Ma 88 esztendős a Vasas SC tiszteletbeli elnöke, a legendás jobbszélső Raduly József, aki ma is fordulóról fordulóra a Fáy utcában figyeli kései utódait. Hiába tiltotta édesapja a labdarúgástól, semmi, még a hat éves hadifogság sem irthatta ki belőle a labda szeretetét. Bármilyen furcsa, csak 24 évesen lett először igazolt labdarúgó, ám ez sem akadályozta meg abban, hogy kettőt vágjon a bécsi Rapidnak a KK-döntőn vagy a Real Madrid ellen lépjen pályára a Bajnokcsapatok Európa Kupája elődöntőjében.

Hogyan kezdődött a szerelem a futballal?
- 1927 május 6.-án születtem, tíz éves koromig Balatonszárszón éltünk, aztán a tanulás kedvéért költöztünk Budapestre. Sok nyaraló töltötte ott a vakációját, velük fociztam, korán bekerültem a felnőttek közé. Mindig beválasztottak a csapatukba, csak azért szidtak, mert szerettem cselezni. Mit csinálhattam volna, ha olyan könnyű volt kicselezni őket. Aztán az egyik egyszer fenékbe is rúgott mérgében. A technikai készségem a rongylabdával játszva alakult ki, valójában lehet, hogy eleve labdával jöttem a világra. Minden rendben volt, amíg iskolába nem kellett járnom. Apám nagyon komolyan vette a tanulást, úgyhogy később már úgy kellett keresnem a kiskaput, mikor tudok elszökni játszani.

Nehéz gyermekkora volt…
- Ebből a szempontból biztosan. Pesten feketén, igazolás nélkül játszottam. A Dréher sörgyár csapatának volt egy jó kis füves pályája a Halom utcában, oda jártam pár gyerekkel labdát szedni. Még kölyök voltam, amikor egyszer nem volt ki az ifjúsági csapatuk, este kaptam egy focicipőt, ami túl nagy volt, abban aludtam, másnap 1:0-ra nyertünk, én rúgtam a gólt. De apám mindig utánam jött és megtiltotta, hogy leigazoljanak. Úgyhogy grundokon, a Mária Valéria telepen, meg vasárnaponként mise helyett az Üllői út és a Ceglédi út sarkán álló templom mögötti réten futballoztam. A Gamma egyszer leigazolt, de apám oda is utánam jött és szót kellett fogadni. Az iskolában sorra nyertük a házibajnokságokat, egyszer még Mária Valéria telep – Vekerle telep meccset is szerveztünk, a Vekerlében játszott Puskás. Nyugodtan mondhatom, hogy mi ketten kiríttunk a mezőnyből. Öcsi kis gombóc volt, csibész hajjal. Évekkel később, amikor a hadifogságból hazaérve megláttam, rögtön megismertem. Amúgy hiába nem játszottam egyesületben, a környéken addigra már ismertek, Duszka volt a becenevem. A Radulyból lett a Raduszka, azt rövidítették le.

Aztán pedig jött a háború…
- 1944-ben SAS-behívót kaptam, és be kellett vonulnom. Nem tetszett, amit a laktanyában láttam, kihasználtuk, hogy még civil ruhában voltunk, egy barátommal beálltunk két tiszt mögé és kisétáltunk a kapun. Másnap azonban a nyilasok már kerestek otthon. Édesanyám „beágyazott” az ágyba, nem találtak meg, de hallottam, hogy megfenyegették a szüleimet, úgyhogy mégis visszamentem. Addigra az az alakulat, ahová besoroztak, a 9/3-as rohamzászlóalj, már nem volt ott. Ők később súlyos veszteségeket szenvedtek Budapest védelmében, engem viszont frissen érkezett egyetemistákhoz, egy úgynevezett Hunyadi-páncélos századba raktak. Még éppen kicsúsztunk a bekerítésből. A Jóisten mindig megsegített, már csak a víg kedélyemmel is, sokszor nevettem azon, ami történt, bármilyen tragikusan is alakultak a dolgok.

