Az biztosan tudható, hogy hatvanhétben nem volt apás szülés Mészölyéknél, mert a papája a Hexagonal Kupa záró fordulójára készült a chilei Santiagóban, amikor ön előbújt idehaza. Tekintettel a torna végeredményére, szerencsés csillagzat alatt látta meg a napvilágot...
– A chilei diadal alapján kétségkívül ez a helyzet – említette Mészöly Géza. – Másfelől viszont valamelyest örülök, hogy apukámat csak filmen láttam játszani. Ha élőben tapasztalom azt a futballtudást, akkor alighanem összetöpörödöm...

A Hexagonal-kupa bemutatása a Fáy utcában, jobbról a büszke édesapa, Mészöly Kálmán

Azért nyilván testközelből is volt némi fogalma arról!
– Persze. Farkas János kertjében, Agárdon úgy egyérintőztünk, hogy apukám és Kálmán bátyám játszott az egyik oldalon, míg a nagy csatár és én a másikon. Mit kaptam, ha rontottam...! De a helyzetem felbecsülhetetlen előnyökkel is járt. A régi klasszisok közül minden játékost ismertem, és már a zuglói Kassai téren, amelynek környékén lakott a Bundzsák, a Farkas, a Mészöly família, valamint Molnár Dezső családja, rögzült bennem a bemondás: „A legfontosabb, kicsi, hogy nem adom el a labdát."

Ám, attól tartok, többször eladta, mint a papája...
– Azzal, ami apám sajátja volt, nem lehetett versenyre kelni. Hatvanegy válogatottság játékosként, ugyancsak hatvanegy mérkőzés szövetségi kapitányként: ez reprodukálhatatlan különlegesség. Hamar rájöttem, hogy számomra bőven elég, ha a névvel meg tudok küzdeni.

Sikerült?
– Azt hiszem, igen. Nagy segítséget nyújtott ebben, hogy 1981-ben, tizennégy esztendős koromban – a kis Albert Flórival együtt – kivittek a kölyök-világbajnokságra. Abban a stadionban futballoztunk Buenos Airesben, amelyben három évvel korábban, a felnőtt-vb nyitó mérkőzésén az argentin együttes 2-1-re legyőzte a magyar válogatottat. Azon a meccsen, mint emlékezetes, Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást kiállította Antonio Garrido portugál játékvezető, aki jól tudta, hol és hova fúj... Játszottunk Rosarióban is, ahol a nagy világbajnokság Argentína–Brazília középdöntőjét rendezték Palotai Károly dirigálásával. A harminckettes mezőnyben a legjobb tizenhat közé jutottunk, majd a nyolcaddöntőben 1-0-ra kikaptunk a paraguayi csapattól úgy, hogy a gól a kilencvenedik percben esett.

Nyolcvanegyről mesél; abban az évben az édesapjának komoly eredményei voltak szövetségi kapitányként.
– S én is fürödtem a vb-selejtezők sikerében, mert minden hazai találkozó után benn lehettem a válogatott öltözőjében.

A kezdő tizenegy összetétele a Mundial-szereplést garantáló norvégok elleni 4-1-en?
– Nem tud megfogni: Mészáros – Martos, Bálint, Garaba, Tóth József – Müller, Nyilasi, Sallai – Fazekas, Törőcsik, Kiss.

Ki volt a kedvence?
– Kiss Laci. A fényképe a falamon függött. S utóbb együtt játszhattam vele a Vasasban!

Melyik csapatnak szurkolt 1977 tavaszán, amikor Mészöly Kálmán a Békéscsaba együttesét irányította edzőként, és a Vasas látogatott a Viharsarokba?
– Tíz évesen nagy dilemmát jelentett az nekem, annál is inkább, mert a békési településen kitettem a Vasas-zászlót az ottani lakásunk ablakába. De hát az apja ellen nem drukkolhat az ember... Zűrös ügy volt az azért is, mert Somlai Lajos játékvezető kettő-kettőnél, az utolsó előtti percben tizenegyest ítélt az utóbb bajnoki címet nyerő Vasas javára. Tizennyolc ezer ember tombolt, mert úgy vélte: Láza János szabályosan szerelte Izsó Nácit. Ám az őrjöngés sem zavarta Várady Bélát, aki – miután akcióból és szabadrúgásból egyaránt gólt ért el – a büntetőből harmadszor is a hálóba küldte a labdát.

