező Zeitler János látnoki szavakat mondott, amikor így jövendölt: tanítványa világhírű lesz. Az idő tájt még tűnődni kellett: vajon melyik sportágban? Mert a kis Zsuzsi tőrvívóként is rendkívüli tehetséget mutatott, ám a választás nem csekély dilemmáját eldöntötte, hogy a „kétéltű" bakfis tizennégy évesen legyőzte az amerikai felnőtt teniszranglista harmadik helyezettjét, Gracyn Wheelert. A kislány abban az évben, 1938-ban versenyzett először a Rivierán, ahová aztán szintén bejáratos lett: Monte-Carlóban hatszor, Cannes-ban négyszer nyert tornát, és győzött Nizzában is. Kilencszázhatvankettőben mindhárom város kellemes klímájában ő vitte el a pálmát, és a Cote d'Azur érte már évtizedek óta rajongó közönsége úgy szurkolt neki, mintha francia versenyző lenne. Hogy aztán miként oszlott meg a drukkerek szimpátiája, amikor Monte-Carlóban a francia Florence de la Courtie-val vívta a döntőt, azt csupán sejtem, bár még azt is el tudom képzelni, hogy a helyiek meditáltak, most aztán kiért szorítsanak...

Amúgy a legnagyobb francia teniszezőnőhöz, az egyesben és párosban egyaránt hatszoros wimbledoni bajnok, fiatalon elhunyt Suzanne Lenglenhez hasonlították.

Persze, mert a játéka finom volt, mint ő maga, és 1958-ban a Roland Garroson megnyerte a női egyest. Ugyanott 1959-ben második lett, míg 1956-ban és 1961-ben a legjobb négy közé jutott. Az ötvennyolcas esztendő karrierjének kiemelkedő esztendeje volt, hiszen Wimbledonban elődöntőt vívott, és részint azért nem került a döntőbe, mert élete legnehezebb mérkőzése – ő nevezte így –, az amerikai Mimi Arnold elleni 6:1, 5:7, 8:6 után holtfáradtan állt ki a brit Angela Mortimerrel szemben. Ötvennyolcban másodikként jegyezték a világranglistán, amelyen 1953-tól egy évtizeden át a legjobb tíz közé tartozott. A fényes évben derűsen emlegette: „Csak 1957-ben kezdtem el igazán komolyan edzeni, teniszezni. S máris itt van az eredmény."

De hogy csupán harminchárom éves korában jutott a csúcsra, abban nem kis szerepe volt annak is, hogy élete legnehezebb meccsét korántsem Arnolddal vívta. S még csak nem is az ötszörös Grand Slam-tornanyertes brit Ann Haydonnal, akit 1960-ban 1:6, 8:6, 8:6-ra győzött le a magyar nemzetközi bajnokság döntőjében a Margit-szigeten. Negyvenegyben, a főméltóságú úr Magyarországán nemhogy kitették a válogatottból és a ranglistáról is törölték, de hazánk valaha volt legkiválóbb magyar teniszezőnője még ütőt és labdát sem vásárolhatott az üzletben az embertelen törvények miatt. Ezzel együtt teniszezett, mégpedig az Üllői úton, ahol két világhíres ferencvárosi labdarúgó, dr. Sárosi György és Toldi Géza befizette helyette a pályadíjat, míg Fáncsy Ferenc gondnok vállalta veszélyt, és megengedte, hogy a hivatalosan nem létező Körmöczy játszhasson a salakon. Micsoda paradoxon: noha a hatalom messzemenően megalázta, Zsuzsika még így is jól járt, hiszen több százezer honfitársát az életből iktatták ki származási alapon, ő pedig – hamis papírokkal, Pintér Kára néven – olyan követhetetlenül bujkált, amilyen kiszámíthatatlanul (mármint az ellenfelek számára kiismerhetetlenül) teniszezett.

Minden számot egybevetve, 1939 és 1964között negyvenötszörös magyar bajnok volt, és negyven esztendős korában hagyott fel az aktív játékkal. „Akkor akarom befejezni, amikor már nem megy" – említette sokszor, és nem okozott nehézséget számára a visszavonulás. „Hogy mostantól nem utazom? – kérdezett vissza, amikor erről faggatták. – Nos, van, akinek a külföld a mohairt, a Volkswagent vagy a night-clubokat juttatja az eszébe. Nekem a gémet és a szettet. Nem vagyok aszkéta, de a sportot nem lehet becsapni. Nem lehet érdekből szeretni."

Utána még évtizedekig maradt a tenisz közvetlen közelében: volt szövetségi kapitány és másfél évtizeden át a Vasas szakosztályvezetője. A pasaréti teniszcentrum 2010-től a négy esztendővel korábban elhunyt – ma kilencvenhárom éve, 1924. augusztus 25-én született – Körmöczy Zsuzsa nevét viseli. Kapott megannyi kitüntetést, a Vasas örökös bajnoka, a II. kerület díszpolgára. Mától lépcsője is lesz, bár (magunk közt szólva) akár sugárútja is lehetne.

Mindenesetre valamennyi járókelőnek, aki ezeken a grádicsokon lépdel, azzal kell számolnia, hogy hallatlan – ha nem éppen lehetetlen – feladat lesz felérni oda, ahova a névadó jutott.

Hegyi Iván