Ma 65 éves a magyar sport kimagasló alakja, az olimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok Csapó Gábor. Az uszodában és azon kívül a mai napig népszerű Dudi több mint egy évtizeden át volt a Vasas vízilabdacsapatának centere. Az együttes ez alatt kilenc bajnokságot és két hazai kupát nyert, s kétszer a BEK-ben is a legjobbnak bizonyult.

Ha ma lenne kilenc éves, újra a vízilabdát választaná?
- Nem, biztos, hogy nem. Engem kilencévesen anyámék levittek a Vasas teniszpályájára, de mint igazi nonkoformista, meglógtam, és lementem az uszodába. Ott egy lila köpenyes bácsi megszólított, nem volna-e kedvem úszni. Mondtam, hogy nem vagyok én Dózsa drukker! Azt felelte, ő se az. Így aztán elkezdtem úszni. De ha újra választanék, a tenisz vagy a futball közül az egyik mellett döntenék. Persze nem lehet visszamenni az időben, és megnézni, mi lett volna, ha. De amatőr szinten a futball és a tenisz is nagyon jól ment. Pedig teniszezni későn kezdtem, mégis nyertem amatőr versenyeket. A focival meg az volt a helyzet, hogy akár a Toldiban, akár az uszodában, aki velem volt, az nyert. Azért hozzáteszem, hogy valamikor 65-ben vagy 66-ban lent voltunk Tatán. Ott élőben láttam Albertet, Vargát, Göröcsöt játszani, és rájöttem, hogy én nem is tudok futballozni. Borzasztó élmény volt, komoly szerelmi csalódás.

Manapság annyi minden el tudja téríteni a gyerekeket a sporttól. Mit mondana egy mai kilenc évesnek, miért válassza a sportolást, az úszást, a pólót?
- Faragó Tomival huszonhárom éve van pólóiskolánk a Komjádiban. Nagyjából húszezer gyereket fölneveltünk, úgyhogy tényleg van rálátásom. Inkább a szülők szeretnék, hogy a gyerekeik sportoljanak. A gyerekekben nincs meg a hitvallók szertelensége. Szerintem az egyik legnagyobb probléma az, hogy nincs magyar futball. Az egyik nagyon jó újságírónk – és mellesleg nagy Vasas-drukker –, Hegyi Iván mondta, hogy Tamással mi a jó játékunk és a sikereink mellett azért is voltunk sztárok, mert akkoriban nagyon magas szinten volt a magyar futball és sokkal több igazi szurkoló volt, mint most. A gyerekek szempontjából is nagy vonzereje volna, ha a magyar futball magas színvonalon állna. De a mai helyzetben sajnos inkább azt kell, hogy mondjam, a futball nem jó reklámja a sportnak.

Az nem elég, hogy a magyar vízilabdázók minden világversenyre éremeséllyel mennek, évtizedek, sőt, lassan egy évszázada ott vannak a világ élvonalában?
- Nem. Pedig valóban, lassan már egy évszázada lesz a vízilabda sikereinknek, hiszen már 1912-ben is indultunk az olimpián, és 1928-ban már ezüst-, 1932-ben pedig aranyérmesek lettünk. De sajnos a futball meghatározó. Ha nincs futball, nincs magyar sport. Azt viszont nem is értem, hogy most, amikor már van egy csomó akadémia, ezek miért nem tudnak évente három-négy gyereket átadni az első osztálynak. Nyilasi Tibivel voltam egy tévéműsorban, és ott mondta, hogy a tizennyolc-tizenkilenc évesek nem tudják felvenni az NB1 ritmusát. Akkor vízilabdában a KSI hogyan tud helyt állni a világ legjobb felnőtt bajnokságában tizennyolc-tizenkilenc éves játékosokkal? Mondjuk ki, hogy a futballban gyenge szakmai munka folyik! A hozzá nem értés a magyarázat.

