Hogyan került a Vasasba?
- Hirtelen… 2002-ben egy sérülés után éppen a válogatottság kapuján kopogtattam, amikor a Kacsó Tibor és Bódi Jenő által vezetett Vasas birkózó szakosztály megkeresett. Akkor a BVSC-Ganzban voltam, így tulajdonképpen csak pár száz métert kellett költöznöm a Tatai útról a Fáy utcába. Utólag kiderült, hogy a klub újonnan beiktatott elnöke, Markovits László az én sportolói szerződésemet írta alá elsők között.

A néhány utca távolság mellett mivel győzték meg?
- Maga az ajánlat is kedvező volt, de a személyi, szakmai feltételek legalább ennyit számítottak. Utólag mondhatom, hamar megháláltam a bizalmat: pénteken leigazoltak, szombaton pedig magyar bajnok lettem. Mondták is a vezetők, hogy soha rosszabb fogást…

Utána sem igen lehetett Önre panasz…
- Még abban az évben bekerültem a felnőtt válogatottba, majd olimpiai kvótát szereztem, összességében pedig négy csapat és ugyanennyi egyéni bajnoki címet nyertem a Vasassal. A legnagyobb nemzetközi eredményem a 2005-ös világbajnoki ezüst volt. Mondhatom, hogy megtaláltam a számításomat a klubnál, és remélem, a Vasas is velem.

Térjünk vissza az elejére, komoly fellendülést hozott az Önök generációja a 2000-es évek elején a klub birkózásában. Mitől váltak ilyen erőssé?
- Főleg Deák-Bárdos Mihály fémjelezte azt az időszakot, mi hozzá képest szinte mellékszereplők voltunk. Misi előttem pár évvel érkezett, és nem igazán talált magának edzőpartnert. Ebből végül kölcsönösen profitáltunk, ő egy gyors, technikás társra lelt a személyemben, én pedig egy nagyobb testsúlyú birkózóval gyakorolhattam. A vasasos csapat azokban az években valóban dominált, jó közösségi szellem uralkodott, sok időt töltöttünk együtt az edzéseken kívül is.

Ezt hogy képzeljük el?
- Volt az úgynevezett hátsó cella a Fáy utcában, itt laktak a vidékről felkerült sportolók. Sokat tudna mesélni az a hely, komoly közösségi élet folyt, elég, ha csak a bográcspartikra gondolok. Mondhatom, hogy szinte generációk nőttek fel ott. Ezt leszámítva egyébként mi főleg a válogatottal készültünk, keveset edzettünk a Vasasban, de a formaidőzítés szakaszában mindig felüdülés volt visszatérni a Fáy utcába.

Deák-Bárdos Mihállyal

Két olimpián vett részt, de nem tudott maradandót alkotni egyiken sem. Akad hiányérzet?
- A 2008-as pekingiben feltétlenül akad. Előtte megnyertem az összetett világkupát, aztán megsérült a térdem, nem voltam százszázalékos kint. Hozzáteszem, még így is lehetett volna keresnivalóm, de nem volt szerencsém: akkor még eldöntetlen állásnál golyókat húztak, és úgy dőlt el, ki a kedvezményezett. A tizenhat között kékben birkóztam, és pechemre a pirosat húzták. Az ellenfelem ment tovább, végül egészen a bronzéremig. Azt nem mondom, hogy azóta felriadok álmomból, ha eszembe jut, de kár vitatni, több volt bennem…

Miért fejezte be utána?
- Ennek sok összetevője volt, igazából már a 2004-es olimpia után is majdnem abbahagytam, tanultam párhuzamosan a főiskolán, és egy darabig úgy éreztem, felesleges csinálnom, mert sose kerülök oda világversenyen a dobogóra. Aztán a vb-ezüst kirángatott ebből, és később is mindig akadt valamilyen tényező, ami az élsportban tartott. 2008 után aztán már tényleg megindult a generációváltás, ami igen jól sikerült, hiszen Kiss Balázs az én súlycsoportomban nyert szinte rögtön világbajnokságot.

A Vasastól nem szakadt el, és nem csak a SOSZ-ban betöltött tisztsége miatt…
- A nyugodt klubkörnyezet, a birkózóhagyományok ápolása mindig sajátja volt a Vasasnak. Nem csak a levegőbe beszélek, hiszen ha tehetem, valóban lejárok a mai napig, bár a négyhónapos kislányunk mellett most ez kicsit ritkábban történik meg. Jó viszonyt ápolok a Ubránkovics Csabával és a Wöller-testvérekkel, Fodor Gyuri bácsi fáradhatatlan nevelőmunkáját pedig egyenesen csodálom. Szeretek a szőnyeg közelében lenni a Fáy utcában, egyszerűen lelki felüdülést jelent, és jólesik az is, ha néha kikérik a tanácsomat.

Jenkei Dániel