Hogyan esett fogságba?
- Az alakulat vagány egyetemistákból állt, akik alig várták a csatát, de közben folyton menekültünk az oroszok elől. Lassan már se fegyverünk, se egyenruhánk nem volt, mindent ennivalóra cseréltünk. A Dunaszerdahely közelében lévő Fél községben aztán teljesen szétesett a század, a srácok kezdtek elszökdösni, egy barátommal mi is elindultunk. Ezredesi köpeny volt rajtam, az jutott, meg egy nyakkendő. Egy elhagyott szántóföldön átvezető út mellett gyalogoltunk, amikor elment mellettünk egy Mercedes. Lefékezett, kiszállt belőle egy SS-egyenruhás sofőr. Magyarországi sváb volt, rábeszélt, hogy menjünk velük, mert katonaszökevényként nagy bajba kerülhetünk. Este töltöttkáposztát főztünk, egyenruhát adtak ránk – és ahogy az SS-ben szokás volt, megjelölték a hónunk alatt a vércsoportunkat. Minden nap gyakorlatoztunk, de egyben mentünk is nyugat felé. A német SS-katonáktól aztán a barátommal leszakadtunk, mint kiderült, ők orosz fogságba estek, mi viszont Ausztriában elértük az amerikai zónát. Egy faluban két öregasszony berántott minket az utcáról, leszedték a ruhánkról az SS-jelzést, a fegyvereket, amiket soha el se sütöttünk, egy árokba dobtuk. Az amerikaiak nem kérdezősködtek, csak megszámoltak minket. Tavaszodott, jó dolgunk volt, kaptunk enni, csokoládét, vajat, lisztet, emlékszem, a szekértáborban, ahol éltünk a többiek fánkot sütöttek. Úgy három hét után megunták, hogy etetnek minket, elengedtek. Felpakoltunk, volt, akinek hat ló húzta a szekerét. Én egy szép szürke lovon ültem, rangjelzés nélkül, klassz ruhában, új rámás csizmában. Azt hittem, fehér lovon fogok bevonulni a Ceglédi útra, mint annak idején Horthy. De nem így történt. Egy erdő mellett körülvett minket húsz kopasz, „gitáros” gyerek: „Davaj csaszi!” Nem bántottak, de a levegőbe lődőztek, és megszabadítottak a szép szürke lovamtól meg a csizmámtól. Háromszor állítottak meg minket, egyre kevesebb holmink maradt. Utoljára már mindent elvettek, őrséget kaptunk és drótkerítéses táborba vittek. Ott aztán mindenkinek fel kellett emelnie a karját, és akinek olyan jelzés volt a hóna alatt, mint nekünk, azokat félreállították. Egyre újabb és újabb táborokba kerültünk, utoljára a román határra. Mindenkinek, nekünk is azt mondták, hogy „szkoro damoj”, hamarosan hazaengednek, de amikor széles nyomtávú vagonokba kellett beszállnunk, már tudtuk, hogy baj van. Még szerencse, hogy Grúziába vittek, ott télen is nyár volt, ha netán esett éjjel a hó, reggelre elolvadt.

Szerencse a szerencsétlenségben…
- ’45 júniusában kerültünk Rusztavi mellé, a várost Sota Rusztaveli költőről nevezték el, nekünk kellett felépítenünk. Sík, homokos, agyagos területen állt a tábor, háromezer ember élt ott. Nem bántottak minket, csak éheztünk. A parancsnok szerette a sportot, volt futballpálya, a játékosoknak kedvezményt adott. Munka után és vasárnap brigádonként meccseket játszottak. Nem vettek be, mert vékony voltam, 48 kiló, de egyszer járvány tört ki, nem volt ki a csapat. Akkor persze mindenkit bevettek, aki lábra tudott állni. 8 vagy 9-0-ra győztünk, hét gólt rúgtam, de úgy elfáradtam, hogy kórházba kerültem, egy hétig kaptam infúziót. A kórházba Avar Ricsi (Avar István, a háború előtti korszak híres csatára – a szerk.) hozta be a kaját – ő volt a táborválogatott edzője és kapitánya. Kimagaslott a többiek közül, szögletből rugdosta a gólokat. Egyszer a németekkel játszottunk, vezettek 2:0-ra, de beindultam, rúgtam kettőt, Ricsi meg négyet, nyertünk 6:2-re. Akkor már nem estem össze…
Aztán táborról táborra kerültünk, időnként válogatták az embereket, voltak, akik hazakerültek, de az SS-tagok, a csendőrök, rendőrök meg a tisztek mindig maradtak. Sztálingrádban kötöttünk ki, ahol nagyon hideg volt – de addigra már „császár” voltam, érkezésnél már kerestek az oroszok: Raduly? Raduly? A későbbi sógorom kérdezte: „Nem a te nevedet kiabálják?” Azért dolgozni kellett a 30 fokos hidegben, tüdő- és mellhártyagyulladást kaptam, majdnem elvitt. Innen Voronyezsbe kerültünk, ahol több tábor is volt és szabályos bajnokságot játszottunk, a parancsnokok fogadtak az eredményekre és győztes meccs után sűrűbb volt a leves. A döntő meccsen 11-eshez jutottunk, az ellenfélnél egy Wimmer nevű srác volt a kapus, odajött, kérte, hogy ne rúgjam be, mert ők plusz kaját kapnának, ha nyernek. Mondtam, hogy mi is, és berúgtam. A táborba hazaérve zenekarral fogadtak minket, az egész társaság kint állt a kapuban – olyan volt a hangulat, mint amikor aztán a Real ellen futottunk ki a Népstadionban.

