Nyomtatható verzió 2017.07.10.
Magazin

Szikla a magaslaton

Hegyi Iván interjúja Mészöly Kálmánnal.

A Beatles dala, a Long and Winding Road elevenedik meg, mert hosszú, kanyargós út vezet oda, ahol Mészöly Kálmán a csúcsforgalomtól, zajtól jó messzire, a dombtetőn lakik. A nehezen megközelíthető környezet mintha az extraklasszis futballista labdarúgó-pályafutását jelképezné. A középhátvédet az 1962-ben, Chilében rendezett világbajnokságon Szőke Sziklának nevezték el, s kevés játékos emelkedett fel annyira – valóságosan és képletesen egyaránt –, mint az egészen különlegesen jól fejelő Mészöly. Helyben van tehát az, aki fogad. Szikla a magaslaton.

– Milyen nagy itt a csend...
– A műtőben nagyobb volt.

– Honnan tudja? Nem altatták?
– Nem.

– Mennyit kellett kibírnia?
– Időben elsőre három és fél, másodszorra két órát. Idegileg többet. De – hál' Isten – jól vagyok.

– Volt-e már hasonlóan nehéz helyzetben?
– Többször is. A hatvanhatos magyar–brazilon elszenvedett sérülésem, a felkötött karos folytatás után folyton kiugrott a vállam. Hatvanháromban, a Torino–Vasas Közép-európai Kupa-mérkőzésen pedig Gerry Hitchens, az olasz csapat angol centere előbb a levegőben, könyökkel fejbe csapott, majd a földre érkezés után belém is rúgott. Mivel a szememet is eltalálta, nemhogy kórházba vittek, de azonnal megoperáltak. Annyi szerencsém azért volt, hogy a csapattal együtt jöhettem haza. Itthon Bíró doktor, a neves szemészorvos nézett meg, s amikor azt kérdeztem tőle, futballozhatok-e még egyáltalán, így válaszolt: „Játszhat, de ne fejeljen!”

– Hitchens miért dühödött fel ennyire?
– Amiért jó néhány itáliai csapat játékosai haragudtak ránk: az eredmény miatt. Kinn ugyan 2:1-re kikaptunk, de az első mérkőzésen idehaza 5:1-re győztünk. Ugyanez történt egy évvel korábban, a KK döntőjében a Bolognával. Bundzsák Dezső a Népstadionban négyet vágott be Santarelli kapusnak... Abban a kiírásban az Atalanta még viszonylag jól járt, mert csak 3:1-re nyertünk ellene itthon. Aztán a Fiorentinát mindössze 1:0-ra vertük hatvanötben. Igaz, azt a döntőt Bécsben játszottuk, és kész csoda volt, hogy a legjobb tizeneggyel állhattunk fel, mert három nappal a KK-meccs után magyar–olasz válogatott mérkőzés következett Budapesten. A klub vezetősége levelet írt az MLSZ-nek, hogy a szövetség tekintsen el a Vasas-játékosok szerepeltetésétől, de nem lehetett reménykedni a beadvány elfogadásában, hiszen az az évi bajnokcsapatból kellett legalább négy-öt labdarúgóról lemondani. Váratlanul mégis elengedtek bennünket, és a nyolcvanhetedik percben én lőttem a győztes gólt – tizenegyesből – annak a Paolicchinek, aki Albertosit helyettesítette az osztrák fővárosban. (Más Fiorentina-futballista nem kapott helyet a Magyarországra utazó itáliai keretben. – A szerk.) S nem elég, hogy elhoztuk a kupát, a válogatott nélkülünk is nyert 2:1-re, pedig az olaszok olyan extraklasszisokat vonultattak fel, mint Facchetti, Sandro Mazzola, Rivera. Persze nálunk is megannyi nagyság sorakozott: Sipos, Bene, Albert...


Fotó: Presztízs Sport

– Sipos Ferenccel milyen viszonyban volt? Azért kérdem, mert a válogatottba úgy került be, hogy az MTK ragyogó centerhalfját „kitolta” beállósnak. A Tüdőnek becézett hátvéd nyilván úgy érezte: kitolt vele...
– Amikor Baróti Lajos szövetségi kapitány először megpendítette, hogy esetleg én játszhatok középhátvédet, Sipos elhívott a Moszkva téri Trombitás étterembe, s azt mondta nekem: „Kicsi, én nem leszek beállós. Üljünk le Lajos bácsival, és beszéljük meg a dolgot!” Így is történt, Baróti pedig kitartott az elgondolása mellett, ám aztán nem állított be addig, amíg hatvanegy decemberében, a hatvankettes világbajnokság chilei próbatúráján nem szedtünk be ötöt a chileiektől. Négy nappal később, ugyancsak Santiagóban már én kaptam a hármas számú mezt, és Sipos Ferié lett a hatos. A bemutatkozásom – amely egybe esett Farkas Jancsi első válogatottságával – sikeres volt, hiszen az 1:5 után négy nappal gól nélküli döntetlent értünk el a vb házigazdáival szemben.

