A tenisz modern korszakának legeredményesebb magyar férfi játékosa, Párizs és Wimbledon páros bajnoka, kétszeres páros világbajnok, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének és a Magyar Érdemrend középkeresztjének tulajdonosa, Budapest díszpolgára ma is naponta felbukkan a Vasas Pasaréti úti sporttelepén, ahol annak idején csak a fejét kapkodta a sok híres sportember láttán. Most, hogy már jó ideje maga is ikon, változatlan szeretettel beszél a sportról és a klubról, amelynek örökös bajnoka.  

Hogyan kezdett teniszezni egy hétéves gyerek 1961-ben Magyarországon? Ott lakott a pálya mellett?
- Akkor a Bocskai út – Villányi út – Bartók Béla út környékén a gyerekek nagy része a Feneketlen tónál lévő tenisztelepen teniszezett. Édesapám is hobbiteniszező volt és van egy néhány évvel idősebb lánytestvérem is, aki akkor már játszott, úgyhogy úgy jártunk oda, mintha a játszótérre mennénk. Mondják, hogy amikor elkezdtem falazni, az edző bácsi, Bíró János azt mondta, ez egy ügyes kisfiú és elkezdett velem rendszeresen játszani.

Mikor jött az első sikerélmény? Emlékszik az első versenyre?
- Nem, de amikor édesapám meghalt, megnéztem a feljegyzéseit. Rettentő alaposan vezette, milyen eredményeket értem el, írta, mikor kivel játszottam. Innen tudom, hogy a Feneketlen tónál volt egy verseny 1961-ben vagy 1962-ben, amelyen az első meccsemet megnyertem.

Hogyan került a Vasashoz?
- Ahol mi játszottunk, az az UVATERV, az út-vasút tervező vállalat teniszklubja volt, de onnan mindenki, aki kezdett jobb eredményeket elérni, elment. Például Machán Róbert is ott kezdett, de ő is elment. Tizenhárom évesen én voltam az NB III-as férfi csapat első játékosa, úgyhogy a következő évben úgy döntött a családi kupaktanács, meg gondolom az edzők is, hogy tovább kell lépnem. Természetes volt, hogy oda megyek, ahová a nővérem is, a Vasasba, ahol Komáromy és Zentai volt a két ász. A junior válogatottakkal foglalkozó Zentai Ferencnek és később a Vasasban edzősködő Komáromy Ferencnek köszönhetem a legtöbbet. Fiatal koromban megtanítottak dolgozni. De például olyan fantasztikus emberek is voltak ott, mint a mindenes Prihradny Tamás, aki elvben szertáros-intéző volt, ha kellett, az ütőinket húrozta, úgy általában pedig bármit megtett a játékosokért és a játékosoknak, bármire is kértük.

Milyen volt a Vasashoz tartozni?
- A Vasas nem "csak" a teniszklubot jelentette. Inkább egy hatalmas családot, ahogyan ezt most is szeretik mondani. Az ember nem tudott úgy körbenézni, hogy ne egy olimpiai bajnok sétáljon arra. Vagy Németh Mikit láttad gerelyt hajítani, vagy az olimpiai ezüstérmes Rudasné Antal Mártát, ott futott a vágtázó Balogh Györgyi, a vívók közül ott edzett Meszéna, Kovács Attila, Kovács Tamás, a Gerevichek, a birkózó Hegedűs Csaba és a bátyja, Miklós ott is laktak, de korábban ott lakott a vízipólós Markovits Kálmán is. Az ember lépten-nyomon elképesztő ikonokba ütközött. Szezon végén ezek mind együtt fociztak, voltak nagy kártyázások – ezekben persze gyerekként nem vettem részt. Szabó Éva, a korszak legjobb magyar teniszezőnője jobban kártyázott, mint az összes többi együttvéve. Ott voltak a focisták is, Vidáts Csaba, Farkas János, az egy boldogság volt, ha rám köszöntek. Sose fogom elfelejteni, egyszer a gimnáziumban az osztályfőnökünk azt a kérdést tette fel, mit jelent nekünk a haza és az otthon. Amire én azt válaszoltam, hogy nekem az 5-ös busz, amivel a Pasaréti úti Vasas pályára mehetek, mert az az otthon. Rettenetesen megdicsértek, hogy pont az ilyen dolgok azok, amitől a haza az haza, és az otthon az otthon.