Mi lett a Vasas-lobogóval az ablakban?
– Természetesen kinn maradt. S abból az aranyérmes Vasasból később egy csapatban szerepelhettem Komjáti Andrással, Kovács Istvánnal, Izsóval, Váradyval.

Szerintem Borostyán Mihály volt az ön embere...
– Ha arra gondol, hogy a fiatalon elhunyt csatár két gólt rúgott a Zalaegerszegnek NB I-es bemutatkozásom alkalmával, kétségkívül igaza van. Nem is akarom elvenni tőle, hogy ő játszotta a főszerepet 3-1-es győzelmünkben.

A kis Mészölyt ki állította az első csapatba?
– Aki hajdanán az apukámat is: Illovszky Rudolf.

Izgult?
– Gondolhatja, tizennyolc évesen... Apám, aki akkor a törökök szövetségi kapitánya volt, Isztambulból hívott fel, hogy megnyugtasson, de nem sikerült neki.

Ennek ellenére nem kevesebb mint 164 első osztályú meccset lenyomott a Vasasban.
– Volt olyan évad, az 1987-88-as, amelyben minden találkozón szerepeltem, és további két-három szezonban is csupán néhány meccset mulasztottam. Ám – nagy bánatomra – a bajnoki cím közelébe sem tudtunk kerülni, a Honvéd, az MTK vagy éppen a Tatabánya annyival jobb volt nálunk. Ebből a szempontból is irigykedhetnék apámra, hiszen számomra szinte felfoghatatlan, hogy 1966-ban, abban a ragyogó mezőnyben, a 3-1-es magyar–brazil évében veretlenül nyerték el az aranyérmet. Trófeám azért nekem is van: a húsz esztendővel későbbi magyar kupagyőzelemnek részese voltam, jóllehet a Vasas–FTC döntőn nem játszottam, a padon ültem.

Nyolcvanhatról Mezey György szintén az ember eszébe ötlik...
– Ahogyan nekem nyolcvannyolcról is. Ő hívott meg először a válogatottba, és Reykjavíkban, ahol 3-0-ra nyertünk az izlandiak ellen, az utolsó tizenkét percre becserélt. Majd a következő találkozón betett a kezdő tizenegybe, és az első tétmeccsem is sikerrel zárult, mert a vb-selejtezőn 1-0-ra legyőztük az északíreket. Még tele volt a csapat a mexikói Mundialon szereplőkkel: játszott Disztl Péter, Sallai, Garaba, Nagy Antal, Bognár György, Détári, Kiprich, Dajka, Hajszán. A gólt pedig az a Vincze István lőtte, akivel annak idején együtt futballoztam a serdülők világbajnokságán, Argentínában.

Nyolcvannyolc ősze édes vagy keserű emléke önnek?
– A kérdésben a válasz: ilyen is, olyan is. Egyrészt debütálhattam a válogatottban, másrészt kitört a bundabotrány. Azóta sem értem, miért robbantották ki, mert – noha seregnyi futballistát előállítottak – utóbb nem találtak se felelőst, se bűnöst. Ellenben rövid idő alatt szétverték a válogatottat, amely akkor még kijuthatott volna a világbajnokságra. De hiába volt jó az esély, mindmáig a mexikói maradt az utolsó vb magyar részvétellel. Személyesen is nagy kár ért, mert abban a garnitúrában sokkal jobb játékossá válhattam volna, ha a törzsgárdistákat nem hurcolják meg.

Így viszont 1990 júniusában még szerepelt a nemzeti együttesben, majd csaknem négy évig nem kapott helyet a legjobbak között. Miért nem?
– Mert apámat másodszor is kinevezték szövetségi kapitánnyá, és a Fáy utcában rendezett magyar–kolumbiai mérkőzés után megbeszéltük: nem adunk több támadási felületet azoknak, akik ironikusan emlegették, hogy persze, a fater beteszi a fiát! Elszerződtem Pohangba, a 2002-es vb-helyszín Puszantól hatvan kilométerre lévő városba. A dél-koreai bajnokságban hat csapat szerepelt; mi a harmadik helyet szereztük meg. A Posco Atomsnál, amelyet ma már Pohang Steelersnek hívnak, több pénzt kerestem, mint addigi pályafutásom során együttvéve, de annyira más világ volt Ázsia, hogy haza kellett jönnöm.