– A Vasasba könnyebben bekerült?
– Egyáltalán nem. Már majdnem egy éve ott voltam – Óbudáról, a TTVE-től igazoltam Angyalföldre –, ám sehogysem kaptam helyet a kezdő tizenegyben. Az edzéseken azzal a Bundzsákkal voltam párban, aki eredetileg jobbfedezet volt, de abban az időben középhátvédet játszott. Mindjárt hozzáteszem: azt is remekül. A tréningek egyikén aztán megkérdeztem Dezsőt, szerinte miért nem állít a csapatba Illovszky Rudi bácsi. A válasz megsemmisítő volt: „Mert ballal csak tolod.” Attól kezdve minden edzés után kinn maradtam a pályán, és kizárólag bal lábbal rúgtam a labdába. Talán ezt az igyekezetet díjazta a mester, amikor 1960 áprilisában, a Salgótarján Fáy utcai vendégszereplése előtt végre azt hirdette ki: a kapuban Szentmihályi, a három hátvéd Ihász, Mészöly és Sárosi...

– Nem rossz névsor!
– Fantasztikus futballisták között nőttem játékossá Angyalföldön. Abban az évadban, amelyben először szerepeltem, játszott még Kovalik Ferenc, Csordás Lajos, Raduly József, Szilágyi Gyula, Lenkei Ferenc. Aztán ott voltak sokan, akikkel utóbb sorra nyertük a bajnoki címeket: a már említett Szentmihályin, Ihászon, Sárosin, Bundzsákon, Farkason túl Kárpáti Béla, Berendy Pál, Mathesz Imre, Kékesi Mihály, Machos Ferenc... Hatvanöt júliusában, a KK-győzelem tiszteletére a Fáy utcában megrendezték az ötvenes és a hatvanas évek Vasasának mérkőzését. Mondhatom, az tényleg gála volt!

– Ha már itt tartunk, azok közül, akikkel a pályán lehetett, hogyan állítaná össze a legjobb magyar és külföldi tizenegyet?
– Legyen türelemmel, mert gondolkodnom kell. Amikor először hívtak meg az Európa-válogatottba, olyan legendás labdarúgókkal szerepeltem együtt Szkopjéban, a jugoszlávok elleni jótékonysági mérkőzésen, mint Jasin, Schnellinger, Pluskal, Masopust, Augusto, Sándor Csikar, Eusebio, Seeler. Tilkowskival és Szymaniakkal csak azért nem, mert két honfitársát – Mátrai Sanyihoz hasonlóan – nem cserélte be Helmut Schön, a kontinenscsapat német szövetségi kapitánya, noha a meccset 7:2-re nyertük... Aztán hetvenegyben, Lev Jasin búcsújátékán Mazurkiewicz, Schulz, Facchetti, Bobby Charlton, Lubanski, Gerd Müller, Dzsajics társa lehettem a világválogatottban. Hetvenkettőben pedig Banksszel, Beckenbauerrel, Bobby Moore-ral, Riverával, Besttel, Bene Ferivel, Hursttel játszhattam egy csapatban Uwe Seeler utolsó fellépésén. Szóval, nem könnyű a választás... De itt a magyar csapatom: Szentmihályi – Káposzta, Sipos, Sárosi – Bundzsák, Berendy – Sándor, Göröcs, Albert, Farkas, Fenyvesi. A külföldi pedig így fest: Jasin – Armfield, Beckenbauer, Facchetti – Pluskal, Masopust – Garrincha, Didi, Seeler, Pelé, Edu.

– Tele a csatársor brazillal...
– Kivel legyen tele? Még a B csapatuk is olyan erős volt, hogy hatvanöt novemberében harminchárom perc alatt öttel szórt meg bennünket. Az A válogatottjuk aznap Rio de Janeiróban a szovjet együttest fogadta, a második garnitúra pedig bennünket látott vendégül Sao Paulóban. Carlos Alberto, Lima, Rivellino, Coutinho akkor csak a B-be fért be... Nagy nehezen javítottunk 0:5-ről 3:5-re úgy, hogy második és harmadik gólunkat az utolsó tíz percben szereztük. Annál nagyobb bravúr volt a hatvanhatos vb-n elért 3:1-es győzelmünk, amelyet mindannyian, akik a liverpooli diadalt kivívtuk, méltán nevezhetünk életünk mérkőzésének.