És most, hogy csatlakozott azokhoz az ikonokhoz? A kis prücsköknek feltűnik, hogy egy kétszeres Grand Slam győztes jön szembe velük?
- Nem biztos. Szerintem óriási hiba, hogy a mostani edzők kevésbé próbálnak ideálokat állítani a gyerekek elé. Amellett persze, hogy a gyerekek látják Federert a tévében, úgyhogy nem egy magyar ikont keresnek. Nekem mindenesetre a Vasas ugyanaz maradt. Négy gyermekemből hárman most is aktívan sportolnak, a legnagyobb kosarazik, a másik kettő teniszezik a Vasasban, úgyhogy gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy ne mennék le a Pasaréti útra. Eleve úgy választottunk nekik sportágat, amit ott lehet csinálni. Ma már ritkábban teniszezem, de a konditerembe gyakran ott vagyok, úgyhogy megmaradt a Vasas-központú életvitel.

Akkoriban kevésbé voltak eleve determinálva a sorsok, egy magyar kissrác is eljuthatott a világ csúcsaira?
- A feltételek nem voltak rosszabbak, mint külföldön. Nálunk se volt sok fedett pálya – a Vasasnak például volt -, de külföldön se teniszeztek télen. Nem az volt a helyzet, mint most, hogy a floridai akadémiákon telente is nyolc órákat ütögetnek, míg itthon szoros beosztás, csak másfél óra jut, dr akkor is hárman vannak a pályán. Manapság viszont sokkal közelebb vagyunk úgy általában a nemzetközi vérkeringéshez. Én először csak oroszul tudtam, amit az iskolában tanultam, úgyhogy sokáig csak a csehekkel, lengyelekkel voltam képes kommunikálni. Később, a gimnáziumban megtanultam olaszul, akkor jöttek az olaszok meg a spanyolok. Csak a felnőtt versenyeken tanultam meg angolul, és tudtam beszélgetni a többiekkel az öltözőben. Az is nagyon furcsa volt, hogy edző nélkül, egyedül kellett utazni a versenyekre. Magamnak kellett megtalálnom a szállodát, az edzőpályát, a verseny helyszínét, ami ma is sok gyereknek gondot okozna, ha ezt így kellene csinálnia. Vagyis sok dolog volt, ami nehezítette, hogy önbizalmam legyen, és azt, hogy ezt valamennyire ki tudtam egyensúlyozni, elsősorban a családi hátteremnek, a szüleimnek köszönhettem. Én azt szeretném, ha az edzők és a tanárok elsősorban örömet akarnának okozni a gyerekeknek, és maguk is annak örülnének, amikor látják, hogy a gyerekek boldogok. Ehelyett azt látom, hogy az edzők azt akarják megmutatni a tribünön ülő szülőknek, hogy hiába dolgoznak keményen a gyerekekkel, azok linkek, és azért nem lesz belőlük sportoló. Sajnos ugyanezt látom az iskolákban is.

Nyerő típus volt? Mi az a hajszál, ami a jó játékost elválasztja a győztestől?
- Egy százas skálán a nyerő típus Connors, Becker, McEnroe és mondjuk Lendl. Magamat úgy 85-re teszem, tehát nem értem el mindent, ami bennem volt. Hogy ez min múlik? Biztos, hogy sok vonás belülről fakad, amivel az ember születik. Rettentő fontos a környezet, otthon mit hall a családban, mit sugallnak a sporttársai, az edzői. Ennél a négy szerencsésnél akiket felsoroltam, alighanem ez az összes faktor együtt volt. Nálam is sok megvolt, de azért rengeteget hallottam, hogy „a jegenyék nem nőnek az égig”, meg „el ne bízza magát” – ahelyett, hogy dicsértek és biztattak volna, mindig visszafogtak. Az itthoni felfogás sajnos ilyen volt és most is ugyanilyen.