Mégsem maradt egy helyben...
– Színházba készültünk, amikor találtam egy cetlit a küszöbön, hogy este nyolcra menjek a Hyatt Szállóba. Balla György, a menedzser hagyta ott a fecnit, én meg ellátogattam a teátrumba, de az első felvonás után felpattantam, és átrohantam a hotelbe. Szerencsés döntést hoztam: gyakorlatilag aznap leigazolt a Le Havre.

Milyen volt akkor a francia bajnokság?
– Elég, ha annyit mondok: a Bajnokok Ligája-trófeát a Marseille védte. S első idegenbeli meccsemet éppen az Olympique otthonában, a Velodrome-ban játszottam...

Apjának az korántsem a kedvenc pályája!
– Más neki, és más nekem Marseille. Mi 1-1-et értünk el ott, pedig az ellenfél így állt fel: Barthez – Prunier, Desailly, Boli, Di Meco – Deschamps, Durand, Dutuel, Henry – Boksics, Völler. A Monacót pedig odahaza 1-0-ra legyőztük, noha annak a csapatnak Arsene Wenger volt az edzője, és olyan játékosok sorakoztak a keretében, mint Petit, Youri Djorkaeff, Scifo, Klinsmann. A belga Enzo Scifót az évad legjobb külföldi labdarúgójává avatták, a második helyre pedig engem tettek. Nem is értettem, hogy az extraklasszisok forgatagában miként eshetett rám, a tizenhetedik helyezett kis csapat szűrőjére a választás...

Nem bekket játszott?
– Nem. A védelem előtt futballoztam. S akkor jöttem rá igazán, mennyi mindent nem tudok. Nem a francia nyelvre gondolok, bár annak elsajátításában is eleget bajlódott velem idehaza a kongói Vasas-játékos Jean-Claude Mbemba felesége... Nyomban az is belém nyilallt: taktikailag micsoda különbség van a francia és a magyar tárház között!

A Le Havre a következő évadban felzárkózott a tizenkettedik helyre. Miért ment onnan el?
– Mert a Lille kétszeres gázsit kínált. Ám Jean Fernandezt, az algériai származású edzőt, aki engem odacsábított, az ötödik forduló után menesztették, az új trénernek meg nem kellettem annyira. Szívtam a fogamat, mivel a Lyon is hívott; ezúttal rosszul határoztam.

Mit jelent az valójában, hogy nem kellett annyira?
– Az első lille-i évadban tizenhat, a másodikban csak hét bajnoki mérkőzésen léphettem pályára. Le Havre-ban két szezon alatt hatvanötször szerepeltem a Ligue 1-ben.

A mellőzés miatt ment Ciprusra?
– Azért mentem, mert a papám volt Limasszolban az AEL edzője, és jártam már ott nyaralni. Akkor vetette fel a klubelnök, hogy mennyiért tudna elhozni Lille-ből. Eleinte nem gondoltam komolyan a dolgot, de aztán visszatértem rá. Nagy perpatvar támadt otthon, amikor kiderült: többet keresek az édesapámnál...

Milyen csapat volt az AEL?
– Akkor jutott fel az első osztályba, és bennmaradt: a tizennégy klubot felvonultató ligában a kilencedik helyet szerezte meg.

Franciaországból még hívták a válogatottba, Ciprusról már nem...
– Hogy pontos legyek, apám hívott, mert harmadszor is megtették szövetségi kapitánynak. Akkor már nem kellett törődni azzal, mit szólnak a rosszmájúak, mert rendszeresen játszottam a francia bajnokságban. Ám a válogatottal így is szörnyű élményben volt részem, ráadásul éppen ott, ahol bemutatkoztam a címeres mezben: Izlandon. Kikaptunk 2-1-re, és ennek nyomán szép kis balhé támadt a csapat meg apám körül...

