„Átfogó kutatást indítunk” – írtuk a Vasas-családi kérdőív elé, és csak remélni mertük, hogy valóban széles körű lesz a feltárás. Szurkolóinknak hála, tényleg szinte mindenre kiterjedően feldolgozhatjuk a klub történetét, mert annyi részletes válasz érkezett már, ahány gólt csak a legeredményesebb angyalföldi csatárok szereztek kapura módfelett veszedelmes labdarúgó-pályafutásuk során. Mondhatnám: kedvcsinálóként most magam is kitöltöm az elektronikus kartotékot, de az az igazság, hogy a drukkerek csináltak kedvet nekem...

Hogy mióta vagyok Vasas-szurkoló?
Azóta, hogy apukám először kihozott a Fáy utcába, és megtapasztaltam, mit jelent Machos Ferenc egyrészt a szurkolóknak, másrészt a csapatnak. A lelátón már akkor különleges élénkség támadt, ha csak hozzá került a labda, sőt azt kell mondjam, meglett emberek sokasága vesztette el hirtelen az eszét... De ennél is jobban ámult gyerek és felnőtt azon, hogy a (hátravont) center egyszerre volt invenciózus karmester, valamint hallatlan veszélyforrás az ellenfelek hálójára nézve. Az 1960/61-es bajnokság utolsó három angyalföldi mérkőzésén a Vasas tíz góljából – csekélység – nyolcat szerzett, és a pécsi 3-2-es diadal alkalmával is bevágott kettőt, húszezer mecseki drukkert elszomorítva. A baranyai meccset nem láttam, de azon vált végérvényessé: a piros-kékek az aranyérmesek. „Jaj, de Machos, jaj, de Machos...” – énekelték vidáman a tizenharmadik kerületi hívek, s amint a középcsatár varázsolni kezdett, már-már annyiszor ugráltak a magasba, akár a korszak két világrekorder atlétája, az amerikai John Thomas (222 cm), valamint a szovjet Valerij Brumel (228). Machos abban az évadban a harmadik helyet szerezte meg az NB I mesterlövészeinek listáján, ám úgy ért el tizenhét gólt, hogy sérülései miatt csak tizenöt bajnoki találkozón szerepelt, ráadásul – amint arról már esett szó – Hidegkuti-módra, az elöl játszók mögül irányított. A két társgólkirály, a ferencvárosi Albert Flórián és a kispesti Tichy Lajos huszonhat, illetve huszonöt mérkőzésen szerzett egyaránt huszonegyet. A piros-kék együttesben a sokoldalú centert Farkas János (26/12), majd Ihász Kálmán (21/7), Bundzsák Dezső és Kékesi Mihály (egyformán 23/7) követte. A Vasas négy pont előnnyel és a legtöbb gólt (59-et) rúgva-fejelve hódította el az elsőséget. Mi van, ha Machos mind a huszonhat meccsen játszik...?

„Jaj, de Machos, jaj, de Machos...”

Meghatározó történetem a Vasas futballcsapatával?
Erről köteteket írhatnék (ahogyan egyet-kettőt írtam is); maradjunk két apró históriánál. Az első akkor játszódott le, amikor még az 1966-os veretlen bajnokcsapat labdaművészei voltak az ászok a Fáy utcában. Kis kölyökként felszállhattam az első csapat Dunaújvárosba induló buszára – ez már csak azért is nagy szó volt, mert a „kettő” egy másik társas gépkocsival utazott –, s amikor a Kohász-pálya nézőterére értünk, hogy az élő legendák megtekintsék a tartalékbajnoki találkozó első félidejét, Molnár Dezső váratlanul felém fordult: „Kicsi, van egy újságod?” Addig az égvilágon senki nem szólt hozzám... Lapom persze nem volt, így ki kellett ábrándítanom a jobbszélsőt, miközben átkoztam magam, hogy megszólít a nagy Molnár Dezső, és még egy nyomorult sajtótermék sincs nálam. Ám nem sokáig kellett szégyenkeznem, mert a csatár így folytatta: „Nem érdekes, nem olvasni szerettem volna. Rá akartam ülni!”
A második sztori 1973-ból származik. A Vasas Szolnokon játszott Magyar (Népköztársasági) Kupa-elődöntőt, s a Tisza-parti település lakossága valóságos eksztázisban várta a találkozót, hiszen csapata a másodosztályban szerepelt, azaz a hátország képviselőjeként juthatott volna a kupadöntőbe. A lelátókon 14 ezer ember zsúfolódott össze, és még a környező fákon is csimpaszkodtak a helyi szurkolók. Nagy vágyuk azonban nem teljesült, noha előzőleg a Salgótarjánt, a ZTE-t és a Győri ETO-t is elbúcsúztatta a Szolnok, amellyel szemben a favorit Vasas a mérkőzés túlnyomó részében – mi tagadás – a félpályán sem ment át... Ám a második félidő elején mégis csak a vetélytárs térfélére keveredett a Tamás (Mészáros) – Török, Fábián, Vidáts, Ihász – Komjáti, Puskás, Lakinger – Szabó Sándor, Várady, Tóth Bálint (Gass) összetételű piros-kék csapat, és Várady szögletét Komjáti András befejelte. A vendégek ezzel a góllal 1-0-ra nyertek, s amikor Hegedűs kapus hálójába került a labda, a sporttelepen egyszeriben döbbent csend támadt. Közben a kispad felé rohanó Komjátinak a tribünről bekiáltottam: „Igen, Malac!” Veszélyes vállalkozás volt, mivel a némaságban 14 ezren fordultak a hang irányába: „Hol az a bitang?!”

