A Vasas SC olimpiai bajnok gerelyhajítója vasárnap ünnepelte születésnapját.
Gratulálunk a szép évfodulóhoz! Éppen ezen a héten, a Vasas atlétika szertárának költözése okán került kezembe egy megsárgult papírlap, amelyen az Ön neve is szerepel. Eszerint, valamikor a 80-as évek legelején a Nikex vállalat alkalmazottjaként 5500 forint volt a havi munkabére, és napi nyolc óra munkaidőkedvezményben részesült. Milyen emlékek jutnak erről az eszébe?t
- Először is köszönöm a gratulációt, egyébként tegnapelőtt ünnepeltünk a barátaimmal, nagy táncmulatság zajlott – a gyerekeink előadásában. A Nikex pedig az első és egyetlen olyan munkahelyem volt, amely életének alakulására nem volt ráhatásom. Nincsenek is igazán kellemes emlékeim erről az időszakról, mivelhogy az elején azért egy fél évet a valóságban is bejártam dolgozni. Láttam a vállalatirányítás hiányosságait, és eluralkodott bennem a rossz érzés, nem lehetek a dolgok mozgatója. Ez nem volt túl élvezetes számomra, egész felnőtt életemben szerettem a magam ura lenni.
Tudhatjuk, hogy tizenkét esztendős korában kezdett el versenyszerűen sportolni, a II. kerületi sportiskolában. Szintén olimpiai bajnok édesapja révén már akkor is számtalan szál fűzte a Vasashoz. Miért nem ott indult el a sportpályafutása?
- Az akkoriban éppen érvényes szabályozás szerint a gyerekek számára kerületenként, illetve városonként sportiskolákat indítottak, az egyesületeket "meghagyták" a felnőtteknek. A II. kerületi ilyen intézmény helyét a Kolozsvár utcában jelölték ki, de aztán csak jó sokára épült meg ott a sportlétesítmény. Mi a Marczibányi téri iskola testnevelőinek irányításával gyakoroltunk. Az atlétikán belül a dobószakággal csak évekkel később, már a Vasasban Pasaréten, Várszegi Jóska bácsi révén köteleződtem el.
Várszegi apám sporttársa volt, és amikor megjelentem egyszer a pályán, rám szólt: "Fogj két gerelyt!". Nem volt ellenemre, és úgy tűnik ezzel a rövidke felszólítással el is dőlt a sorsom.
Manapság könnyen kimondjuk, hogy régen minden másképp volt... Ám minden korszaknak megvannak a jellegzetességei. Milyen élet zajlott a pasaréti pályán a hatvanas években?
- Életveszélyes, ám ez senkit sem zavart... Na jó ez csak vicc, de a futókon kívül a kanyarokban ott gyakoroltak az ugrók, középen pedig egy ideig mind a négy dobószám művelésre volt lehetőség. Várszegi Jóska bácsinak jó formátumú gerelyesei voltak, Klics Feriék a diszkosszal, Mecseki Attiláék pedig a kalapáccsal tevékenykedtek. Rövidesen aztán már csak a gerelyesek és a súlylökők maradtak lent, a másik két versenyszám felköltözött a domboldalba. Azt hiszem hihető, hogy délután 3 és 5 között bejárhatatlan volt a pálya, hiszen a futókörön is zajlott az élet, ott gyakoroltak például Irányossy Kati néni sprinterei, vagy később Damjanovich Feri tanítványai, nem beszélve a hosszútávfutókról és az ugrókról.
Haladt az olimpiai bajnoki cím felé. Igaz kacskaringós volt az út, mert a harmadik olimpiáján jött össze az arany. Nekem nagyon tetszett, ahogy egy ugyancsak ennek a születésnapnak az alkalmából készült interjúban fogalmazott: "Helyre tette az életemet ez a siker", majd kifejtette, hogy természetesen nem materiális értelemben érti ezt.
- Ideális dolog, hogy ha valakinek egyben az élete célja is az, amivel foglalkozhat. A mi családunkban nem volt kérdés, hogy engem mi érdekel, egyenes út vitt a sport irányába, ahol az ember beleteszi az energiáját, és az eredményeken túl jelentős örömérzést is visszakap. Hamar megfogalmazódott a cél is, olimpiai bajnok szeretnék lenni. Sokat dolgoztam érte, de végül szerencsém volt, mert összejött. Harminc évesen megélhettem azt, hogy sikerült, elvégeztem a "dolgomat". Nem maradt hiányérzetem ezután ...
Persze egy olimpiai arany kézzelfoghatóbb dolgokat is produkál. Emlékszem egy akkoriban ugyancsak szokatlan, egyedi rendszámra.