– Hatvankettőben vagy hatvanhatban állt közelebb a válogatott ahhoz, hogy vb-döntőt játsszék?
– Szerintem hatvankettőben, a csehszlovákok elleni 0:1-es negyeddöntőben annyi helyzetünk volt. Ráadásul Nyikolaj Latisev nem adta meg Tichy Lajos gólját, noha a labda a felső lécről a kapuvonal mögé pattant. A szovjet játékvezetőt valaki megsértette 1958-ban, a 2:1-es vereséggel zárult walesi–magyar vb-mérkőzésen, ezért a bíró – enyhén szólva – nem rokonszenvezett a magyarokkal. De nem miatta vesztettünk, hanem azért, mert Schrojf kapuja előtt megannyi lehetőséget elszalasztottunk. Amúgy Latisev hetvenegyben Moszkvában, a Jasin-búcsú bankettjén elnézést kért tőlem, ám inkább ítélte volna meg Rancaguában a szabályos gólt!

– Jasin és Seeler után hamarosan ön is elköszönt...
– Az az életem legszomorúbb emlékeinek egyike. Noha hetvennégy februárjában még a salakpályára is széksorokat kellett tenni a Farkas Jancsival és Ihász Kálmánnal közösen tartott búcsúmeccsemen, nincs az a felemelő hangulat, amely ellensúlyozhatná, hogy három-négy évet elvettek a pályafutásomból. Harminc voltam, amikor hetvenkettőben Egerben utoljára szerepeltem bajnoki meccsen a Vasasban. Azért meszeltek el Farkassal együtt, mert sokadszor kimaradtunk. Tényleg törzsvendégek voltunk a belvárosi Pipacsban, de egyszer sem vertük szét a házat, azaz olyasmit nem csináltunk, amiért örökre lapátra kellett tenni bennünket. Mégis lemondtak rólunk; ez soha nem múló fájdalom.

– Más klub nem hívta a híres párost?
– Dehogynem. Ám mi nem akartunk a legnagyobb riválisoknál vagy vidéken játszani.

– Így viszont páratlan kárpótlással lepte meg a sors: hatvanegy válogatottsága mellé éppen hatvanegy mérkőzést adott önnek szövetségi kapitányként.
– Három periódusban lehettem a válogatott szakvezetője, de igazából csak az első szakaszra gondolok vissza szívesen. A másik két kapitányság idején szélmalomharcot vívtam, és ma már tudom: becsaptam önmagamat is. Nyolcvanegyben viszont olyan volt a légkör a keretben, hogy a csapatszellem tekintetében visszaköszöntek a hatvanas évek. Östreicher Emil menedzser kinevezése rengeteget segített, s bár nem rajongtam az akkori hatalomért, meg kell mondanom: a politikai és sportvezetés egyaránt mellettünk állt, komoly szerepet játszott a sikerekben. Mert hát abból a csoportból jutottunk ki elsőként a vb-re, amelyben Anglia, Norvégia, Románia és Svájc együttese volt a vetélytárs. Sajnos a nyolcvankettes világbajnokságon megint kifogtuk a játékvezetővel, hiszen ha az angol White kiállítja a Fazekast letaroló Pfaff kapust, akkor a belgák valószínűleg nem egyenlítenek 1-1-re, mi pedig nem esünk ki. Ám ebben az esetben sem szeretnék mindent a bíróra kenni: az igazság az, hogy nem sikerült a selejtezőkön nyújtott formát átmentenünk, pedig azzal még ellenszélben is továbbjutottunk volna. Azt azért megjegyzem: az 1980-ban Eb-ezüstérmes belgákkal játszottunk döntetlent úgy, hogy a rivális minden játékosa összetehette a két kezét az iksz miatt.

– Ehhez képest milyen a mai magyar futballt nézni?
– Ha a Vasast látom, az mindig fájdalmas, mert a játékos-pályafutásom megrövidítését nem tudom kitörölni a szívemből. Viszont azt is képtelen vagyok megtenni, hogy ne kapcsoljam be a tévét, ha a Vasas játszik... Megjegyzem, a helyzet egyébként sem vidám, mert nincs őszinteség a hazai labdarúgásban. Márpedig az egyenesség hiánya annál is kártékonyabb, mint ha valaki nem tud egyeneset rúgni a labdába.
 

Hegyi Iván (Az interjú a Presztízs Sport című lapban jelent meg)

Kulcstartó - Várady 11

1200 Ft

Vasas-függő ár: 1080 Ft

  • Névadó fejléc
  • Plaket Kft.
  • Óbuda
  • Óbuda Sport
  • Pensio 17.Kft
  • Arany fejléc
  • Emberi Erőforrások Minisztériuma
  • Budapest Önkormányzata
  • Vasas Pasarét Kft.
  • Vasas Folyondár Kft.
IMPRESSZUM
jogi nyilatkozat
kapcsolat
média ajánlat