75. születésnapján köszöntjük a Szőkle Sziklát, a Vasas négyszeres bajnok, háromszoros Közép-európai Kupa győztes, világ- és Európa-válogatott játékosát, labdarúgócsapatunk korábbi edzőjét, Mészöly Kálmánt. A játékosként és szövetségi kapitányként egyaránt 61-szeres válogatott klasszis az MLSZ-ben lévő irodájában mesélt pályafutásáról és szeretett klubjáról.
Mikor derült ki, hogy ügyesebb a többi srácnál a grundon?
- Jó tornász voltam, és a barátaimmal jártuk a cirkuszokat a Városmajorban, a Vérmezőn, a Népligetben. Ámultan néztem a légtornászokat, de aztán egy edzésen csúnyán megütöttem magam, és elment a kedvem. Akkor már nagyon szerettem focizni, amikor csak lehetett rúgtam a labdát. Szerveztünk egy kis csapatot, és beneveztünk az utcák-terek bajnokságára. Volt még egy kitérő. Nagybátyám, Mészöly Tibor híres úszó volt, kint volt a Los Angeles-i olimpián, ha végül nem is állhatott rajthoz. Szüleim rá hivatkozva folyton azt mondták, menjetek úszni, biztosan ti is jók lesztek. A Lendület nevű egyesületbe jelentkeztünk, de egyrészt nem adtak papucsot és köpenyt, folyton fáztunk, másrészt mindig csak szidtak bennünket, hogy miért futkosunk annyit a Császár uszodában. A barátaimmal már előtte is próbáltunk jelentkezni az akkori népszerű csapatoknál, de Újpestről, Kispestről és a Ferencvárostól is elküldtek minket, hogy előbb egy kicsit még nőjünk. András bátyám akkor már a III. kerület csapatában játszott, és hívott, hogy menjek én is. Hát így nem lettem tornász vagy úszó, és így lettem labdarúgó.
Rögtön kitűnt a többiek közül?
- Á, dehogy. Sokáig kellett küzdeni, lelkesedni, hogy be tudjak férni a kölyökcsapatba. Sok volt az ügyes srác, de lassan elkezdtem játszani. Előbb csak csereként, persze. Apám a vasárnapi ebédeknél mindig kiértékelte, hogy mit csináltunk. Gyakran mondta, hogy sokkal keményebben kell futballozni, hogy bekerüljünk a csapatba. Azt hajtogatta, csak a munka, csak a munka! Szerencsére Kórodi Rudi bácsi személyében nagyon jó edzőnk volt. Emlékszem, volt a Népstadion pályáján egy torna az Újpest, a Kispest, a Ferencváros és az észak-budai kiscsapatok válogatottja részvételével, és oda meghívtak engem és a bátyámat is. Megvertük Albert Flóriékat, pedig nagyon jó csapatuk volt. Hajtós, kis egyszerű játékot játszottunk, akkortól kezdtek kicsit jobban figyelni bennünket, és akkor szólt valaki a Vasasban is, hogy a III. Kerületben van pár ügyes srác.
Persze a Vasas nem volt az egyetlen…
- A III. Kerület a Textilfestő gyár csapata volt, akiknek jó kapcsolatuk volt az MTK-val, akiket akkoriban csak „textilesnek” hívtak. A vezetők szerették volna, ha oda megyek, de apám azt mondta, az nem lesz jó, mert ott Sipos a középhátvéd, aki a posztján Európa egyik legjobbja, oda a büdös életben nem fogsz bekerülni. Viszont a Vasasban idősebbek vannak a védelemben, Kontha, Teleki, inkább menj oda. Ő is szervezte, hogy jöjjenek el megnézni. Illovszky Rudi bácsi jött ki még valakivel a szakosztálytól. Még ifista korúak voltunk, de már tagjai az NB3-as felnőtt keretnek.
Minden kissrác csatár akar lenni és gólokat akar rúgni. Hogyan lett pont középhátvéd?
