A csapatsportokat tekintve alighanem csúcstartó: 1972 és 1993 között tizennégy felnőtt bajnokságot nyert a Vasas egykori remek kézilabdázója, Angyal Éva. A világklasszis beállóval 60. születésnapja kapcsán beszélgettünk.
 
Hogyan került először a kezébe a labda?
- Itt születtem a közelben, a Rákos patak túloldalán laktunk. A lányoktól hallottam, hogy toboroznak az Angyalföldi Sportiskolában. Sokáig együtt voltunk azokkal, akikkel akkoriban elkezdtük. Végigcsináltuk a serdülő és ifi éveket, csak azután szóródtunk szét. Fleck Ottóné és Ignácz Ilona voltak az első edzőim, velük később csapattársak is voltunk. Mindig szerettem sportolni, ha kellett, a fiúkkal játszottam – mit mondjak, angyalföldi lány vagyok! Ha nem volt nagy víz a patakban, nem is kerültem meg, átugrottam, úgy jártam edzésre.
 
Nagyon fiatalon került a felnőttek közé. Hogyan fogadták?
- Nem fogadtak rosszul. Úgy, ahogyan egy 15-16 éves lányt kell. Nevelgettek, tutujgattak, ha kellett, rám szóltak. Szerettem edzeni, mindig ott voltam a gyakorláson, nem voltam lógós típus.
 
Rögtön játékidőhöz jutott?
- Eleinte csak a támadásoknál voltam a pályán, védekezésben ültem. Az embernek néha a sors segítségére is szüksége van. 1974-ben lettem válogatott kerettag, és az 1975-ös világbajnokság előtt Tóth-Harsányi Bori lesérült, úgyhogy váratlanul nagyobb szerephez jutottam.

 
Akkoriban még szabadtéren játszottak.
- Bizony, először salakon játszottunk. A katonák szurkoltak nekünk az utca túloldalán lévő laktanya ablakaiból. Volt, hogy jó dolgokat kiabáltak, volt, hogy csúnyákat, de hát nem városi srácok voltak. Később bitumenen játszottunk, általában is, mindenféle pályákon.
 
Más volt akkoriban a női kézilabda, mint most?
- Akkor is kemény volt a játék, de nem olyan intenzív, mint most. Lassabb volt a tempó és a szabályok is eltértek. Ma sokkal gyorsabban jár a labda és a támadásokra is kevesebb idő van. Nem ritka, hogy egy csapat harminc gólt is lő, a mi időnkben 6-5-re vagy 8-5-re végződő meccsek is voltak. Éppen nemrégiben néztem vissza egy, az 1982-es budapesti világbajnokságon játszott meccsünket. Jó volt, de nem olyan látványos, mint manapság.
 
A kézilabda ma az egyik legnépszerűbb sportág. Így volt ez 30-40 évvel ezelőtt is?
- A bajnoki rangadókon akkor is sok néző volt, a BEK-meccseken pedig telt ház, a csilláron is lógtak az emberek. Az is segített, hogy a focisták is gyakran ugyanazon a napon játszottak, a szurkolók csak átsétáltak a stadionból vagy fordítva. Különben is, a focistákkal „együtt laktunk”, ők is itt edzettek, köztük és köztünk is akadt, aki itt is élt a sporttelepen kapott vendégszobában.
 
Huszonegy év alatt tizennégy magyar bajnoki címet nyert a Vasassal és közben még egy osztrákot is a Hypobank csapatával. Mindezt úgy, hogy elkerülték a súlyosabb sérülések. Csak a szerencsén múlt volna?
- Persze, szerencsém is volt. De az erőállapotunk az edzőktől is függött. A válogatott edzőtáboraiban például sokkal több sérült volt a más csapatoktól érkezett játékosok közül, ők nem voltak úgy felkészítve fizikálisan, mint mi.
 
Beállósként gyakran kellett egy fejjel magasabb, húsz kilóval nehezebb vetélytársak között helyet csinálni magának. Mi volt a titok?
- Az, hogy a többiek mindig odaadták a labdát! Persze, a beállósé kellemetlen poszt, sok verést kap az ember, de hát az átlövőt is faultolják és még a kapust is fejbe lövik a labdával. Úgyhogy nem panaszkodhatunk. Talán a többi beállósnál mozgékonyabb voltam a falban, de az volt a döntő, hogy a többiek bíztak bennem. Hosszú évekig játszottunk együtt, ismertük egymás mozdulatait, gondolatait, tudtuk, mikor mi jön.
 
Ahogy a focistáknak, dolgozniuk kellett a sportolás mellett?
- Igen, eleinte délelőttönként dolgoztunk és csak délutánra kaptunk kedvezményt, hogy edzésre mehessünk. Később, amikor átálltunk a napi két edzésre, már mi is hivatásos sportolók lettünk, a Vasas volt a munkáltatónk. Valójában velünk kezdődött a profizmus.
 
