Rég hallottunk Önről, mivel foglalkozik manapság?
Egy filmes cégnél dolgozom, de ez már az aktívabb sportkarrierem során is így volt, és persze igyekszem minél több időt szánni a mozgásra is.

Hogy indult anno az igen hosszúra nyúlt piros-kék fejezet az életében?
1994-ben kerültem a Vasashoz, előtte Honvédos voltam. Már akkoriban is Holló Miklós és Rosivall Zoltán fémjelezték a klub sí szakosztályát, az ő párosuk pedig garancia volt számomra, hogy jó helyre kerülök. Eleinte, amíg biatlonoztam, Miki volt az edzőm, majd 2001-től már a sífutással foglalkoztam komolyabban, így Zolihoz kerültem.

Mi indokolta a váltást?
Egyrészt akkor kezdte kinőni magát a sífutás, addig nemzetközi versenyen nem is indultak magyarok, másrészt biatlonban nem nagyon fejlődtem, nem volt annyi lehetőségem lőni. Ráadásul abban a számban csak egy magyar juthatott ki az olimpiára, és a bátyám, Imre volt a legjobb, az a szituáció pedig nem igazán tetszett, hogy egymást üssük el az ötkarikás álmoktól.

Végül bejött a döntése, hiszen sífutóként három olimpián is részt vehetett. Melyik milyen volt?
Mindhárom egészen más! 2002-ben Salt Lake Citybe jutottam ki először, és hatalmas elánnal készültem. Az ottani szereplésem kicsit elmaradt a várakozásoktól, ráadásul az egy évvel korábbi szeptember 11-i események rányomták a bélyegüket a játékokra. Gyakorlatilag minden lépésünket katonák kísérték és szögesdrótok között éltünk. 2006-ban Torinóban ugyan gyengébb helyezést értem el, de ha a mezőnyt nézzük, sokkal jobb teljesítményt nyújtottam. A hangulat ott nagyon tetszett, az egész falu miliője és a társaság is remek volt. 2010-ben Vancouver volt az utolsó állomás, annál csodásabb környezetben szerintem még nem voltam, a verseny viszont kevésbé marad emlékezetes, a sprintszámban végül el sem tudtam indulni.

A feltételek tekintetében mennyire volt szembetűnő ezeken az eseményeken a magyar sísport lemaradása?
Mondok pár példát. A magyar csapat általában egy edzővel ment a nemzetközi versenyekre, az már csodának számított, hogy az olimpián gyúró is volt velünk. Talán nevetségesen hangzik, de akkor éreztük, hogy mennyit számít, ha egy fárasztó nap után kicsit lemasszírozzák az embert. Mi magunk vagy az edző készítette elő mindenkinek a léceket, három-négy párral vittünk magunkkal, és abból kellett csodát csinálnunk. Ehhez képest egy norvég vagy osztrák síző mellett három-négy ember sertepertélt, az orvostól a pszichológusig, és vagy húsz-harminc lécük volt…

Rosivall Zoltánnal a vancouveri olimpia előtt

Az aktív évek alatt mennyire alakult ki kötődés a Vasassal mint klubbal?
A Normafa mindig kicsit elszigetelt hely volt, de a nagyobb rendezvényeken Pasaréten vagy éppen a Fáy utcában mindig részt vettünk, találkoztunk a többi sportággal. Aztán volt, hogy klubon belül az „Év Sportolója” szavazáson a dobogón végeztem. Tehát éreztük, hogy az egyesülethez tartozunk, és ami számomra nagyon fontos, hogy ez meg is maradt, Markovits Lászlótól a mai napig érkezik képeslap a születésnapomra.

Mi az az egy siker, amit mostani fejjel kiemelne a karrierjéből?
Ha alkuképes a dolog, akkor hármat mondanék.

Csak bátran!
Az első, amikor Rotterdamban bronzérmes lettem a síroller vébén, a második a torinói olimpia 44. helye, ahol remek mezőnyben két másodpercen múlt a harmincas döntő számomra. A harmadik sztorit pedig mindig felemlegetjük Rosivall Zolival: 2001-ben egy sprint Európa Kupán megnyertem a prológot. A történet azért vicces, mert miután beértem, szokás szerint elkezdtem keresni magamat az eredménylistán, valahol a harmincadik helytől lefelé. Nem értettem, miért nem vagyok rajta, erre  halljuk, hogy körülöttünk az olasz meg a német csapat tagjai hitetlenkedve kérdezgetik egymástól, hogy mi az a „HUN” a papíron… Ők már látták, hogy én nyertem, csak azt hitték elírás…Amellett, hogy szép siker volt, emiatt a kis anekdota miatt örök emlék is marad számomra!