Az öt legszebb gól, amelyet Vasas-futballista ért el?
Az első helyezetten nem kell tűnődni, a primátus mindenképpen azé a fenomenális kapáslövésé, amellyel Farkas lepte meg Gilmart Liverpoolban, az 1966-os világbajnokság magyar–brazil találkozóján (3-1). Szószaporítás helyett: ilyet ekkora jelentőségű meccsen évszázadonként (talán, ha) tízet szereznek...

A második is Farkas-gól. Ennek ugyancsak akadt „némi” fontossága. Az utolsó előtti fordulót megelőzően azonos pontszámmal állt 1965 bajnoki táblázatának első két helyén a Vasas meg az FTC, s ekkor rendezték a piros-kékek meg a zöld-fehérek egymás elleni rangadóját. (Nem mellesleg: e két együttes egyaránt négyszer nyert NB I-es aranyérmet a hatvanas évek igazán nem akármilyen mezőnyében.) A vetélytársak úgy mentek ki a Népstadion gyepére, hogy a győztes nyilvánvalóan megszerzi az elsőséget, és Angyalföld mentő angyalát egyáltalán nem nyomasztotta a tét: Puskás Lajos átadását „Jancsika” menthetetlenül a jobb sarokba küldte (1-0). Amúgy Puskás is kedvelte a derbiket, mert azokon összesen 34 – az FTC-nek 13 – gólt vágott be; a legnagyobbat harminc nappal a 3-1-es magyar–brazil után, szintén az első kettő rangadóján (3-0) lőtte az általa aznap már elkeserített ferencvárosi Géczi István kipúposított hálójába. Szép idők voltak: egy hónapon belül lehengerlő hármas a Goodison Parkban, majd a Népstadionban! Ám hatvanöt sem nevezhető csúnyának: a legkevesebb kapott gólt számláló Vasas arany lapot húzott arra a huszonhat meccsen beszedett 19-re...
Harmadikként Várady és szólója következik 1979 júniusából, újfent a Vasas–FTC derbiről (5-3). A csatár balról, a felezővonaltól indult, több csellel a tizenhatos jobb oldaláig jutott, de nem akarta elrontani a szlalomfutást, ezért jobb lábbal nem rúgta el a labdát, hanem lövőcselt vetett be. Aztán – ha már belejött – még egyet. Majd még egyet. Végül – miközben már megannyi ferencvárosi játékos visszaért – ballal finoman megemelte a labdát, amely mesés ívben a jobb sarokba hullott. Sok ragyogó egyéni alakítást láttam a Népstadionban, de ez feltétlenül a legnagyobbak között volt!
A negyedik hely szintén Váradyé. Nyolcvanháromban, Csepelen az első félidő végén 2-1-re vezetett a Vasas, amikor a kezdőkörben szabadrúgáshoz jutott az angyalföldi csapat. A már a szünetre készülő Kiss László azt súgta Váradynak: „Küldd jó messzire!” Mire a bombázó Béla felmutatott a kapu mögött magasodó labdafogó hálóra: „Azon hogyan rúgjam át?” Kiss vállat vont: „Akkor lődd rá!” S Várady csaknem a félpályáról bevarrta a bal felsőbe, pedig az 5-2-vel záruló meccsen az ellenfél kapusa a válogatott Kovács Attila volt...
Most jön az ötödik! Az akciót Várady indította 1980 márciusában a Népstadionban, de nem ő fejezte be, bár a támadás akkora góllal zárult, mintha a ballábas bombázó tett volna a pontot a lerohanás végére. A viharosan kezdődő Vasas–Honvéd rangadó (3-3) második percében az is meglepetést keltett, hogy a dirigens Müller Sándor a bal szélen tűnt fel; az meg még inkább elámította a 60 ezer nézőt, hogy a karmesternek az alapvonal közeléből, nagy ívben visszaemelt labdáját a tizenhatoshoz érkező Birinyi István a levegőből, kapásból, mesés mozdulattal a léc alá zúdította. Egy évvel később megint 3-3-mal zárult a Vasas–Honvéd, s akkor a 0-3-ról egyenlítő, listavezető Vasas utolsó – illetve, dehogyis utolsó – gólja nyűgözte le leginkább a publikumot. Kiss átadását az előretörő Komjáti ballal, finoman átemelte a válogatott középhátvéd Kocsis István fölött, majd jobbal, a levegőből, kapásból – így ment ez akkoriban – a bal sarokba rakétázta. Már hatnál tartok, de hát nehéz elhatározásra jutni, hogy e káprázatos kínálatból vajon melyiket válasszam... (További két tippem: Zombori Sándor szédítő lövése, melyről nemhogy Arturo Galarza kapus, de még a tévékamera is lemaradt 1977-ben, a 6-0-ás Magyarország–Bolívia vb-pótselejtezőn; valamint Kiss Lászlónak a partvonal mellől, bravúrosan a „rövid” sarokba küldött gólja 1983 márciusában, az FTC–Vasason, amelyen ezzel az alakítással lett 3-2 a piros-kékek javára, majd Várady tizenegyest rontott, és a zöld-fehérek az utolsó nyolc percben 4-3-ra fordítottak. De most már tényleg abbahagyom...)

