Emlékszik rá, hogy miként kezdődött a kapcsolata a röplabdával?
- A nyolcvanas évek közepén az óbudai Árpád Gimnáziumban tanítottam biológiát és kémiát, oda járt az idő tájt Szíjjártó Csilla, aki elsős létére rengeteget hiányzott, hiszen folyamatosan érkeztek a kikérők a Vasastól. Tiszavölgyi István volt akkoriban az igazgató, aki egy idő után megelégelte ezt: „Idekéredzkedik, odakéredzkedik, az iskolájának meg nem hajt semmi hasznot…”, és engem kérdezett, hogy mit lehetne csinálni. A válasz kézenfekvő volt, szervezni kell egy iskolai röplabdacsapatot is. Igen ám, csakhogy a testnevelő tanárok a kosárlabda irányába voltak elkötelezettek, így ez rám maradt. A csapatot összeverbuváltam, de az edzőséghez nem igazán értettem, így szakmai segítséget a Vasastól kértem. Először jött Góczy Árpád, aztán később Hőnig Laci is bekapcsolódott a munkába. Első nekifutásra egészen a középiskolás bajnokság országos selejtezőjéig jutottunk, ez megtetszett a gyerekeknek, megtetszett nekünk is, az igazgató pedig mellénk állt.

Egy sikertörténet kezdete volt ez?
- Az gondolom igen, egyre szorosabbá vált a kapcsolat a klubbal, a szakmai oldalt adta a Vasas, mi pedig egy-egy tehetséges lány beiskolázásával működtünk közre. Az évtized utolsó éveire eredményes és jó hangulatú műhely alakult ki az Amfiteátrum mellett, hozzánk járt akkor a később ismerté vált játékosok közül az említett Szíjjártó Csillán túl, például Treiber Gabi és Szikora Ildi is. Volt egyébként még egy bázisiskolája akkoriban a Vasasnak, a Kaffka Gimnázium, ahol a legendás utánpótlás nevelő Vihar Levente szervezte a röplabdaéletet, ott tanult például Nyári Virág is abban az időben. Egy alkalommal – azóta is példa nélküli eset – középiskolás kupadöntőre került sor Győrben, a Kaffka Margit és az Árpád gimnázium között, a benevezett huszonnégy játékos kivétel nélkül mind a Vasas igazolt sportolója volt.

Kapcsolódási pont tehát akadt, de miként lett ebből életre szóló munka és elkötelezettség a Vasasnál?
- Kaptam egyszer egy felkérést, el tudnám-e kísérni a Vasas fiataljait Tatára, egy utánpótlás tornára. Elmentem velük, majd utaztunk Esztergomba, Veszprémbe és egyszer csak azt vettem észre, hogy valamennyire már a klubhoz is tartozom. Valamikor 1990 körül Müller Tibi kiment Amerikába dolgozni, és ekkor vált hivatalossá a kapcsolat, hiszen felkértek, hogy legyek technikai vezető.

Gondolom innentől aztán élmények sokaságát raktározta el.
- Pontosan így van, igaz egyben már előtte is volt részem, hiszen az 1989-es esztendő bajnoki címe, csupa sajátnevelésű játékossal nehezen feledhető. Ha az ezt követők közül csak az egészen kiemelkedőket akarnám megemlíteni, akkor is nagyon hosszú lenne a sor, de a legmaradandóbb talán az, amikor a harmadik számú európai kupasorozatban, a CEV Kupában az 1995/96-os idényben a négyes döntőig meneteltünk. Ez azóta is – sajnos – a magyar női röplabda sport legutolsó jelentős sikere. Janda Attila volt a vezetőedző, Ankarában rendezték a finálét, de már a negyeddöntő sem volt akármilyen, hiszen az olasz Ravennát idehaza 3:1-re legyőztük, odakint ugyanilyen arányba kaptunk ki, és végül egyetlen egy pont döntött a javunkra. A fináléban, a török fővárosban 10 000 néző előtt játszottunk, azt hiszem ez a tény sok mindent elmond. Fantasztikus csapat állt össze akkor, Nyári, Dambedzet, Polgár később külföldön is bizonyított közülük