- Igen: ZI 94-58, egy sárga 1500-as Ladára volt felszerelve. Olimpiai bajnokként igényelhettem egy autót az OTSH-nál. Kijött az értesítés, 296. voltam azok sorában aki kocsihoz jutottak. Kimenten Csepelre a Merkur Személygépkocsi-értékesítő Vállalat Gubacsi hídnál lévő telephelyére, vittem magammal két karton cigarettát és három üveg Camparit. Beálltam a kilátástalanul hosszúnak tűnő sorba, odaértem az ablakhoz, pofátlanul bemondtam ki vagyok, és megkérdeztem esetleg lenne-e egy 94-58-as rendszám is (ugye Montreálban 94.58-as világcsúccsal nyertem). Azt is a lebonyolító értésére adtam, szívesen megolajoznám a rendszert. Eltelt egy kis idő, kiderült van, majd azt is megkérdezte: sárga színű kocsi jó lesz? Bólintottam, és átadtam az "olajos" szatyrot. Úgy láttam nem volt boldogtalan a delikvens.
Ezenkívül persze sok minden mást is el lehetett intézni, ami már így negyven év távlatából komikusnak tűnik. Felépült a házam, a fűtésszezon kezdete előtt betörtek, és a kazánból ellopták az olajégőt, ami persze hiánycikk volt. Elmentem egy másik szatyorral a tököli reptér egyik hangárjába, ahol a gyártó cég működött. Megint nem voltam szégyenlős, elmondtam ki vagyok, meg persze azt is hogy kiraboltak. Perceken belül megkaptam a választ: Németh úr, egy hét múlva jöhet az égőért. A hírnév, meg a "szponzoráció" sok mindenre képes volt...
Amikor 1965-ben elkezdte a TF-et, dr. Koltay Jenő lett az edzője, majd a Montreálban már Kulcsár Gergely segítette.
- Jenő bácsi nagy edző volt, rengeteget tanultam tőle, nagyon sokat fejlődtem mellette, ám fixa ideái voltak a gerelyhajítással kapcsolatban. A mexikói olimpia előtt megsérültem, át kellett volna alakítani a technikámat, ám nem kaptam tőle támpontokat az új mozgás tanulásához. Nem is jött össze a jó szereplés. Négy év múlva Münchenben újabb nagy buktát éltem meg, pedig előtte rengeteget edzettem. A kudarc után Jenő bácsi is úgy érezhette, hogy jobb ha elhagyja az általam képviselt "koloncot". Átpasszolt Kulcsár Gergelynek, és nem is tehetett volna velem jobbat... Ő ugyanis elfogadta a saját stílusomat, nem akart egy általa ideálisnak vélt technikát rám erőszakolni. Két év alatt óriásit léptem előre. Montreálban pedig bár nem első számú esélyesként érkeztem, mégis világcsúccsal szereztem meg az aranyat.
Ezek után Önt mennyire inspirálta, hogy pályafutása befejeztével másokat támogasson edzőként?
- Testnevelő tanári és szakedzői diplomám is van, vagyis gondoltam erre. Itthon azonban nem adódott "terep" számomra, bár a vasasos Temesi András és a szegedi Bolgár Tamás igényelte a segítségemet. Az olasz szövetség kért fel válogatott gerelyhajítói mellé, női vonalon. Nagy lendülettel vetettem magamat bele a dologba, "menj oda, csináld meg" volt a mottóm. Az edzésszakaszok minden fázisában ott voltam, de kiszívta az erőmet, hogy a lányok ugyan aranyosak voltak, de tehetség nem sok szorult beléjük. Aztán mégis akadtak olyanok akikért érdemes volt csinálni. Valahogy odacsapódott hozzánk a brit színekben versenyző Tessa Sanderson, aki a nevezetes (a szocialista tábor által bojkottált) Los Angeles-i olimpián aranyérmes lett, és végül is volt egy ügyes olasz is, Fausta Quintavalla, ők generálták az örömérzetet eredményeikkel.
Később segítettem a háromszoros olimpiai bajnok cseh Jan Zelezny munkáját is, aki az általam forgalmazott gerelyeket is használta. Egyre inkább kikristályosodott bennem a kulcsmozdulatok fontossága, hiszen a hajítás lényege a mozdulat részegységeinek megfelelő "összerakásából" fakad. Zelezny erre nagyon jól ráérzett.
Elégedetten gondol vissza a maga mögött hagyott évtizedekre?
- Mindig keresni kell az újabb és a újabb feladatokat, azok megoldása aztán boldoggá tesz. Nekem többnyire sikerült így élnem, elégedett vagyok. Persze vannak még előttem az életben aktuális feladatok is, három kiskorú gyermeket nevelünk, őket útra kell bocsájtanunk. Az atlétikával pedig örökre elköteleződtem, remélem átélem még, hogy Magyarországon újra sikeres lesz a sportág.
ja