A telet a Vasas futballcsapata a táblázat harmadik helyén, a karácsonyt Michael Oenning, az együttes német szakvezetője hamburgi otthonában tölti. Az ötvenegy éves edzővel hazautazása előtt beszélgettünk.

Az interjúra jövet azon tűnődtem: gyerekkorában vajon melyik csapatnak drukkoltak a srácok szülővárosában, a harmincezer lakosú Coesfeldben?
- A többség a Schalkénak, mert a gelsenkircheni csapat legnagyobb szurkolói klubjainak egyike éppen Coesfeldben volt. Én azonban a Mönchengladbachért szorítottam, de nem elsősorban azért, mert 1975 és 1977 között szériában háromszor nyert bajnoki címet (és 1977 őszén a Vasast kiejtette a BEK-ből – a szerk.) olyan játékosokkal, mint Vogts, Wimmer, Stielike, Bonhof, Simonsen, Heynckes, hanem azért, mert 1972-ben eljött Coesfeldbe, s miközben 12-0-ra győzött – akárcsak 1978-ban a Dortmund elleni Bundesliga-találkozón –, a bátyám megszerezte a közönség közé kirúgott labdák egyikét.

Ki volt a kedvenc labdarúgója?
- A Schalke középcsatára, Klaus Fischer; máig őrzöm egy 1978-as mezét. De az 1980-as Eb NSZK–Belgium csúcstalálkozóját két góljával eldöntő hamburgi Horst Hrubescht is nagyon szerettem, mert a harmadosztályú Münsterben együtt futballoztam a testvérével.

Látom, van mire emlékezni... Ám a Vasas szurkolóit mindenekelőtt az érdekli: mi maradt meg önben az idei őszről?
- Az, hogy nem dőlt el, melyik csapat érdemli ki az arany-, az ezüst és a bronzérmet. Sejtem, híveink kissé csalódottak, mert a záró fordulóban elvesztettük hónapokig tartó listavezető pozíciónkat, ám én változatlanul elsőnek gondolom a csapatot, hiszen attól, hogy a gólkülönbségünk rosszabb a Videotonénál és a Honvédénél, sok mindent jól csináltunk. A tizenkilencedik forduló utáni tabella amúgy is csak pillanatképet mutat: a lényeg, ki nevet a végén. Noha a paksi vereségre nem számítottak, a játékosok sem csüggedtek el: azt hangoztatták az idény utolsó mérkőzése után, hogy tizennégy forduló még hátra van. Magam pedig úgy vélem: a hátrébb kerüléssel valamennyi elvész a csapatra nehezedő nyomásból.

Szerintem az első helyen édes a presszió...
- Az előző évadban épphogy bennmaradtunk, így nem azzal az igénnyel indultunk az új bajnokságnak, hogy aranyérmet akarunk nyerni. Ezt a súlyt továbbra sem raknám a futballisták vállára. A felfogás viszont változatlan marad: igyekszünk minden meccsen győzni.

Honnan ez a bátorság? Ami abban is megnyilvánul, hogy az offenzív 3–4–3–as formációban játszatja az idény kezdetétől a csapatot.
- Ez nem merészség, hanem edzői szemlélet. Amikor Magyarországra jöttem, megkérdezték tőlem: mi az alapelképzelésem a futballról? Azt válaszoltam, a támadó labdarúgást preferálom. Bár a váltásnak kétségkívül voltak veszélyei, biztatást adott nekem az előző évad befejező szakasza, a Békéscsaba, a Felcsút és az MTK elleni mérkőzés. A 3–4–3–as felállásnál tulajdonképpen arról van szó, melyik csapatrésszel kezdjük a védekezést. A középpálya két szélső embere elöl-hátul játszik; ha hátul van, az ellenfél öt védővel találja magát szembe, ha pedig elöl tűnik fel, akkor úgy fest a játék, akár a régi idők focija: mivel klasszikus szélső csatárunk nincs, a jobb és a bal oldali támadó – a legtöbbször Ádám Martin és Remili Mohamed – behúzódásával öt csatárral futballozunk. Az elgondolás, azt hiszem, bevált: gyakran láttam viszont azt, amit elterveztem, a csapat teljesítményével rendszerint elégedett lehettem.

Annak ellenére is ezt mondja, hogy az utolsó hat bajnoki mérkőzésből csak egyet nyert meg a Vasas?
- Nem választom szét a szezon fázisait, az idényt egészében értékelem. Már csak azért sem vizsgálom külön a záró harmadot, mert voltak meccsek, amelyeket megnyertünk, és elveszíthettünk volna, és akadtak, amelyeken megérdemeltnek tetsző győzelem helyett kikaptunk. Ami biztos: alárendelt szerepet egyszer sem játszottunk. Mind az öt vereségünk egygólos volt: az Újpest, a Szombathely, a Gyirmót, a Paks egyaránt 1-0-ra, míg a Honvéd 2-1-re nyert ellenünk. Viszont tíz győzelmet arattunk, és a Mezőkövesd 4-0-ás vagy a Diósgyőr 3-0-ás felülmúlásakor nem sok kifogásom lehetett. De nem akarok momentumokat kiragadni, inkább a tendenciákra figyelek. Például arra, hogy sok gólt szereztünk rögzített szituációból, ezt pedig csak munkás felkészüléssel lehet elérni.

Hogyan hatott önre az ősz unikuma, az erőnléti tréner Ferenczi István két gólja az FTC elleni 2-2 alkalmával?
- Ennek inkább a báját, mint az abszurditását emelném ki. Elvégre Pistát én cseréltem be, mivel minden nap a csapattal edz.

Előfordulhat ilyesmi másutt? S ha már itt tartunk: mi a véleménye napjaink magyar futballjáról?
- Fejlődési pályán van, bár kétségkívül van hová fejlődnie. Az előre lépéshez bizalom és türelem kell; az előbbi, úgy fest, már létezik a fiatal magyar játékosok iránt. Nálunk is ifjak futballoznak a középpályán, s bár akadnak – korukból is fakadó – ingadozásaik, e miatt senki nem szólja meg őket, sőt mindannyiukat kedveli az angyalföldi publikum.

A Vasasnál már feltalálta magát, de sikerült-e a beilleszkedés Budapesten?
- Abszolúte! Annyira persze nem vagyok otthon, mint Hamburgban, ahol vár a feleségem és a két gyerekem, hogy együtt töltsük a karácsonyt.

A magyar fővárosban hol lakik?
- Az Eötvös utcában.

Jó hely, hajdanán ott volt a Vasas Sport Club központja.
- Nem tudtam. Viszont Pestet lassanként már úgy ismerem, hogy idegenvezető is lehetnék.

Már készül arra: esetleg gyengébb lesz a tavasz?
- Mit lehet tudni... De a látogatóknál szívesebben kalauzolnám a csapatot. A dobogóra, minél feljebb.

Hegyi Iván     
(fotó: Doba István archív)