- Úgy, hogy nagyon jól fejeltem. A tréningek előtt gyakran összeálltunk kettesével fejelgetni, látták, hogy jól megy. Szögleteknél kiderült, hogy jól emelkedtem, ez biztosan a torna miatt is volt, ott megerősödtek a rugóim. Sok gólt fejeltem. De valóban, először a csatársor bal oldalán játszottam, egészen addig, míg egy ifimérkőzésre a Ferencváros ellen nem jött el centerhalf, Hajdú Imre, aki amúgy nagyon jó játékos volt. Az edző félrehívott, hogy Kálmán, itt a nagy lehetőség, te leszel a centerhalf. Azon a meccsen két gólt is fejeltem és attól kezdve már nem raktak be csatárnak, középhátvéd lettem. Persze először azt mondtam, hogy soha többé, de aztán egyre jobban ment, és egyre bátrabban játszottam. Bekerültem a felnőtt csapatba is, az első meccsem a Magyar Acél ellen volt, 3:1-re nyertünk, de amikor 11-est kaptunk, senki nem merte elvállalni, úgyhogy én rúgtam be. Ez sokat jelentett, abban a pillanatban másként kezdtek el rám nézni.
Akkor már ifjúsági válogatott is volt.
- 1960-ban megnyertük Bécsben az UEFA-tornát, amiből aztán később az U-19-es Európa bajnokság lett. Hoffer József volt az edző, nagyon komolyan vette a feladatát. Az ifjúsági válogatott miatt is volt, hogy a Vasas konkrét ajánlatot tett. A részleteket persze apámmal tárgyalták le, akkor még fogalmam se volt arról, hogy megy az igazolás, hogyan néz ki egy szerződés. Farkas Jancsi már a barátom volt az ifjúsági válogatottból, mondtam neki, hogy megkeresett a Vasas, mire azt felelte, hogy az jó, mert őt is. Ez is ösztönző volt. Mert amúgy azt el kell mondanom, hogy a Vasasról semmi különöset nem tudtam.
Hogyan fogadták a piros-kékek?
- Persze a tartalék keretbe kerültem, szó sem volt semmi ajnározásról. Szilágyi Gyuszi bácsinak először csókolommal köszöntünk, úgy szólt ránk, hogy na, nehogy már! A híres, de már idősebb játékosok közé tartozott Raduly József, aki ma már persze Józsi bácsi. Kemények voltak, de nagyon kedvesek, sokat tanultunk tőlük. Rengeteg köszönhetek Bundzsák Dezsőnek, aki úgy rúgott és úgy fejelt, hogy az hihetetlen! Ha nincs a posztján Bozsik, akkor legalább ötvenszeres válogatott lett volna! Rengeteget jelentett, hogy ott volt Csordás Lajos. Illovszkyval és Rózner Győzővel, a szakosztályvezetővel az élen mindenkiről lehetett érezni, hogy itt bizony profi mentalitás uralkodik.
Ide már egyedül érkezett, a bátyja maradt a III. Kerületben…
- Pedig nagyon ügyes, gólerős játékos volt, csak hát más volt a társasága. Apánk mondta is neki, Andris, hiába vagy gólkirály, ha kimaradozol, ki fognak hagyni a csapatból. Sajnos így is történt. Én viszont nagyon szerettem játszani és hajlandó voltam minden áldozatra, csak hogy a pályán lehessek. Az persze igaz, hogy amikor már a Vasas kezdőcsapatának a tagja voltam, az idősebbek nem hagyták, hogy málnaszörpöt igyak, visszaküldték a pincérrel. Ott már a kisfröccs volt a menő. Aztán, ha túl sok volt a kisfröccs, ők tanítottak meg arra is, hogy a másnaposságra jó egy korsó sör… Amúgy nagyon rendes, baráti, összetartó társaság volt, a születésnapokat is mindig együtt ünnepeltük – és még valami: karácsony táján az is kiderült, hogy a többség vallásos.
Emlékszik az első bajnokira a Vasasban?
- Hogyne, a Salgótarjánt vertük a Fáy utcában 3:1-re. Nagyon kemény meccs volt, remek volt a Salgótarján. Az után a mérkőzés után még jött 278, többé nem kellett a tartalékban bizonyítanom.
