Hetvenöt éve született minden idők legveszedelmesebb Farkasa.
Ha semmit nem csinál azon túl, hogy bevágja azt a kolosszális kapásgólt a hatvanhatos – és 3:1-es – magyar–brazilon, már halhatatlanná vált volna. Generációk meredtek a felvételre, s nem hittek a szemüknek; pontosan úgy bámultak, akár Gilmar, Djalma Santos meg a többi kétszeres világbajnok a liverpooli Goodison Park gyepén. Olyan alakítás volt az, melynek nyomán a brazil védőket szép sorban a pázsitra fektető Bene Ferenc aznap csak „második” lehetett szédületes szólógóljával, mert Farkas Jánoséról már a becsapódás pillanatában tudta mindenki: ez a megmozdulás az örökkévalóságnak szól.
A 10-es számú extraklasszis és „rakétája” hasonló feltűnést keltett, mint Jurij Gagarin Vosztok-1 űrhajója 1961-ben; már csak azért is, mert a Mersey-parti vb-meccset ötven ország 400 millió tévénézője látta. A helyszínen egyenesen eksztázis tört ki, minek nyomán a L’Equipe című francia sportújság megjövendölte: „Több mint ötvenezer liverpooli élete végéig emlékszik majd erre a mérkőzésre.” (A napilap nem tévedett.) A svéd Expressen azt írta: „Most már nyugodtan haza lehet utazni, ennél jobb játékot ezen a vb-n úgy sem láthat senki.” Az olasz Il Messaggero a következőképpen tért ki arra, hogy a brazilok nem kockáztatták meg sérüléséből épphogy felépülő „királyuk” játékát: „Ha tizenegy Pelé játszik, akkor is a magyarok nyernek.” A Népszabadságban pedig így lelkendezett a sokat látott, nemzetközi tekintélyű Lukács László: „A válogatott legutóbb a tizenkét évvel ezelőtti, 4:2-es berni magyar–brazil mérkőzésen nyújtott ilyen parádés teljesítményt.” (Figyelem: e két találkozó között Brazília labdaművészei egyetlen vb-meccsen sem veszítettek!)
Na de Farkas – akit liverpooli szuperprodukciója után idehaza „Brazilnak” hívtak – korántsem csupán az Everton stadionjában hagyott maradandó emléket maga után. A 66-os útnál maradva: abban az esztendőben a veretlenül bajnok Vasas vezéralakjainak egyike és az NB I gólkirálya volt, ráadásul a válogatottban négyből négyet vágott be a franciáknak (4:2), és háromból hármat az osztrákoknak (3:1). Hatvanhétben két újabb címeres mezes mesterhármassal keserítette el az ellenfeleket: triplázott az NDK-val vívott Eb-selejtezőn (3:1), majd az esztendő végén, a nem hivatalos Chile–Magyarország találkozón (4:5). Santiagóban úgy „köszönt be” háromszor, hogy a második félidő negyedik percében sérülés miatt le kellett cserélni. Ötvenötezer dél-amerikai drukker sóhajtott fel, amikor lesántikált... Chilében – ahol domborműve is van – akkor már jól ismerték, mivel az év februárjában a Vasas-diadallal zárult Hexagonal Kupa mesterlövészi címét is megszerezte.
Amerre járt, ontotta a gólokat.
Már 1960-ban, a diadalmas UEFA-tornán – az ifjúsági Európa-bajnokság elődjén – ragyogó napjai voltak, a legjobb négy között például kettőből kettővel lepte meg a portugálokat (2:1). Az aranyérmet három angyalföldi társával, Ihász Kálmánnal, Kékesi Mihállyal és Mészöly Kálmánnal együtt ünnepelte. Ihásszal – meg az akkor még szintén vasasos Szentmihályi Antallal – az 1964-es olimpiai bajnoki cím elnyerésében is benne volt, ahogyan (Szentmihályihoz, Ihászhoz, Mészölyhöz, Sárosi Lászlóhoz hasonlóan) részt vállalt minden idők legjobb magyar felnőtt Eb-szerepléséből, a szintén 1964-es harmadik helyezésből is.
Mire legjobb esztendeje, a nevezetes 1966-os év elérkezett, már háromszoros bajnok volt; ezt fejelte meg a negyedikkel, a már említett, vereség nélküli elsőséggel. Három Közép-európai Kupa-győzelemben is főszerepet játszott, s közben olyan sebességgel közlekedett a pályán, mintha elektromos kisautó röpítette volna. Ám rendkívüli gyorsasága egyáltalán nem ment a technikája rovására: „kicsiben” is ragyogóan futballozott, miután a sportszárt mindig finom bokájáig letolta.
A „brazilon” kívül három gólját soha nem felejtem. (Van miből választani: az első osztályban 290 találkozón 169-et, a válogatottban 33 mérkőzésen 19-et jegyzett.) Az egyiket az eredetileg újpesti, majd csepeli és salgótarjáni Török Gábornak rúgta 1967 októberében, az SBTC-vel vívott 6:0-ás Fáy utcai meccsen: a kapus állt, mint a szobor, azt hittem, már úgy marad. A másikat – mi mással? – sarokkal küldte az ugyancsak ámuló Anzor Kavazasvili hálójába 1968 májusában, a magyar–szovjet Eb-selejtezőn (2:0). A harmadik előtt pedig két lövőcsellel duplán elfektette az 1970-es KK-döntő (4:1) legbánatosabb résztvevőjét, a pozsonyi Majthényi Lóránt kapust, akitől aztán elnézést kért a mulatozásért.
További három különlegesség még szintén kihagyhatatlan (mint számára volt a gólhelyzet). Hatvankettőben – Machos Ferenccel együtt – az MTK-ban is játszott, mert a kék-fehér klub kölcsön kérte a Valencia elleni Vásárvárosok Kupája-mérkőzésre. Ugyancsak a VVK-ban szerepelt az FTC csapatában, amelynek csatársora így festett a Ploiestivel szemben: Kökény, Fenyvesi József, Friedmanszky, Farkas, Fenyvesi Máté. (Farkas egyébként az FTC-nél jelentkezett a László Kórház ifjú futballistájaként, de az Üllői útról eltanácsolták.) Hatvannyolcban pedig a világválogatott keretének negyedét alkotta Albert Flóriánnal, Novák Dezsővel, Szűcs Lajossal együtt azon a riói találkozón, amelyet az első brazil világbajnoki cím elnyerésének tizedik évfordulójára rendeztek. Olyan nagyságok sorakoztak még a pályán, mint Carlos Alberto, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Pelé, illetve Lev Jasin, Franz Beckenbauer, Amaro Amancio, Pedro Rocha, Dragan Dzsajics...
Még harminc sem volt, amikor – jó barátjával, Mészöllyel együtt – visszavonultatták; ez a Vasas-história legszomorúbb fejezeteinek egyike. (A Farkas, Ihász, Mészöly trió Fáy utcai búcsúmeccsén 28 ezren sírtak.)
Zárjuk derűsebb történettel! Amikor a hetvenöt esztendeje, 1942. mácius 27-én született, legendás labdaművész néggyel lepte meg a francia Georges Carnus kapust, a Paris Jour azt írta: „Kár, hogy Farkas a pályán volt.”
Én mondom – és persze nemcsak arról a meccsről –, dehogyis volt kár...
Hegyi Iván