Azért lett védő, mert a papája is középhátvéd volt?
– Igen. De ha nem őt tekintem a példaképemnek, akkor szívesebben játszottam volna előrébb. Mint Le Havre-ban.

Azért lett edző, mert a papája is az lett?
– Nem, inkább azért, mert szerettem volna itthon átadni azt a tudást, amelyet Franciaországban szereztem.

Ez vajon megvalósult?
– Nehéz kérdés... Ami biztos: két ezüstérmem volt az Újpesttel. Igaz, mindkétszer az utolsó fordulóban estünk el az aranytól. Az első alkalmat még nem éltem meg tragikusan, hiszen a nyolcadik helyen vettem át a csapatot, bár így is hatalmas lehetőséget szalasztottunk el az MTK elleni 1-1-gyel. Ha nyerünk, elsők vagyunk... Ugyanez volt a helyzet a Videotonnal vívott meccsen is. Azt azonban úgy vesztettük el 2006 júniusában a Puskás Ferenc stadionban, hogy Hanacsek Attila játékvezető kiállította Rajczi Pétert és Tóth Norbertet. Ám tíz emberrel még vezettünk, aztán 1-3 lett a vége... Mivel este a banketten már éreztem, hogy lapáton vagyok, kiváltképp kiborultam. Bár nem annyira, mint az U19-es csapat kapitányaként, amikor 6-1-re kikaptunk a portugáloktól. Az edzői kar nem a papnevelde növendékeiből áll, de elcsodálkoztam, hogy hirtelen egészen apámra hasonlítottam...

Megbánta?
– Nem.

A Vasas szakvezetői posztjától csöndesebben köszönt el...
– Pedig a búcsú pillanatában ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint a válogatott 2-1-es veresége idején Reykjavíkban. Annál a klubnál, amelyet a legjobban szeretek, a szívem-lelkem beleadtam, és az első évadban – amikor úgy tetszett, a másodosztályban kell játszani – a tizenötödikről az ötödik helyre kapaszkodtunk fel az NB I-ben. Utóbb az év edzőjének választottak, a luxemburgi érdekeltségű olasz befektetőjelölt miatt mégis távoznom kellett. Akkor már nem voltunk ötödikek, de a kiesés sem fenyegetett bennünket.

Van még önben tüske?
– Nincs. Az idő múlik... Olyannyira, hogy lám, már ötven vagyok.

Szombathelyen nyugalmas az élet?
– A tréneri pálya sehol sem háborítatlan. De a Haladásnál is ötödik hellyel kezdtem; azt hiszem, az rendben van.

Ugyanez a véleménye a magyar labdarúgásról általában?
– A futball lényege, hogy vonzza a nézőket, hogy történjék valami...

És történik?
– Kevesebb a kelleténél. Azaz – a legdiszkrétebb megfogalmazással is – lehet még fejlődni mindannyiunknak. Az ötödik ikszen innen és túl is.

Hegyi Iván

MÉSZÖLY GÉZA

Született: 1967. február 25.

Klubjai játékosként: Vasas, Posco Atoms (Pohang Steelers), Le Havre, Lille, AEL Limasszol, Makkabi Irini Asdod, Tatabánya.

Első NB I-es mérkőzése: Vasas–ZTE 3-1 (1985. május 4.).

Utolsó NB I-es mérkőzése: Nyíregyháza–Tatabánya 0-2 (2000. VII. 29.).

Utolsó NB I-es mérkőzése piros-kékben: Vasas–Újpest 3-1 (1993. június 5.).

Válogatott: 18-szor.

Első válogatottsága: Izland–Magyarország 0-3 (1988. szeptember 21.).

Utolsó válogatottsága: Törökország–Magyarország 2-0 (1995. szeptember 6.).

Klubjai edzőként: Fót, REAC, Újpest, Vasas, Szombathely.

Első NB I-es mérkőzése edzőként: Szombathely–Újpest 0-2 (2004. március 16.).

Első NB I-es mérkőzése a Vasas edzőjeként: Kaposvár–Vasas 0-1 (2006. július 29.).

Korosztályos válogatottak szakvezetője: U18, U19.