Mit jelentett akkoriban NB I-es futballistának lenni? Hogyan néztek önökre az iskolatársak, vagy a csajok?
- A csajok nem érdekeltek annyira. De az első csapatba kerülés nagyon nagy dolog volt. Rengeteg fiatal szurkoló járt ki a meccseinkre, hozták a zászlókat, jó volt a hangulat. A csapat pedig az idősebb és a fiatal játékosok jó keveréke volt. Tisztességes, becsületes, karakán sportemberek, Szilágyi Gyuszi bácsival az élen. A védelem jobb oldalán Kárpáti, a balon Sárosi, nekik is sokat köszönhetek. De volt ott még sok kimagasló játékos, például a Bundzsák-Berendi fedezetpárhoz hasonló nem volt még egy az országban!
Könnyű volt mögöttük söprögetni?
- Á, nem, főleg Bundzsák miatt. Berendi visszajött védekezni, de Dezső támadó szellemben játszott, amikor rákiabáltam, hogy jöjjön hátra, visszaszólt: Oldd meg! Még az elején történt, hogy odahívott egy edzés végén: Te akarsz itt centerhalfot játszani? Hát csak taszajtod a labdát, nem tudsz egy egyenest belerúgni. Maradjunk ki, gyakoroljunk! Úgyhogy az edzések után hónapokon keresztül kint maradt velem. Neki köszönhetem, hogy abszolút kétlábas lettem, sőt, ballal talán még jobban is lőttem. Később a válogatottban is ő játszott előttem.
Várjunk egy pillanatot! Tizennyolc évesen bekerült a Vasasba, aztán húsz évesen már válogatott – nem sokkal az Aranycsapat után, és pont középhátvéd poszton?
- Igen. Ez Baróti Lajosnak és Illovszky Rudolfnak köszönhető. Kemény, de jó szemű edzők voltak. Azt hiszem, éppen a fiatalságom tetszett nekik, meg az, hogy jól fejeltem. Meg, mint mondtam, Bundzsáknak köszönhetően már kétlábas voltam. De a Vasasban akkor tényleg fontosnak tartották a fiatalok beépítését, ami nekem dolgozott. Később persze az is jól jött, hogy a csapat sorra nyerte a bajnokságokat.
Ennyi elég is volt a válogatottsághoz?
- Szerencsére emlékeztek ránk az 1960-as UEFA-torna győztes ifjúsági csapatból. Akkor egyébként meg is mondták, hogy ha jól játszunk, nagy lehetőség előtt állunk, mert fiatalítani fogják a felnőtt válogatottat is. 1961-ben a chilei vb előtt próbaútra ment a válogatott, és a házigazdáktól az első meccsen kapott egy ötöst. A helyzetre jellemző volt, hogy Grosics Gyula félidőben lekéredzkedett. A chileiektől gyorsan megtanultuk, hogy „cinco-uno”, öt-egy. Ez azért később jól jött, mert a vendéglőben tudtam rendelni: „cinco cervezas, mucho frio”, vagyis öt sört, de jó hideget! A visszavágó előtt hívott Baróti Lajos bácsi: Fiam, összecsinálnád magad, ha beraknálak? Azt mondtam, miért tenném, játszottam már kupameccseken külföldi nagymenők ellen. Betett a kezdőbe, és a meccset lehoztuk kapott gól nélkül, 0:0-ra. Úgyhogy ezután több mint negyven meccset zsinórban kezdő voltam a magyar válogatottban. Persze a többiek is megint másként néztek rám, már csak azért is, mert az Aranycsapat irányítójával, Bozsikkal játszhattam. Remek védelem volt! Jobb oldalon a becsúszó szereléseiről híres Mátrai, balról Sárosi, később Ihász Kálmán, Solymosi „Pixi”, a tarjáni Szojka, meg persze az MTK-ból Sipos, akitől apám annyira óvott.
Érzett valamit a kor politikai légköréből?
