Mindig szerette a jó társaságot. A Könyves Kálmán Gimnáziumban Szepesi Györggyel ült egy padban – a riporterek doyenje a jövő vasárnap lesz kilencvenöt –, az Újpestben pedig, alig húsz évesen, olyan nagyságok oldalán mutatkozott be az első osztályban, mint Balogh Sándor, Nagymarosi Mihály, Szusza Ferenc, Zsengellér Gyula.

Akkor – 1942-ben – még le tudták írni a nevét, mert Rózsa Győzőként szerepelt... (Az Újpestben összesen hússzor, a háború után az Elektromosban harminchatszor.)

A Roznerrel azonban már bajok voltak, mivel szöveges említésekor folyton hosszú ó-t tettek az R meg a z közé, noha ő mindig rövid o-t használt. Utóbb hányszor dúdolhatta Koncz Zsuzsával vagy Bródy Jánossal, hogy „ha én Rózsa volnék”...

Ám „Róznerként” is szép sikerei akadtak, és nem csupán a futballban. Elnökhelyettesként olyan legendás egyéniségek átigazolásában működött közre, mint a kétszeres ötkarikás és háromszoros vb-aranyérmes birkózófenomén Kozma „Pici”; a kézilabda nemzetközi nagymestere, Csík János; a póló Peléje, az olimpiai és világbajnok Faragó Tamás; a páros tenisz párizsi és wimbledoni győztese, Taróczy Balázs. Faragó ma úgy emlékezik, egy öltönyért jött 1969-ben – még véletlenül sem mulasztja el megemlíteni: „a labdaművész” Rusorán Péterrel együtt – a Vasashoz, a tinédzser Taróczy pedig az idő tájt már annak is örült, hogy egyáltalán pályához jutott Pasaréten. (Rózsa-Rozner bezzeg havi 240 pengőt keresett és győztes meccsenként huszonnyolc pengő prémiumot kapott Újpesten, nem beszélve arról a további száz pengőről, amely a mecénás Aschner Lipót világcégétől, az Egyesült Izzótól illette meg.)

A labdarúgókat tekintve még jobban áll. Az 1966-os veretlen bajnokcsapat tagjai közül a szakosztályi elöljáró hozta Angyalföldre – állandó társával, a „Tökszinek” becézett Tőke Jánossal prímán összejátszva – Varga Lászlót, Bakos Sándort, Fister Ferencet, Molnár Dezsőt, Puskás Lajost, Korsós Istvánt, és vele állapodott meg később Vidáts Csaba, Menczel Iván, Müller Sándor vagy Tamás Gyula. Részese volt három bajnoki címnek, két Közép-európai Kupa-győzelemnek és jó néhány diadalmas dél-amerikai túrának, amelyre rendszerint a küldöttség vezetőjeként utazott. A futballcsapat játékosainak 1968 telén már tizennyolc öltönyt szabatott, és formaruhában utaztatta a Vasast Chilébe, az Octogonal Kupára, onnan pedig az argentínai tornára. Az utóbbit ugyanúgy megnyerte a piros-kék együttes, mint 1967-ben a Hexagonal Kupát, amelyen Berendy Pál még játszott. A Botondnak nevezett védő az év végén visszavonult, de Roznernek volt gondja rá, hogy a piros-kék pályafutása másfél évtizede alatt mindössze húsz bajnoki meccsről hiányzó, állhatatos „Botondot” jutalomból elutaztassa az újabb portyára. A 17+1-es keret így festett (édes jó Istenem...): Kenderesi, Varga; Bakos, Mészöly, Makray, Vidáts, Ihász; Mathesz, Menczel, Fister, Somogyvári; Molnár, Puskás, Radics, Farkas, Korsós, Kovács Ferenc, valamint Berendy.

Hatvanhétben Rozner azt is elérte, hogy a Dél-Amerikából hazafelé tartók lisszaboni gépét az Orly reptéren bevárja a Malév Párizs–Budapest járata. Noha a többi utas – az itthon eléjük menőkhöz hasonlóan – négy órát rostokolt, az emberek nemhogy nem zúgolódtak, hanem boldogok voltak, amiért együtt repülhettek Angyalföld megannyi válogatott hírességével. Valamint a szakosztály-vezetés figyelemre méltó alakjával, aki csupán azt nem tudta elintézni, hogy Farkas János ne hagyja ki a Fenerbahcse–Vasas mérkőzést 1968 novemberében. Isztambulban ki is kapott a csapat 3:2-re... Miközben Farkas – eléggé el nem ítélhető módon – a Világválogatottban játszott Novák Dezső, Szűcs Lajos és Albert Flórián oldalán Carlos Alberto, Rivellino, Jairzinho, Pelé, azaz Brazília legjobbjai ellen a riói Maracanában.

De több szó erről ne essék! Elvégre a kilencvenötödik születésnapon még e kapitális hibát is el lehet felejteni...

Ellentétben az "elkövetővel".

Hegyi Iván