Egy másik sportághoz kötődő élmény?
Abban az esztendőben, amikor Várady a kezdőkörből is gólt lőtt, a Vasas pólócsapata százszázalékos teljesítménnyel, valamint szintén „szerény” 14,3-as gólátlaggal hódította el a bajnoki címet. A fölényt hűen tükrözte a bronzérmes Szolnokkal a Komjádi uszodában vívott mérkőzés, amelyen úgy tetszett, Rusorán Péter szakvezető angyalföldi játékosai a vízen járnak. Csapó „Dudi” kilenc, Faragó „Tonó” öt gólt jegyzett; ketten többet dobtak, mint az egész Szolnok, merthogy a végeredmény 23:13 volt. Aztán a BVSC elleni 16:11 alkalmával Faragó hetet, Csapó ötöt szerzett. A gólkirályi címet azonban egy harmadik Vasas-pólós, Budavári Imre nyerte el... Ő a BVSC-vel vívott kupadöntőn, Kuncz Lászlóhoz hasonlóan, mesterhármast dobott, és a 9:8-as győzelemmel záruló meccsen szükség is volt a dupla triplára, mert Csapó – kivételesen – egyet sem ért el, Faragó pedig nem játszott. Jó ég, ha még ez is belefért!

Történetem Illovszkyval?
A Vasas 1985 tavaszán 5-0-ra nyert a Győri ETO ellen, és azt írtam a Népszabadságban, hogy „Illovszky Rudolfot néhányan már Rodolfónak becézik a Fáy utcában”. A cikk megjelenésének napján az edző felhívott, én meg hátradőltem, hogy meghallgassam tőle a jól megérdemelt dicséretet... Ám a nagymester azzal kezdte, hogy „ne nevezzen engem bűvésznek, nem vagyunk a manézsban!”, majd tíz percen át mindinkább emelt hangon kiabált velem. Amúgy felnőtt emberként is mindig csókolommal köszöntem neki; még szép. A különös az, hogy (egyéb alkalmakkor) ő sem köszöntött másképpen, rendszeresen így üdvözölt: „Csókolom, Ivánkám”.

A hajrában maximum tizenöt legendát kellene felsorolni az új stadionon belüli névadásokhoz. A bőség zavarában harmincas kerettel rukkolok ki azzal a megjegyzéssel, hogy kikértem néhány régi, nagy játékos véleményét, s ennek nyomán a Vasasban egy évet töltő Orth Györgyöt, valamint a piros-kékben húsz bajnoki meccset játszó, amúgy is akadémia-névadó Kubala Lászlót nem vettem figyelembe. A névsor betűrendben: Bakos Sándor, Baróti Lajos, Berendy Pál, Bundzsák Dezső, Csordás Lajos, Farkas János, Fister Ferenc, Ihász Kálmán, Izsó Ignác, Kárpáti Béla, Kiss László, Komjáti András, Lóránt Gyula, Machos Ferenc, Mathesz Imre, Mészáros Ferenc, Mészöly Kálmán, Molnár Dezső, Müller Sándor, Plattkó Ferenc, Puskás Lajos, Raduly József, Sárosi László, Szilágyi Gyula, Szentmihályi Antal, Takács II József, Török Péter, Várady Béla, Vidáts Csaba, Zombori Sándor.

Végül valamennyi, a kérdőívvel eddig még nem foglalkozó szurkolónak azt ajánlom, amit hajdanán a rádiós lemezlovas Komjáthy György javasolt: Töltsön egy órát kedvenceivel!

A kérdőív itt érhető el: www.vasassc.hu/kerdoiv

 
Hegyi Iván, a Vasas kommunikációs igazgatója