Isten éltesse, János bácsi!
- Köszönöm szépen, de ha kérhetem, akkor a bácsit mellőzzük, nem érzem én még olyan idősnek magamat! Amikor a huszonkét évesen a Vasas birkózóihoz kerültem, „jónapottal” köszöntem a hatvanéves szakosztályi intézőnek, aki egyből kijavított, hogy tegezzem. Onnantól kezdve mindenkit tegeztem és később én is ezt kértem a tanítványaimtól. A sportban ez már csak így megy, persze ettől még a tisztelet megmarad.

Jól tudom, hogy majdnem atléta lett?
- Bizony, nagyon szerettem a sportot, fiatalkoromban sok mindent kipróbáltam, fociban nem voltam ügyes, de az látszott, hogy gyors vagyok, így futni kezdtem. Kunszentmiklóson minden járási versenyt megnyertem 100 méteren, aztán később Budapestre felkerülve is sikeres voltam, az Előre színeiben versenyeztem, mert villamosvezető voltam. Egyébként még akkor is hívtak területi versenyekre, mikor már birkóztam, de mondtam, hogy csak úgy megyek, ha birkózódresszben futhatok…

Úgy érezte a birkózóknál még nagyobb sikereket érhet el?
- Igen, meg hát talán furcsán hangzik, de az atlétika helyett egy kicsit férfiasabb sportágat szerettem volna űzni. Megnéztem az újságot és így találtam rá a Vasas hirdetésére, akkor még a Magdolna utcában volt a termük. 
Egy évvel azután, hogy a klubhoz kerültem, már másodosztályú bajnok lettem, ez 1948-ban volt. A következő években 63 kilóban a válogatottakat is rendre megvertem, de engem mégsem hívtak be. Volt egy személy, aki nem akarta, hogy válogatott legyek, de erről nem is szeretnék beszélni most, már csak a szépre emlékszem!

A legszebb időszak márpedig ezután következett, legendákat mesélnek arról, hogy mennyire szerették a versenyzői…
- Való igaz, sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Miután abbahagytam a birkózást, Csepelre kerültem edzőnek, itt kezdtem el az első olimpikonommal, Bajkó Károllyal foglalkozni. 1969-ben Vágó Wágner Róbert hívott vissza a Vasasba, természetesen szívesen jöttem. Szép idők következtek ezután, olyan remek versenyzőim voltak, mint Rácz Lajos, Szilvási Miklós, vagy éppen Farkas József. Öt sportolómat juttattam ki olimpiára, közülük négyen érmet nyertek!

És közben fáradhatatlanul járta az iskolákat…
Úgy bizony, rengeteg gyereket sikerült toboroznom a szakosztálynak. Néztem a tornaórákat és aki jól mozgott, azt egyből vittem birkózónak. Kedveltek a gyerekek, mert nem voltam annyira szigorú, mindig azt mondtam nekik, hogy az eleven gyereket szeretem, aki viszont szemtelen és pimasz, azt nem. A legnagyobb büntetés nálam a pajeszhúzás volt, így eshetett meg egyszer, hogy egy vicces kedvű csoport egyik napról a másikra kopaszra borotválta a fejét. Röhögve jöttek be aznap a terembe, és kérdezték, hogy tudom-e miért nincs senkinek haja… Mondtam, hogyne tudnám, de ne aggódjatok, a büntetést így sem ússzátok meg! Máig nevetnem kell, ha ez a sztori eszembe jut…

Mire legbüszkébb?
Több dologra is, egyrészt a már említett olimpiai bajnokokra, de a két fiamra, Jánosra és Lászlóra is, akikből sikerült magyar bajnokot faragnom birkózásban. Aztán arra is, hogy a Vasas Életműdíjasa lettem, a birkózó szövetségtől pedig sportdiplomát kaptam. Tudja, nekem az egész életem a birkózás volt és rengeteg szépet kaptam a sportágtól, reggelig tudnék erről mesélni… Máig igyekszem követni az eseményeket, próbálom fitten tartani magam, és bár mindkét csípőmet műtötték, azért hetvennél többnek még senki nem nézett…

Devacsai János és Szilvási Miklós