Állandó szerzőnk sorozatában olyan emberek szólalnak meg, akiknek élete vagy munkássága – esetleg mindkettő – elválaszthatatlan a kerülettől. Mostani vendégünk Kálmán Zoltán, a Vasas szurkolói klubjának elnöke, aki abban az esztendőben látta meg a napvilágot – persze Angyalföldön, a Szabolcs utcai kórházban –, amelynek során veretlenül nyert bajnoki címet a piros-kék labdarúgócsapat. Ám az állhatatos drukker szerint nemcsak futball van a világon: ő ugyanúgy lelkesedik a kézi-, a röp- vagy a vízilabdázókért, akár a „több mint sportág” képviselőiért.

– Mikor született?
– Mondhatom, a legjobbkor. Hatvanhatban, amikor veretlenül hódította el a bajnoki címet a Vasas futballcsapata. Édesapám boldogan énekelte a Fáy utcában: „A Vasas nyeri ezt a bajnokságot, Farkas Jancsi a gólkirályságot...”

– Ki volt az ön „Farkasa”?
– Várady Béla. Amikor ő avanzsált gólkirállyá, már kijártam apukámmal a meccsekre, és én is bajnokcsapatot ünnepelhettem. Később baráti viszonyba kerültem a nagy bombázóval, aki többször vendégül látott vecsési házában.

– A papája is a „táborban” kiabált?
– Még szép!

– Ő mivel foglalkozott?
– Hajós volt. Előbb a tengeren, majd a Balatonon és a Dunán.

– A vidéki mérkőzésekre hajóval mentek?
– Motorral. Apukámnak volt egy MZ-je, azzal vitt például Kaposvárra, a hetvenhetes bajnokság utolsó mérkőzésére. Nem mondom, óriási élményt jelentett a bajnokcsapat századik gólját látni – Gass Pista lőtte –, ám oda és vissza halálfélelmet éreztem a hátsó ülésen.

– Azóta az angyalföldi futballban nem sok öröme volt...
– Az igaz, hogy a labdarúgócsapat negyven esztendeje nem nyert újabb bajnoki címet. Ám megannyi olyan epizódra emlékszem, amely valószínűleg örökre megmarad bennem. Nyolcvanegyben az Üllői úton 3-1-re legyőztük az FTC-t, a góljainkat Kiss Laci és Várady szerezte. Kezdtem meginogni, ki a nagyobb kedvencem... Aztán nyolcvanötben a Népstadionban 6-3-ra vertük az Újpestet, a fiatalon elhunyt Borostyán Misi mesterhármast ért el...

– Melyik volt a nagyobb rivális: az FTC vagy az Újpest?
– Nekem a Ferencváros. Ha a zöld-fehérekkel találkoztunk, akkor a meccs napján már nemhogy ebédelni, de reggelizni sem tudtam. Ezzel együtt örülök, hogy nyolcvanöt tavaszán tanúja lehettem a kilencedik kerületiek elleni 0-1-nek, mert Kakas László – aki korábban az FTC kapusa volt – káprázatosan védett, a Népsporttól tízes osztályzatot kapott. Az efféle különleges pillanatokat még vereség esetén is érdemes átélni, pláne, hogy alapelvem: én nem csupán a győztesnek szurkolok. Azaz akkor is angyalföldi vagyok, ha bánatomban sírok. Persze sokkal jobb, ha az örömkönnyek csordulnak ki, mint 1986 áprilisában, amikor a Vasas–FTC kupadöntő tizenegyes-párbajának végén Csorba János elhelyezte a labdát Zsiborás Gábor hálójában.

– Húsz évesen már vezérszurkoló volt?
– Ma sem tekintem magam annak, mivel nem teng túl bennem az ego, szerepelni nem szeretek, és a kifejezést sem kedvelem. Noha megválasztottak a szurkolói klub elnökének, így elsősorban én tartom a kapcsolatot Markovits László klubelnök és a drukkerek között, csak egy vagyok a Vasasért lelkesedők köréből.

– Azért nem mindenki megy el Békéscsabára egy női röplabdameccsre...
– Mentem már messzebbre is. Nyolcvanötben előbb a Komjádi uszodában, aztán Pitestiben találkozott a Vasas és a Dinamo Bukarest vízilabdacsapata. A KEK-döntő visszavágóját azért rendezték százhúsz kilométernyire a román fővárostól, mert a szomszédos országban az idő tájt csak ott volt nemzetközi mérkőzés megtartására alkalmas uszoda. Itthon egy góllal nyertünk, kinn döntetlent értünk el, így a miénk lett a trófea. Igaz, a második találkozó helyszínéről a rendőrök menekítettek ki bennünket... Pontosan olyan meleg helyzetbe kerültünk, amilyet Meszéna Miklós, az akkori klubelnök előre vetített. Mikor megtudta, hogy néhányan Romániába készülünk, felkiáltott: Normálisak vagytok?! Mire azt feleltük: ha egyszer Pitestiben játszik a csapat, akkor nincs mese, oda kell menni!

