A Becker Petivel álltunk az akkor már teljesen üres, sőt félhomályba borult lelátón, és a Becker Peti tíz másodpercenként leste a telefonját, hogy akkor hogy is áll a Békéscsaba a Szeged ellen? Toporogtunk ott, öregedő fejjel, kissé zaklatott lelkiállapotban, de úgy ám, mint két gyerek, és a  Becker Peti visszaszámolt, hogy már csak három perc van hátra, már csak kettő, és hogy közben a Szeged támad, és én akkor megláttam magát Rudi bácsi, a kispadon ülve. Úgy, mint régen. Úgy, mint éveken, évtizedeken át. És oda akartam kiabálni, hogy mindjárt feljutunk Rudi bácsi, hogy megint NB I-esek leszünk, mint a maga idejében. És akkor a Becker Peti tényleg felüvöltött, hogy: „Véééégeeeeeeeee!”

És mi egymás nyakába ugrottunk.

Felejthetetlen élmény volt. És akkor én mondtam a Becker Petinek, hogy ott van a Rudi bácsi, ott ül a kispadon, de hiába lestünk oda, a fedett lelátó alól, már nem láttunk senkit. Földöntúli pillanat szertefoszlott. Pedig Rudi bácsi annyit, de annyit meséltem volna magának az elmúlt évekről, hogy csak na. Persze tudom én jól, hogy föntről mindent lát, hogy aggódik, hogy szurkol, hogy reménykedik, hogy sír és persze nevet velünk együtt. Hát Rudi bácsi, nem könnyű Vasas drukkernek lenni. De hát ezt maga pontosan tudja. Még akkor is tudja, ha a maga idejében azért mi nagy csapat voltunk, az egyik legnagyobb. Rég volt. De én Rudi bácsi órákig hallgatnám, ahogy maga mesél, inkább maga beszéljen, mint én. És mondja el százszor, ezerszer, milyen volt kordában tartani Farkas Jancsit meg Mészöly Kálmánt, milyen érzés volt Várady Bélából balszélsőt faragni, hogy milyen volt készülni a Benfica, a Borussia Mönchengladbach, a Ferencváros és az Újpest ellen. És azt sem lehet megunni, ahogy a dél-amerikai túrákról mesélt, és hogy miért is avattak szobrot Chílében Farkas Jancsi emlékére. Erről a Colo-Colo drukkerei sokáig mesélhetnének.

Tudja Rudi bácsi, már az is nagy dolog, hogy még mindig van Vasas.

Mert egyszer már megszűntünk, megszüntettek, eltüntettek, elsöpörtek bennünket, ötven millió forintos tartozás miatt, s akkor éppen maga volt az Rudi bácsi, aki tartotta bennünk, szurkolókban a lelket, aki uli-buli meccset szervezett, ezzel is mutatva, hogy a Vasas igen is él. Akkor azt hittük, mindennek vége, hogy a történet, a legenda a finiséhez ért, de aztán jött Jámbor János, és jött vele együtt a remény, az újrakezdés. Soha nem felejtem el Rudi bácsi, ahogy egyfolytában azt mondta: „Addig vagyok nyugodt, ameddig Jámbor János kezében van a Vasas. Addig él, létezik a klub…”

Milyen igaza volt.

Mert ahogy Jámbor János elköszönt, visszatért a bizonytalanság, a lidércnyomás, a félelem. És mi megint a megszűnés felé mentünk, sőt száguldottunk. Tudja Rudi bácsi, akadtak pillanatok, nem is kevés, amikor sokan, nagyon is sokan feladtuk. Lélekben. Nem mondtuk ki, de elkönyveltük, hogy majd megyünk a Csepel után, vagy még rosszabb fog történni velünk, megyünk a BLASZ-ba, tudom is én hova.

Hogy a Vasas megszűnik tényezővé válni.

Hogy csak a múltban – a múltból él.

A sokadik, és talán egyik legfájóbb mélypont az volt, amikor egy Ajka nevű csapat öt–egyre győzött a Fáy utcában, megalázó, rémisztő pillanatok voltak. Percemberek tűntek fel a futballcsapat mellett, élén, a közönség ki és elkopott. A kilátástalanság megrágta a lelkeket. Talán csak a klubelnök, Markovits László bízott abban mindvégig, hogy vége lesz ennek a rémálomnak, és szakadatlanul kereste a megoldást...

De most újra NB I-esek vagyunk, Rudi bácsi.

És tudom, hogy ezért is ült ott a kispadon szombat este, háromnegyed kilenc tájban, visszahúzta a szíve, mert velünk akart lenni, együtt a Vasas-családdal, hallgatni a szurkolók üdvrivalgását, azt képzelje el Rudi bácsi, hogy olyan Vasas-drukkerek kiáltották mámorosan a szombat éjszakába a rigmusokat, akiknek soha, semmilyen sikerélményük nem volt a Vasassal.

Érti Rudi bácsi – soha semmit nem nyertek.

De most újrakezdődik minden. A történet újraíródik, és mi büszkék vagyunk, és persze optimisták, van egy tisztességes tulajdonosunk, Jámbor János, van egy sikeres ügyvezetőnk, Vancsa Miklós, van egy sokra hívatott ifjú edzőnk, Szanyó Károly, vannak jó játékosaink, és vannak szurkolóink.

A Vasast nem tudták eltiporni.

A Vasas él.

És Rudi bácsi maga is él. Itt van velünk, bennünk.

S hol a kispadon látjuk, hol ott fent a csillagok között.

Csókolom Rudi bácsi.