Tábori levél

A konténer-klubházból az állóhelyre látok. Pontosabban: az állóhely romjaira. A régi sporttelep bontása megkezdődött, mégis mintha megszólalna a tribün.

„Az a szép, az a szép, ha a színed piros-kék...”

Hű, hányan énekelték ezt hajdanán! A Vasas-futball fénykorában, a négy bajnoki címet hozó hatvanas években már a „kettőre” ki kellett menni, és nemcsak azért, mert a tartalék csapatban szintén nagyszerű játékosok futballoztak, hanem azért is, hogy egyáltalán bejusson az ember. A táborban nem feltétlenül az amúgy nyilván jelen lévő munkás öntudat, sokkal inkább a zsúfoltság miatt feszültek egymásnak a vállak, és nem csupán a Fáy utcában: 1968. április 13-án azt hitték Soroksáron, hogy május elseje van, pedig csak a piros-kék labdarúgócsapat látogatott az Egyetértéshez (4-2 „ide”), ezért zajlott felvonulás a helyi utcákon...

Angyalföldön 1961-ben 12 416-os, 1966-ban 9444-es nézőátlagot jegyeztek, és az állóhelyen összetett volt a közönség. A tizenharmadik kerületi vasasoknak nem kellett jármű, ők többségükben lábbuszon jöttek; a villanyost csak a város más részeiről érkezők használták. A 12-es és a 14-es viszonylat a Szent István körút közeléből, a Visegrádi és a Kádár utca kanyarjából indult (félreértések elkerülése végett: az utcát nem Kádár Jánosról nevezték el), és az utasok szó szerint lógtak a járaton. Máskor elegánsaknak tetsző belvárosi gyerekek kapaszkodtak a lépcsőkön jobb lábukon piros, a balon kék zokniban, és még a fülükben csengett a mama sokadszor elhangzó intése: „Ha nem veszed le azonnal ezt a borzalmat, haza se gyere!”

A „borzalom” persze maga volt a csoda a szófogadatlan kölykök szemszögéből, és vagy három órán keresztül amúgy sem kellett gondolni a szokásos szidalomra, hiszen a féktelen ujjongás szerepelt a programban. „Angyalföldi srácok megint győznek, null gól ellenében ötöt lőnek” – zendítettek rá nyomban, amint leszálltak a Fáy utcai megálló után üresen maradó villamosról...

Majd nem sokára azon kapták magukat, hogy már korántsem tinédzserek, de még mindig felemás zokniban közlekednek, ha az angyalföldi „szentély” felé tartanak.

A hetvenhetes bajnokcsapat már csak 5250-es nézőátlaggal büszkélkedhetett, ám a repertoár nem változott, csupán a név cserélődött: „Várady az év labdarúgója...” Ám akkor még könnyű volt Vasas-szurkolónak lenni, hiszen egy évadban száz gólt szerzett a csapat, azóta viszont – egy híján – negyven hosszú esztendő telt el, és a labdarúgó NB I-ben egyszer sem nyert aranyérmet a piros-kék együttes. A legutóbbi Magyar Kupa-diadalnak is harminc esztendeje, így nem lehet csodálkozni azon, hogy megfogyatkozott a tábor. Inkább azokat kell bámulni, akik kitartottak az állóhelyen vagy csatlakoztak az állhatatos maghoz. Ahhoz, amely 2003-ban már képletes temetést rendezett a Fáy utcában, mégis ugyanúgy lelkesedett szinte akárkiért, ahogyan a régi idők elkényeztetett tábora rajongott a legnagyobbakért.

De hiszen nem is ez vagy az a játékos, hanem a Vasas volt az „Istenük”.

Az is marad, amíg élnek. Magam pedig hasonló elismeréssel gondolok rájuk, akár a pázsit hőseire. Ezért aztán nyugodtan nézek a romokra: az életformát nem lehet lebontani. Amúgy meg hamarosan felépül – nekik is – az új stadion.

Állok az ablaknál, és mintha azt hallanám: kivételesen a lelátó népének szól a szép volt, fiúk.

Hegyi Iván