Végül csak hazaengedték…
- Az sem volt igazi megnyugvás. A határon torkunk szakadtából énekeltük a Himnuszt, de a szerelvény a pályaudvaron kívül állt meg, sötétben. Amikor kigyulladtak a reflektorok, láttuk, hogy géppuskás, kutyás őrök fogadnak. Közel három hónapig tartottak minket a Mosonyi utcában, ahol korábban a politikai foglyok börtöne volt. Mindenkinek az ügyét kivizsgálták, akiről kiderült, hogy „linkre” van ott, hazaengedték. Egyik reggel éppen borotválkoztam, amikor nyílt az ajtó és felsorolták, ki mehet haza. ott álltam habos pofával, de az mondták, hogy majd otthon megborotválkozom. Aztán este hétig ide-oda küldözgettek a papírokért. Amikor végre elengedtek, húsz forint volt a zsebünkben, a későbbi sógorommal vettünk egy kétkilós kenyeret, elfeleztük. De jó volt!

Már 23-24 éves volt, hogyan lett végre igazolt futballista?
- Szerencsém volt. A későbbi sógorom keresztapja Szentlőrincen a SZAC-pálya gondnoka volt. Elmentem edzésre, ahol meglátott a Füszért igazgatója, aki nagy SZAC-drukker volt, de volt vállalati csapata is. Oda hívott játszani és adott munkát is. Rúgtam a gólokat, felfigyelt rám a SZAC, amelyik pont fuzionált a Postással, így mire leigazoltak, már az első osztályba kerültem. Az első edzőm rögtön Baróti Lajos volt. Úgy fogtam fel, már elnézést, hogy a legnagyobb sz..ból rögtön az aranyéletbe csöppentem. A futballnak köszönhetem, hogy ilyen priusszal egyáltalán munkát kaptam. Az önéletrajzomban mindig őszinte voltam, azt mondtam, minek hazudjak, ha egyszer nem csináltam semmit.

Hogyan boldogult egy „kezdő” az NB I-ben?
- Az első meccset Diósgyőrben játszottuk, ahol egy volt válogatott kapus védett. Én szereztem vezetést, nyertünk 3:2-re. Utána odajött a kapus, hogy mutasd a lábad, úgy jöttél, mint az istennyila! A bajnokság végén hívott az FTC. Száraz István volt az elnök, hivatott, az mondta, oda csak az menjen, aki szereti a Fradit. Én csak egy öltözet ruhát kértem, de azt is sokallta, azt mondta, majd pont egy Hunyadi-páncélos kell neki. Megharagudtam, rá két nappal megjelent a lakásunkon Baróti Lajos, aki akkorra már a Vasas edzője volt és a szakosztályvezető. Így lettem Vasas-játékos, Illovszky Rudit szorítottam ki a jobbszélről, őt átvitték a baloldalra. Ebből aztán lett probléma, Gáspár Sándornak, a kommunista szakszervezeti vezetőnek köszönhetem, hogy megoldódott. Őt különben is tiszteltem, nagyon rendesen viselkedett velem.

Hihetetlen, hogy hat év hadifogság után is helyt tudott állni!
- Hazatérésem után tíz évet fociztam. Az öregfiúkkal még 59 éves koromban is játszottunk. Emlékszem, egyszer Bundzsák indított a szélen, de amikor felnéztem, keringtek velem a fák. Az volt az utolsó labdám, már nem adtam be, lementem a pályáról.

A Vasas első nagy sikere a Honvéd ellen 1955-ben megnyert kupadöntő volt. Hogyan emlékszik vissza?
- 3:2-re győztünk, gólt rúgtam. Utána Öcsi odajött: „Gratulálok, Hunyadi!” Abban az évben kétszer is játszhattam a válogatottban. Az Aranycsapatba azonban nem tudtam beverekedni magam, mert Kocsis „Kocka” Budait szerette. Ezzel együtt a legnagyobb elismerés, hogy egyáltalán játszhattam velük.