Visszakanyarodva a saját kilencéves korához. Mi tartotta ott az uszodában? Hiszen az edző első szellemes mondata legfeljebb az első két hajnali felkelésig lehetett elég, de utána még jött néhány ezer másik hajnal.
- Anyám és apám nagyon szerették a sportot, és ők nagyon jó humorú emberek voltak. Persze előfordultak reggeli problémák, de akkoriban könnyebb volt gyereknek lenni. Nem kellett ennyit tanulni. Manapság, anélkül, hogy belemennék az oktatásügy részleteibe, rosszul szervezett az iskola. Az az iskolarendszer, amelyik napi öt órában nem tudja megoldani az oktatást, az egyszerűen rossz. A sport szempontjából ez mindenképpen negatív. Az iskolák egészen nevetséges módon kisajátítják a gyerekeket. A mai, rendkívül felgyorsult világban nem lenne szabad a bejárással, közlekedéssel együtt napi nyolc-kilenc órát elvenni a gyerekektől. Persze nekem is voltak gondjaim, háromszor is megvakultam a fél szememre, tizenhat évesen üvegtest-bevérzésem volt, végig saját felelősségemre játszottam. Ezzel együtt nem érzem, hogy bármilyen áldozatot hoztam volna. Az uszoda a világ legszórakoztatóbb helye volt. Olyan közegbe kerültem, ahol piszok jól éreztem magam, és ahol állandóan történt valami. Rengeteg okos, értelmes ember járt az uszodába, úgyhogy a példaképek tökéletesek voltak.

Persze abban az értelemben is, hogy mindig volt folyamatos olimpiai bajnok utánpótlás. Rusoránok, Markovitsok, Kárpátik, Gyarmatik között lehetett mozogni az uszodában. Ma nem lehet vonzerő a srácoknak, hogy egy Csapó Gábortól vagy Faragó Tamástól tanulhatják a vízilabdát?
- Valóban, akkor az összes volt komoly vízilabdázó nyolcvan százaléka lejárt az uszodába. Most nem jár le húsz százaléka sem az előző garnitúráknak. Kevesen vannak, akikkel a mostani fiatalok felvehetnék a kapcsolatot. A gyerekeknek idejük sincs. A mi nemzedékünknek volt még ideje meghallgatni Gyarmati Dezső vagy Markovits Kálmán történeteit, ma látom a srácokon, hogy nincs idejük. A sport „ipari” dolog lett. A gyereknek kilenctől fél tizenegyig edzése van, utána már rohan, mert tizenegy tízkor különórán kell lennie. Mi annak idején lementünk reggel kilenckor az uszodába, és ott voltunk este hatig, baromi jól éreztük magunkat egész nyáron. Komolyan mondom, nem tudom, hogy hova kell ennyire rohanni.

Ugyanez persze igaz az edzőkre is.
- Persze. Főleg gyermek-szinten. Mert kissrácoknál az, hogy valaki hússzor egy hosszt úszik vagy tízszer kettőt, az nagyjából lényegtelen. Erre van a vízilabdaedzőknél a nagyon szellemes babelmélet: nem az a lényeg, hogy mit csinál a gyerek, hanem az, hogy vízben legyen, mert attól duzzad. Ebben mély igazság van. Tizennégy-tizenöt éves koráig nagyjából mindegy, hogy a gyerek mit edz. Persze utána már van edzéselmélet, meg módszertan, de a lényeg, hogy vízben legyen, mert akkor duzzad. Sajnos nincs megszervezve se a diáksport, se a versenysport. A magyar vízilabda egy óriási hibával működik jó tizenöt éve, mert nyáron nincs bajnokság, pedig ez egy nyári sport. Az, hogy nyáron nincsenek mérkőzések, azt jelenti, hogy május elején vége a 14-16 évesek bajnokságának, és az új szezon csak október 10-én kezdődik. Azaz kiesik minimum négy hónap. Hogyan magyarázzuk el a szülőknek, hogy a gyereknek azért le kell járnia az edzésekre?

Van-e még egy-két-három generáció a magyar vízilabdában? Tudjuk-e tartani a lépést a világ élvonalával?
- Fizikálisan a jugoszláv vízilabda iskolából kinőtt játékosok mindig erősebbek nálunk. Ennek biztosan vannak edzéselméleti okai is, de idén is láttam két ilyen csapatot, szerintem nem természetesek azok az izmok, kicsit kételkedem. A másik, amiből „élünk”, hogy a vízilabda kultúránk nagyon magas szintű. A játékosokban ez megvan, elég ha azt mondom, hogy mindkét Varga nálunk kezdte. Az ő kezükben még benne van Rusorán, Gyarmati, Németh Jamesz kultúrája. De ahhoz, hogy a mi „kultúránkkal” nyerni lehessen, minél bonyolultabb játék kell. Mert minél bonyolultabbak a szituációk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az nyer, akinek nagyobb a kultúrája ebben a játékban. Minél jobban szimplifikálódik a játék, márpedig szimplifikálódik, annál könnyebb egyre több csapatnak felvenni a versenyt velünk. Hozzáteszem, hogy a riói olimpia után érkező új szabályok jót fognak tenni a játéknak. A négy méterrel rövidebb pályán sokkal több gól és akció lesz, sokkal érdekesebb lesz a játék. Mi Faragó Tamással harminc évvel ezelőtt leírtuk ezeket az új szabályokat, azt is, hogy kisebb labdával kellene játszani. Nem elsősorban a játékosok, hanem a közönség miatt, hogy technikailag minél többet meg tudjunk mutatni a közönségnek. Vissza kell kanyarodjak oda, hogy a játék a közönségért van, márpedig a közönség nyáron szívesebben jár vízilabdára, mint télen.