- Nem nagyon. Szó se volt arról, hogy ki kommunista, ki nem. Az igaz, hogy a Vasasnak jó kapcsolatai, támogatói voltak a fővárosnál, a lakásosztályon, úgyhogy tudtak szerezni lakáskiutalást. Amikor megnősültem, én is kaptam, mert addig persze a szüleimnél laktam. De az esküvőm persze templomban volt. Ezeket ma már nehéz megérteni. Ahogy azt is, hogy a Magyar Acéláru Gyárban napi négy órában esztergályos voltam. Szerencsére a gyár a Váci úton volt, csak bekanyarodtam a sarkon és már a Fáy utcában jártam.
1962-ben kudarcként érte meg az ország, hogy a világbajnokságon nem sikerült bejutni a legjobb négy közé, a nem hivatalos sorrendben végül „csak” ötödikek lettünk.
- A csehek elleni negyeddöntőt nem lehet elfelejteni. Amit az a Latisev nevű meg mert velünk csinálni… Nekem nagy szerencsém volt, hogy Grosics Gyuszi annyira szeretett, mert amikor a meccs vége felé nem adta meg Tichy szabályos gólját, elindultam, de megfogott és lekent egy pofont: „Meg vagy őrülve? Ne menj oda!” Később milliószor elmeséltem, hogy még mindig sitten lennék, ha megütöm a pályán a szovjet bírót.
Miért, megütötte volna?
- Én? Biztos!
Az volt a híre, hogy el tudta ragadni az indulat…
- Hát igen, de az biztos, hogy szándékosan soha nem voltam durva. Na, talán egyszer. Egy rossz esés során eltört a bal kezem, és be kellett gipszelni. Az orvosok azt mondták, tizenegy hét. Rudi bácsi azonban játszatni akart, vezettünk a bajnokságban, meg hát én se voltam puha gyerek, úgyhogy a gipszre tettek egy puha réteget. Egy belgrádi csapattal játszottunk KK-meccset, és a középcsatáruk, amúgy egy nagyon jó játékos, végig az anyámat szidta. Úgyhogy egy szögletnél barátságosan rátettem a fejére a gipszelt kezemet. Elesett és a bíró után kezdett kiabálni, de senki se figyelt rá. Viszont a lelátón ültek az újpestiek, akikkel a hétvégén bajnokink volt. Kiszúrták a gipszet, és amikor a Népstadionban mentünk ki a játékos-kijáróban, szóltak a bírónak. Úgy nézte meg a kötésemet, mint a bokszbírók a bandázst. De Rudi bácsinak is megvolt a gógyija, akkor már csak puha kötésem volt. A történethez az is hozzátartozik, hogy akkoriban nem volt divat a kisebb-nagyobb fájdalmakra hivatkozni. Küzdeni, akarni kellett, akkor is, ha felrúgtak.
Még egy válogatott játékos sem jelenthetett sérültet, ha fájt valamije?
- Nem is akartam. Annál én sokkal hiúbb voltam. Annyira szerettem játszani, kissrác korom óta, hogy soha nem akartam kimaradni. Rudi bácsi pedig tényleg kemény volt, neki tudnia kellett, kire számíthat minden körülmények között.
Mészölyre pedig lehetett. Jöttek a bajnokságok, 1961, 1962, 1965, 1966…
- Az 1965-ös különleges volt. Veretlenül lettünk elsők, de egy idő után nagyon idegesítő volt, hogy mindenáron meg akartuk őrizni a tiszta lapot. Ezért tudtam megérteni nemrég a ferencvárosiakat, akik nagy fölénnyel vezettek a bajnokságban, mégis nyomás alatt érezték magukat: minden meccsen bizonyítaniuk kellett.
1966-ban a magyar-brazil után egy ország hőse lett! Remek meccs volt, ön pedig felkötött karral is visszajött, sérülten fejezte be.
- Az interneten is fent van a meccs, de nekem is megvan a felvétel. Olyan gyors a játék, olyan passzok vannak, hogy bárki bármit mond, az ma is rendben van! Amit Flóri csinál, vagy amikor Bene lábai előtt fekszik a komplett védelem! Farkas Jancsi rúgott egy remek gólt és még egy szabályosat, amit nem adtak meg!
Mennyire fájt a válla?