Az 1956-os Rapid elleni KK-döntő a magyar futballtörténelem egyik legszebb emléke…
- Egy kettest rúgtam a Népstadionban a 9:2-n. Szép emlékem még az 1955-ös angliai túra, ahol a Tottenhammel, a Sheffielddel és a Hull Cityvel játszottunk. A Tottenhamet 80 ezer néző előtt vertük 7:1-re. Szerettem az angolokban, hogy amikor mi támadtunk a közönség még hangosabb volt. Akkora volt a hangorkán, hogy úgy éreztem, a levegőben lépdelek. A másik véglet Bulgária, ahol mindig agyonrúgtak.

Részese volt a Vasas első bajnoki címének is.
- 1957 jó félidő volt. Egy szezonos volt a bajnokság, Baróti volt az edző, jó felkészülést tartott. Azt hiszem, 5 ezer forintot kaptunk fejenként. Akkoriban a labdarúgók valamivel az átlag fölött kerestek, de kellett kiegészítésül a nyugatról behozott nylonharisnya, borotvapenge. Ehhez persze jó eredmények kellettek, mert a vámosok a határon már úgy szálltak föl, hogy tudták, mit játszottunk. Ha nyert a csapat, ki volt nekik adva, hogy hagyjanak minket békén. Muszáj volt valami engedményt adni – persze nem mindent, nehogy vérszemet kapjunk.

Kik voltak a barátai a csapatban?
- Mindenkivel jóban voltam, de leginkább Bundzsák Dezsővel. Tisztában voltam vele, hogy a szélső voltaképpen „segédmunkás”. Akkor azt mondogatták, hogy a szélső maradjon a vonal mellett! Baróti is mindig rám szólt, ha elkódorogtam.

És kik voltak a legnehezebben átjátszható védők?
- A legnehezebben a fradista Mátraival boldogultam. Hiába léptem meg a félpályától, a hosszú lábaival utolért és becsúszott. Nekem a kezdősebesség volt az erősségem, csak annyi kellett, hogy a vállam előrébb legyen, mint a védőé.

Milyen volt a viszonya Illovszky Rudolffal?
- Egyszer megkérdezték tőle, Rudi, te mindig jobbszélső voltál? Mire azt válaszolta, felém bökve, igen, amíg nem jött ez a macskajancsi! Azért jóban voltunk, edzőként is dolgoztam mellette. Kemény pasas volt, elmondta, mit akar, és azt végre kellett hajtani. Nem volt képes csalni. Amikor bevezették a követelményrendszert, volt pár játékos, aki nem tudta teljesíteni a szintidőket. Müller Sanyira az MLSZ még ellenőrt is küldött. Láttam, baj lesz, úgyhogy szóltam Illovszkynak, hogy kicsit foglalkozzon a kapusokkal. Müller futotta az előírt köröket, de Bundzsák közben úgy beszélgetett az ellenőrrel, hogy az elfelejtette megnyomni a stoppert, én meg bemondtam a megfelelő időt.

Az 1961-es és 1962-es bajnokság idején is a Vasas labdarúgója volt, de már nem lépett pályára.
- 1959-ben eltört a lábam, de egy év múlva újra a régi voltam. Illovszky azonban emlékezett a jobbszélső poszt elveszítésére, és nem rakott vissza. A közönség is követelt, a második csapatban rúgtam a gólokat, még szabadrúgásból is. Sárosi Laci meg is kérdezte Ruditól, miért nem kerülök vissza, de Illovszky csak annyit mondott neki, hogy törődjön a saját játékával. Makacs ember volt…

Mit szól a maiakhoz?
- Tudomásul veszem, hogy most ez van. Senki sem tudja, mi történt a magyar labdarúgással, de egyre gyengébb az eresztés. Emlékszem, amikor a kölyökcsapatnál dolgoztam, odahozott a szakosztályvezető egy duci srácot, hogy faragjak belőle focistát. Visszakérdeztem, szekercét is ad hozzá?

Minden mérkőzésünkön kint van, ha esik, ha fúj.
- Szeretnek az emberek, van, aki egy meccs alatt háromszor is köszön, megcsókol. Én is szeretem az egyesületet. Azért küzdök, amiért annak idején Illovszky Rudi is. Szeretnék még kijárni az új stadionba is. Sok közöm van hozzá, hogy a tervből új pálya legyen.

Vállalja az első mérkőzésen a kezdőrúgást?
- Vállalom, még ha ingben, gatya nélkül kéne csinálni, akkor is! Ez lenne a futball iránti érzéseim utolsó mozzanata!

Horváth Gábor   

                                                                         fotó: Doba István - archív