Visszatérve a saját pályafutására, az Újpestből szegedi kitérővel került a Vasashoz. Hogyan történt?
- Felvételiztem a jogi egyetemre. Előtte már megállapodtam Rusorán Petivel, hogy jövök a Vasasba, de Szegeden megígérték, hogy segítenek a szóbeli felvételin. Nem szeretek farizeus lenni, segítettek is. Bementem a felvételire, kérdeztek valamit, én válaszoltam, mire mind a három vizsgabiztos azt mondta, hogy tökéletes. Ha nem akartak volna fölvenni, nyilván kérdeztek volna még. Így kerültem Szegedre. Volt egy torna a jugoszláv és a magyar válogatott A és B csapataival, és a magyar B-ben lőttem három gólt a jugoszláv A-nak. Rájöttek, hogy érdemes velem foglalkozni, így lettem 1973-ban nagyválogatott, nagyjából egyedül megvertem az oroszokat, az öt gólunkból hármat lőttem, világbajnokok lettünk. A Vasassal aztán nyertünk kilenc bajnokságot, BEK-et, meg mindent, amit lehetett. Rusorán volt a legjobb edző, de az is hozzátartozik, hogy a körülmények is kiemelkedőek voltak, mind anyagilag, mind erkölcsileg meg voltunk becsülve. Akkoriban eleve jó volt kimenni Angyalföldre. Farkas Jancsitól Mészöly Kálmánig, Ihász Kálmántól Müller Sanyiig ragyogó futballisták voltak ott. Bizonyos kohézió is volt, és akkor még nem beszéltem arról, hogy ott volt Taróczy Balázs a Pasaréten, a jó vívók, úgyhogy egészen jó társadalmi közeg volt a Vasas.

Igaz, uszodánk azóta se lett, amikor meg lett, akkor elfolyt belőle a víz…
- Az érdekes volt. A paksi halászcsárdában beszélgettünk négyen, Rusorán, Faragó, Gáspár Sándor és én. Könyörögtünk az uszodáért, végül a szakszervezeti főtitkár belement. Álmomban nem gondoltam, hogy nem Pasaréten fogják megépíteni, hiszen Budán alig volt uszoda. De valamiért ragaszkodtak Angyalföldhöz. Végül a Fáy utcában megépült, de valamit elrontottak, és sokáig a kínai piac volt a helyén. Valóban nagy kár, hogy nem tudtuk keresztülverni a saját uszodát, de volt egy olyan tíz-tizenkét évünk a Vasassal, amit nem tudok elképzelni, hogy valaha is visszajön. Nem hogy a Vasasnak, de senkinek. Ma már nem létezik, hogy egy garnitúra együtt maradjon ennyi ideig.

1976-ban olimpiai bajnok lett, úgyhogy minden megvan a gyűjteményben: olimpiai győzelem, vb, Eb, világkupa. Az érmek most egy vitrinben pihennek?
- Nem, én flegma vagyok, beraktam mindet egy fiókba. Megkönnyeztem annak idején Sterbinszkyék BEK-győzelmét, az olimpiai bajnokainkat, de saját magamért nem voltam oda. A lelkemben persze benne van a dolog. Mint a csajok, akikről mindig kérdeznek. Persze, a vízilabdázókat akkor is szerették, most is szeretik a lányok, de az a négy-öt-hat csillogó szempár, ami igazán számított, az beleégett a lelkembe. Ugyanígy a sok győzelmünkből is a játékostársak csillogó szemei maradtak meg legélesebben.

Az interjú keretes szerkezete kedvéért, térjünk vissza teniszhez. Milyen a mérlege Lakinger Lajos, a Vasas másik nagy amatőr teniszbajnoka ellen?
- Egyszer megvertem a fénykorában. Heves csata volt, Taróczy Balázsnak kellett levezetni a harmadik szett végét. 

Horváth Gábor