- Nagyon. Éppen most panaszkodtam a Sportkórházban, hogy érzem a puklit és mostanában nagyon sajog, kéne vele valamit csinálni. Persze abban a csapatban szó se lehetett arról, hogy az ember lemenjen, amíg lépni tud. Nem volt még csere, hogyan hagyhattam volna ott a többieket? Később az edzői pályámon se tudtam elfogadni, ha valaki kényeskedik. Ha én meg tudtam dögleni a pályán, nem engedhettem meg, hogy a játékosaim kevesebbet akarjanak.
Sokan mondják, hogy akárcsak 1962-ben, az ördög tudja, hol állunk meg, ha tovább tudunk lépni a negyeddöntőn.
- Akkor a szovjetektől kaptunk ki, ami után sok volt a pletyka, hogy biztosan le kellett feküdni nekik. De abban a csapatban nem volt senki, aki ilyesmire hajlandó lett volna, fel sem merülhetett a dolog. Egyáltalán, ki mondhatott volna nekünk ilyet? A fradisták, az újpestiek, a vasasosok mind összetartottunk, a magánéletben is jó barátok voltunk.
Ennek kapcsán egy régi szurkolói kérdés: megbeszélték 1966-ban a döntetlent a 4:4-re végződött meccsen a Fradival?
- Á, nem volt semmi megbeszélés! Az a Fradi nagyon szélsőségesen, az egyik pillanatról a másikra eredményesen tudott játszani.
Azokban az években a magyar csapatok, élükön a Vasassal, sokat túráztak Dél-Amerikában.
- Az 1961-es chilei úton szúrták ki, hogy a válogatottban öt vagy hat Vasas-játékos van. Akkor kezdődtek a téli meghívások. Jól szerepeltünk, többször is megnyertük a tornákat. Így kaptunk meghívást a híres Hexagonal kupára, amelyen hat csapat indult, olyanok, mint a Pelével felálló Santos vagy az uruguayi Penarol és a legjobb chilei klubok. A Colo-Colót 9:3-ra vertük az első mérkőzésen. Csordás Lajos volt az edző, nagyon mérges volt, mert 9:2-nél szerette volna, ha annyi marad az állás, az 1956-os Rapid elleni KK-döntő tiszteletére. De pechünk volt, kaptunk még egyet, amiért jól leteremtette a védelmet. Világraszóló siker volt, hogy meg tudtuk nyerni azt a tornát!
A trófea ma is az elnöki iroda büszkesége. Akkora, hogy fel se lehet emelni!
- Hát ez az! Berendi Pali volt a csapatkapitány, de általában én mentem elől, nekem kellett volna vinnem, amikor megnyertük. Mondták, hogy fussunk tiszteletkört. Mire visszanéztem: Ezzel? Fussál te!
Híres maradt, amit a Marseille-ben a csehszlovákoktól elszenvedett vereség után mondott: A mi időnk lejárt. De hát még lett volna pár igazán jó éve!
- Erről nem is akarok sokat beszélni. Jó volt a viszonyom Soós Karcsi bácsival, a szövetségi kapitánnyal, de a csehszlovákok ellen a prágai mérkőzésen a félidőben szólt, hogy lecserél, aztán a zuhany alól visszahívtak, hogy mégse, mert a többiek visszaköveteltek. Előfordult, hogy azt kiabálta be nekem a pályára: Lóri, előre! Összekevert Lóránt Gyulával…
Négyszer volt a Vasas edzője, miután egész felnőtt pályafutását egyetlen csapatban töltötte. Mi ez, ha nem klubhűség?
- Nagyon szeretem a Vasast, jó szívvel gondolok vissza. Rengeteget kaptam az egyesülettől és próbáltam is meghálálni. Persze kár lenne elhallgatni, hogy keserűségem is volt, az edzői pályámon és aztán Géza fiam esetében is. A mostani elnököt, Markovits Lászlót azért nagyon szeretem, az édesapja is jó barátom volt.
Sajnos ritkán látjuk a Fáy utcában. Az új stadion avatására kijön majd?
- Hát persze! Ott a helyem.
Horváth Gábor