– A munkahelyén mit szóltak ezekhez a túrákhoz?
– Elnézték a szenvedélyemet, mert máskor meg benn maradtam túlórázni. Autószerelő voltam, az Ipari Minisztérium szervizében dolgoztam.

– Már nem autószerelő?
– Csaknem másfél évtizede a Lobogó utcai jégcsarnok technikusa vagyok.

– Nem nyújtott be még javaslatot arra vonatkozóan, hogy az utca nevét változtassák Vasas-lobogóra?
– Nem rossz ötlet, de a kilencedik kerületben ezt aligha díjaznák.

– Jó, akkor maradjunk a piros-kék klubnál! A pólódiadalok kárpótolták a futball keserveiért?
– A legteljesebb mértékben. Nyolcvannégyben volt szerencsém látni a CSZK VMF Moszkvával vívott 10:5-ös BEK-döntőt, amelyet minden idők legnagyobb pólógálái között tartanak számon. Akkor már tíz éve fürödtünk a sikerben: Faragó, Csapó meg a többiek hetvenöt és nyolcvannégy között kilencszer voltak bajnokok, és hetvenkilencben is BEK-győzelmet arattak. Hasonló szériát produkált az NB I-ben a női kézilabdacsapat is, amely nyolcvankettőben jutott a legmagasabbra, szintén a BEK elnyerésével.

– A hölgyek közül ki volt a kedvence?
– Gódorné Nagy Mariann. Tudom, a felülmúlhatatlan Sterbinszky Amál még nála is ragyogóbban kézilabdázott, de a jobbátlövő közelebb állt hozzám. Amúgy abból a csapatból nehéz bárkit is kiemelni, mert szinte minden poszton extraklasszist vonultatott fel Rácz Marianntól Angyal Éváig, Vadásznétől Csíknéig. S akadt még egy kitűnő – ha nem is sorozatban tizenegyszeres, de kétszeres bajnok – generáció Hang Györgyivel, Kántor Anikóval, Szabó Melindával, Varga Mártával, Erdős Évával... Utóbbi gyermekeinek én vagyok a keresztapjuk.

– Jó ideje figyelem, semmi baj a hangjával. Nem szokott berekedni?
– Dehogynem. Most csütörtök van, hallgasson meg a hét végén...

– Család?
– Nincs. Nyilván azért nincs, mert az életformámat senki nem viseli el. Viszont itt van nekem a Vasas-család, amely nélkül üres lenne az életem. Nem is képzeli, mennyi mindent kaptam például a röplabdásoktól! Pedig hajdanán csak véletlenül vetődtünk ki a meccsükre, ráadásul azon az alapszakasz-mérkőzésen porrá verte őket a Tungsram. Ám a harsány buzdításhoz addig nem szokott lányok kérlelni kezdtek bennünket, hogy jöjjünk ki máskor is, és ugyanannak a bajnokságnak a döntőjében a Nyári-, Pollák-, Szijjártó-féle csapat a Megyeri úton 3:1-re, a Folyondár utcában 3:0-ra győzte le a Tungsramot. Az a nyolcvankilences siker  volt a Vasas női csapatának első aranyérme a röplabda történetében, és azt hiszem, abban mi, törzsszurkolók is szerepet játszottunk.

– Ha már ilyen jól emlékszik a röplabdacsapat összetételére, hadd kérdezzem meg: mely labdarúgókból áll fel az ön Vasas-tizenegye?
– Azok közül, akiket láttam, a tudás alapján tíz poszton csakis a hetvenhetes bajnokcsapat futballistái jöhetnének szóba. Ám én beveszem a legjobbak közé – a nyilvánvalóan hozzájuk tartozó Kiss Lászlón kívül – Galaschek Pétert, Oleg Sirinbekovot, valamint a mai együttesből Vaskó Tamást. Az én Vasasom tehát: Mészáros – Török, Vaskó, Komjáti, Kántor – Sirinbekov, Müller, Galaschek – Kiss, Izsó, Várady.

– Vaskó vezérletével az idén meddig jut a Vasas?
– Nem áltatom magam a bajnoki címmel, inkább a dobogós helyezésre és a Magyar Kupa elnyerésére készülök. E kettővel is elégedett leszek, hiszen negyven év bőven elég ahhoz, hogy az ember megtanuljon várni. S bárhogyan zárul a bajnokság, csak a győzelem hiányozhat; a lelátóról én már, amíg élek, nem maradhatok el.

(Hegyi Iván interjúja a XIII. kerületi Hírnökben jelent meg)