A döntői zömét megnyerte, olyan ellenfeleket vert meg, mint Nastase, Noah vagy Lendl. Párosban Heinz Günthardttal mindkét Grand Slam döntőt megnyerték, ahová bejutottak. Ennek kell, hogy legyen valami köze a lélektanhoz.
- Talán annyi, hogy sose éreztem a döntőt nyomásnak, hogy ezt most mindenképpen meg kell nyerni. Inkább azt éreztem, hogy „hú de klassz, hogy itt vagyok”! Nem volt rajtam olyan nyomás, amilyet most látni, amikor egy csapatnak ki kellene jutnia az Eb-re vagy a vb-re és a focistáknak az idegességtől összeakad a lábuk, mire a 91. percben kapnak egy gólt. Ezért csodáltam most a vb-n a hokisokat, végre egy magyar csapat, amelynek a tagjai nem csinálták össze magukat a végén és elérték, amit akartak!

Megpróbálom megtippelni a kedvenc városát: Hilversum.
- Nem nyert.

Pedig ott hatszor nyerte meg a holland nemzetközi bajnokságot!
- Halál unalmas kisváros, egy órára Amszterdamtól. Az általános, hogy ha egy játékos egyszer valahol jól játszik, akkor utána is jól szokott ott szerepelni. Van valami egy öltözőben, egy pályában, ami „elkapja” az embert, és ha egyszer már megnyert egy versenyt, kialakul a „verhetetlenség” érzése. Ezért volt, hogy a grand slam versenyek közül egyesben a Roland Garroson szerepeltem a legjobban, mert a legelső alkalommal, húszévesen is mentem két fordulót, utána már el sem tudtam képzelni, hogy hamarabb is ki lehet kapni. Kétszer voltam a nyolc között, miközben a pályák közül talán a US Open borítása feküdt volna a legjobban a stílusomhoz. De azzal az volt a baj, hogy egy hathetes amerikai sorozat végén volt és már mindig nagyon szerettem volna hazajönni, nem is bántam igazán, hogy kikaptam.

Körmöczy Zsuzsával

Hogyan találtak egymásra Heinz Günthardttal?
- Mi már külön is sok páros versenyt nyertünk, de eleinte a páros nem is másod-, hanem inkább harmadrangú volt az egyes mögött. Még Grand Slam versenyen is volt olyan, hogy amikor egyesben kiestem, azt mondtam a páromnak, hogy bocs, de nekem elegem van, és elmentem, ami persze nagyon csúnya dolog volt, de megtörtént. Akkor már inkább azon gondolkodtam, hogy mit kell csinálnom a következő héten, a következő versenyen ahhoz, hogy jól menjen egyesben. Amikor Günthardttal kezdtünk együtt játszani, ez változott meg. Egymást is tiszteltük annyira, hogy ne lépjünk le, bár igaz ami igaz, egyszer még vele is megcsináltam Wimbledonban. Nagyon jó barátok is lettünk, ami megmaradt a mai napig. Az ember ettől kezdve a barátjáért is csinálta, nem csak magáért, és akkortól kezdtem komolyan venni a párost is.

Ön után Temesvári Andreának sikerült magyar teniszezőként még egyszer Grand Slam tornát nyerni, párosban Navratilovával. Mi az esély rá, hogy még az életünkben lesz megint magyar győztes?
- Párosban egészen biztosan van esély, Babos Timi tavaly már döntőben volt Wimbledonban.

Horváth Gábor