Ha azt mondom, hogy Vasas család, mi jut eszébe erről az elmúlt évtizedek tükrében?
- Nagyon sokat kaptam a klubtól, olyan emberi kapcsolatokat, amik életem végéig elkísérnek. Dolgozhattam kiváló szakemberekkel, akiket mindenképpen szeretnék név szerint is felsorolni: Garamvölgyi Mátyás, Sun De Li, Héra Gábor, Kasziba István, Hőnig László, Benkóné Kőrös Marika, Janda Attila, Ratimorszky Károly, Jókay Zoltán. Megismerhettem olyan játékosokat, akiknek pályafutását példaként lehet állítani a fiatalok elé. Hármat hadd ragadjak ki közülük, Nyári Virág, Bardi Gyöngyi és Tormási Orsi hozzáállása a röplabdához engem lenyűgözött. Nagyon jó kapcsoltba kerültem a játékvezető Hóbor Bélával is, akit roppant korrekt embernek tartok.
Aztán, hogy tágítsam a kört: a közös névnapozások, beszélgetések más szakosztályok képviselőivel, a légkör, a kölcsönös tisztelet egymás iránt szinte felidézhetetlen. Csak egy példa erre, Illovszky Rudi bácsit például sohasem lehetett köszönésben megelőzni. A mai, rohanó világ emberének ezt már nem könnyű elképzelni. Ezek mind-mind olyan dolgok, amik nélkül biztos, hogy szegényebb lennék.

Még pár éve is tele volt energiával, egy ideje mégsem látjuk annyit a Vasas röplabdázói közelében. Mi történt?
- Sajnos az élet közbeszólt, 2014 augusztusában daganatot diagnosztizáltak a szervezetemben, amelynek áttétei is vannak. Azóta közel harmincszor kaptam kemoterápiás kezelést, most is a Margit Kórházban fekszem ebből kifolyólag. Lehet, hogy a korom miatt már egyébként is érett a nyugdíjazásom, de a betegség drasztikus változást hozott a mindennapjaimba.

Hiányzik a sportág?
- Nagyon. Állítom, hogy korábban száz napból kilencvenötöt a Folyondár utcában töltöttem, nem beszélve a vidéki versenyekről, amikre rendszeresen utaztam hétvégén. Azért, ha lehetőségem adódik, most is igyekszem kijárni a meccsekre, sőt a Szövetségbe a mai napig viszem be a kivágott Nemzeti Sport cikkeket, amik felkerülnek a falra. Tudom, nem egy XXI. századi módszer, de ez már így maradt meg…

Keresik azért a régi kollégák?
- Hőnig Laci rendszeresen meglátogat, sőt vele járok meccsekre is, de nagyon jól esett, hogy Hóbor Béla is megkeresett, amikor megtudta, hogy beteg vagyok, és felajánlott minden segítséget. Természetesen Jókay Zolival is rendszeresen beszélünk. Jólesik, hogy számon tart a röplabdázók nagy családja…

Miről beszélgetnek Jókay-mesterrel?
- Mostanában nem egyszerű neki… Személy szerint sajnálom, hogy a saját utánpótlásunk tehetségei nem voltak olyan türelmesek, hogy kivárják, amíg stabil játéklehetőséget kapnak a felnőtteknél, és szétszéledtek mindenfelé. Légiósokkal mindig nehezebb, talán kevésbé érzik át a nagy meccsek súlyát. Persze látom a mostani csapaton is, hogy mindenki akar, de egyelőre ez a Békéscsaba ellen nem elég, pedig csak egyszer kellene őket elkapni a playoffban, és onnantól kezdve sok minden megfordulhat. Mentálisan jobb passzban van az ellenfél, de ebben a szerb edzőjük kiváló, ő egy remek motivátor, anno a férfi mezőnyben is csodáltam ezt a képességét. Viszont ne feledjük el azt sem, hogy Jókay Zoli hányszor tett már nálunk csodát! Régebben sokszor mondták, hogy ha már a tanár úr se bízna a sikerben, akkor nem lenne semmi értelme, úgyhogy én bízom töretlenül a csapatban!

És ugye a másik fronton is bizakodó?
- Természetesen bízom a gyógyulásban, az embernek az élete az utolsó dolog, ami kapcsán feladja a küzdelmet…

ja-jd
Fotó: Doba István (archív)