„Bekövetkezett az, amiben titokban szívszorongva reménykedtünk: Papp László Melbourne-ben is győzedelmeskedett, példátlan bravúrral, London és Helsinki után” – jelentette hatvan esztendővel ezelőtt, 1956. december 2-án a Népsport.

„A harmadik menetben a közönség tombolva biztatta a magyar versenyzőt, nyolcezer ember torkából szólt a huj-huj, hajrá!” – írta a Népszabadság.

Ezzel káprázatos hét kezdődött el mind a magyar olimpiai küldöttség, mind a Vasas-család számára. A piros-kék família hét aranyérmest adott hét napon belül!

Papp – aki sokáig Angyalföldön élt, de csak két esztendővel a melbourne-i játékok előtt, 1954-ben igazolt a Vasashoz – a döntőben az amerikai José Torrest múlta felül, ám harmadik olimpiai bajnoki címét valójában az elődöntőben szerezte meg. Az ötkarikás találkozó évében ugyanis Varsóban kikapott – méghozzá technikai k. o.-val – Zbigniew Pietrzykowskitól („utána a levest csak szalmaszállal tudtam enni” – kommentálta megpróbáltatásait a maga modorában), ám Melbourne-ben valósággal tönkreverte „kimondhatatlan nevű” lengyel vetélytársát, akire kétszer is számolni kellett (elsőre nyolcat). Az ellenfél a sportszerűség bajnokává vált: még az előtt, hogy a mérkőzésvezető kihirdette volna a végeredményt, a magasba emelte Papp elementáris kezét.

Két nappal később a sebész kezűeket ünnepelte a publikum. A magyar kardcsapat – benne a vasasos Kovács Pállal – minden idők legfölényesebb diadalainak egyikét aratta, miután az amerikai válogatottat 9:1-gyel, a franciát 12:4-gyel intézte el, a szovjet együttest 9:7-re győzte le, majd Lengyelország legjobbjait a döntőben 9:4-gyel lepte meg. (Az utóbbi találkozón már 6:0 is volt „ide”.) Kovács a franciák ellen négy, a lengyelekkel szemben három győzelemmel tüntette ki magát, és immár az ötödik olimpiai bajnoki aranyát nyerte. Az elsőt még 1936-ban szerezte, a magyar kardcsapat ötkarikás győzelmi sorozata azonban 1928 óta és egészen 1960-ig tartott (az 1954-ben a Vasashoz kerülő Kovács akkor lett hatszoros olimpiai aranyérmes). A melbourne-i hőstett után a vívócsarnokban felborult a rend: az addig a lelátón szurkoló magyarok a pásthoz rohantak, és a vállukon hordozták körbe Gerevich Aladárt, Hámori Jenőt, Keresztes Attilát, Kárpáti Rudolfot, Magay Dánielt meg persze Kovácsot.

Aki akkor már negyvennégy éves volt, de nemhogy nem vonult vissza: a győzelmeket sem akarta abbahagyni...

Újabb három nap elteltével kettős magyar diadal következett: nyert a kéziszer-csapat, valamint a vízilabda-válogatott. Az előbbi együttesben Köteles Erzsébet és Korondi Margit képviselte a Vasast; az alakulat további négy tagja Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Aliz és Tass Olga volt. „Amit a magyar csapat bemutatott, az nem egy tornászegyüttestől, hanem egy világhírű balettkartól is tüneményes teljesítmény lenne” – lelkendezett a Népsport, és más orgánumok is úgy vélték: „Ez már nem is sport, hanem művészet.” A megállapításban lehetett valami, hiszen a kéziszer-csapatok viadalai a ritmikus gimnasztikai vetélkedők elődeinek tekinthetők. Amúgy az „igazi” torna összetett csapatversenye is csaknem magyar elsőséggel zárult, de végül be kellett érni az ezüsttel.

Korántsem szégyenszemre...

A pólósok viszont nehezen viselték volna, ha „csak” a második helyet szerzik meg, ezért aztán a döntőben is nyertek, bár jóval nehezebben, mint azt az addigi öt egymást követő siker és a 24:3-as gólarány alapján gondolni lehetett volna. A jugoszlávokkal szemben „csupán” 2:0-ra sikerült elhúzni Mayer Mihály, valamint Kárpáti György góljával, majd a vetélytárs felzárkózott, de egyenlíteni nem tudott. „Ezúttal is Markovits játszott igen jól” – emelte ki Lukács László, a Népszabadság későbbi Európa-hírű rovatvezetője, a L'Equipe és a France Football budapesti tudósítója, aki akkor a Népsportnak küldött helyszíni beszámolókat Ausztráliából, s a megdicsért Markovits Kálmán ugyanúgy a második olimpiai aranyát nyerte, mint a másik két vasasos, Jeney László – azaz „Pierre” – és idősebb Szívós István.

Tényleg csodálatos hét volt...

Hegyi Iván