Anélkül, hogy a zsebében kotorásznánk, meg lehetett élni a jövedelmükből?
- Persze. Aki nagyobb lábon élt, annak esetleg kevésnek tűnhetett, de alapjában megéltünk. Voltak más kedvezmények is, például akkoriban nagy dolog volt lakáshoz jutni – még úgy is, hogy persze ki kellett fizetni az árát. A csapatból sok lány a klubházban vagy a már említett vendégszobákban lakott.
 
Akkoriban szűkebb volt a nemzetközi élmezőny. Kik voltak a legnagyobb vetélytársak?
- Az első világbajnokságon 1975-ben, Kijevben játszottam. Az NDK, Jugoszlávia, a Szovjetunió, Csehszlovákia volt a legerősebb ellenfél, néha Románia is. Akkoriban még nem voltak sehol a skandinávok vagy a franciák. Emlékszem, az első BEK-sorozatban, ahol összekerültünk a francia bajnokkal, oda-vissza nagyon elvertük őket. Ugyanez volt az 1978-as pozsonyi vagy az 1982-es budapesti vb-n. A BEK-ben is mindig a jugók, az oroszok és az NDK-sok voltak a legkeményebb ellenfelek.
 
A vb-ezüst és két bronz mellett 1976-ban Montrealban az olimpián is dobogóra állhatott. Átérezte, mekkora dolog ez?
- Az ember fiatalon is tudja, hogy az olimpia a legnagyobb verseny. Nagyon jó emlékeim vannak Montrealról, jó volt az érmeseknek fenntartott repülőgéppel hazatérni. Az ember nyilván szerette volna, hogy még előrébb végezzünk, de nem voltunk csalódottak. Különben is, az volt az első olimpia, ahol egyáltalán volt női kézilabda a műsoron.

 
Még a rendszerváltást megelőzően szerződhetett Bécsbe. Az hogyan sikerült?
- Már az 1982-es világbajnokság után megnyílt a lehetőség, először csak a harminc fölöttieknek, de később ez is enyhült. Véletlenül jutottam a lehetőséghez: férjemet, Csík Jánost hívták a Hypobankhoz edzőnek, és pont akkor két lány is terhes lett a csapatból, kellett egy beálló. Gódorné és Rácz Mariann is ott játszott, hárman voltunk magyarok. BEK-et is nyertünk, jó játékosok jöttek ott össze.
 
A szövetség honlapja szerint még öt évvel ezelőtt is játszott, mi több, gólt is lőtt a Hort SE színeiben.
- Az csak amolyan veteráncsapat volt, pár társammal még az ASI-ban játszottunk együtt, velük még masters bajnokságokon is indultunk. Az öltöző, a közösség szeretete motivált bennünket, hogy még negyvenegynéhány évesen is játsszunk. Ez már nem a rohangálásról meg a góllövésről szólt. Én a Hort SE gyermekcsapatainál edzősködtem, a legjobban a legkisebbekkel szerettem foglalkozni
 
Egész életét a kézilabda világában töltötte. Most mit csinál?
- Nem bántam meg, hogy a sport volt az életem. Jól éreztem magam, azért is maradtam meg mellette. Azokkal, akikkel együtt kezdtük, jó közösség alakult ki, össze szoktunk járni, most a 60. születésnapunkat is együtt fogjuk ünnepelni. Azt azonban egyelőre nagyon élvezem, hogy férjemmel együtt abbahagytuk az edzősködést. Végre van szombatunk és vasárnapunk! Pótoljuk, amit az évtizedek során elmulasztottunk, hiszen a családból valakinek minden hétvégén meccse volt.
 
És a következő korosztály?
- A lányunk hobbiszinten kézilabdázik és edzősködik is. Unokánk még nincs, úgyhogy egyelőre nincs különösebb újság.
 
Megismerik még, ha eljön egy-egy mérkőzésre?
- Á, a mai szurkolók a mai játékosokat ismerik. Jó, hogy ilyen népszerű a sportág, hogy sokan nézik és sok gyerek játszik. Csak azt sajnálom, hogy kevés a budapesti csapat. Régebben sok kiscsapat is volt, ahol a kevésbé tehetségesek is sportolhattak. Ma sokba kerül a tagsági díj, a felszerelés, és a szülőknek nincs idejük edzésre hordani a gyerekeket. Annak örülnek, ha hetente kétszer az iskolában van edzés, de többre már nem futja. A nagycsapatokban pedig sok a külföldi játékos, oda egyre nehezebb bekerülni. A mi korunkban nem volt ilyesmi, de manapság, akinek pénze van, az nem kinevel, hanem vesz egy világklasszist. Pedig még Görbicz Anita se úgy született, hogy tudott kézilabdázni, hanem csak beletanult, mert jó játékosok voltak körülötte. Pont úgy, mint én…

Horváth Gábor