Az év második napján kerek születésnapját ünnepli Benjámin Józsefné, aki negyvennégy évig dolgozott a Vasas titkárságán, előtte pedig a klub sikeres sífutója volt. Mindenki „Cunijával” készült interjúnkban eddig még sosem hallott történeteket is felelevenítünk az öt évtized élményei közül.
Ha jól tudom, sportolóként került a klubhoz…
- Így van, 1952-ben kezdődött minden, ekkor került ugyanis a Ganz MÁVAG síszakosztálya a Vasashoz, és mi versenyzők is automatikusan vasasosok lettünk. 1955-ben a klubból lettem válogatott, összesen huszonöt magyar bajnokságot nyertem egyéniben és csapatban. Nagyszerű évek voltak, sokat utaztunk, versenyeztünk, és nagyszerű sportbarátokra tettem szert, akikkel mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Végül 1962-ben hagytam abba a versenyzést, mivel férjhez mentem. A szakosztály akkori vezetője, Bartos Gyula, aki a klub elnökhelyettese is volt, mondta nekem, hogy lenne egy hely a Vasas titkárságán. Én pedig örömmel igent mondtam az ajánlatra!
Tehát így vette kezdetét egy elképesztően hosszú fejezet.
- Bizony, egészen pontosan negyvennégy évig tartott, hiszen 2006. január 1-én mentem nyugdíjba. Összesen tizenkét elnököm volt ez idő alatt, eleinte még az Eötvös utcában dolgoztunk, aztán 1972-ben költöztünk át a Fáy utcába. A stadion egyik sarkánál lévő irodaház lett az otthonunk hosszú évtizedekre, de most már az az épület sem áll, pont a 2002-es elnökválasztás után nyilvánították életveszélyessé, így ki kellett költöznünk.
Igazi aranykor volt, amikor a Vasasba került, mai ésszel szinte felfoghatatlan eredményekkel.
- Hihetetlen sportolóink voltak! Például a hatvanas években a focistáink, a Farkas-Mészöly-Ihász-Puskás vezette csapat, a feledhetetlen Illovszky Rudival. Gondoljon bele, úgy jártak ki Dél-Amerikába mérkőzéseket játszani a Santos-szal vagy a Botafogóval, mint ahogy ma valaki felszáll a HÉV-re és kimegy Szentendrére. A Fáy utcai stadionban pedig annyi volt a néző, hogy még a székház tetejére is jutottak emberek. De a focistákon kívül mondhatnám a vízilabdásokat, Csapót és Faragót, a birkózó Kozma Picit és Hegedűs Csabát, vagy később a kézis lányokat, Sterbinszkyt, Angyalt, Bujdosó Ágotát. Az ökölvívó Gedó Gyuriról, Kokóról, vagy a távolugró Szalma Laciról nem is beszélve. Tudja mit, abba is hagyom a felsorolást, mert még holnap sem érne véget az interjú…
Azon túl, hogy tényleg igazi világsztárokról beszélünk, milyen emberek voltak?
- Nagybetűs klubélet volt régen, a sportolók reggel a Vasasban kezdték a napot, ekkor intéztük például a papírjaikat a külföldi utazásokhoz, meg a kikérőket, vagy az iskolai igazolásokat. Utána edzettek, majd bent ebédeltek, sőt, volt, aki ott is lakott a klubházban, legalábbis, amíg az Eötvös utcában volt a székhelyünk. Imádtuk azt a helyet, igazi kis palota volt, nem beszélve az étteremről. Ott aztán volt társasági élet! Visszatérve a sportolókra, nagyon szerettünk mindenkit, kedvesek, barátságosak voltak, és hát bizony tudtak élni, főleg a focisták. Egymás versenyeire is szívesen kimentek, Szabó Éva teniszmeccsein például sokszor feltűnt az egész labdarúgócsapat.
Mondták, mondják sokan, hogy azért volt annyira erős a Vasas, mert Kádár kedvenc csapata volt…
- Nézze, én akkoriban mindenkivel találkoztam, aki bejött a Vasasba, de azt elmondhatom, hogy Kádár Jánost sose láttam, pedig előttünk titkárnők előtt nem sok titok maradt. Éppen ezért nem tartom fairnek, hogy összemossák a nevét a Vasassal. Annyit tudok, hogy szerette a focit, kint volt néha a mérkőzéseken, de én a titkárságon sose láttam. Az már más kérdés, hogy volt olyan pártvezető, aki tényleg élt-halt a Vasasért, legalábbis a fociért, de ebben az időszakban nem is lehetett nem szeretni a Vasas focistáit, annyira nagyszerű csapatunk volt. Gáspár Sándor a hetvenes években például rendszeres vendégünk volt a mérkőzéseken, sőt még az edzésekre is kijárt, de mondhatnám a társadalmi elnökünket, Palotai Károlyt, vagy Ganz MÁVAG igazgatóját, Csergő Jánost is.
Hozzáteszem, ilyen közeli kapcsolatunk politikai vezetőkkel sokkal később is volt, az első Fidesz-kormány idején Orbán Viktor például rendszeresen edzett kora reggelente a Fáy utcában, és többször kedvesen elbeszélgettünk a titkárságon. Tudjuk, hogy mennyire szereti a sportot, és ennek szerintem csak örülhet mindenki. Most, hogy szóba került ez a téma, Gáspár Sándorral kapcsolatban még eszembe jutott egy vicces sztori.
Hallgatom!
- Szóval egyik nap bejelentés nélkül toppant be a Fáy utcai titkárságra, én meg éppen kiugrottam pár percre valahová, így egy fiatal kolléganőm, Beyer Erzsi fogadta, aki még nem találkozott vele korábban. Gáspár mondta, hogy Kiss András elnökhöz jött, erre Erzsike közölte vele, hogy várnia kell egy kicsit, de addig szíveskedjen helyet foglalni. Jövök vissza, látom, hogy ott ül türelmesen, köszönök neki, hogy „jó napot, Gáspár elvtárs!”. Látták volna szegény Erzsike arcát, minden vér kiszökött belőle, majdnem bezuhant az asztal alá, de Gáspár csak annyit mondott neki, hogy „nem történt semmi kislány, helyesen cselekedett, nem kötelessége engem megismerni.” Persze vannak ennél sokkal szomorúbb emlékeim is…
Mivel kapcsolatban?
- Négy évig volt elnökünk Kertai Tamás, aki 1987 januárjában tragikus körülmények között, egy balesetben hunyt el. A baleset reggelén jól összevesztem vele, emlékszem, még bele is rúgtam a szobája párnázott ajtajába kifelé jövet a magas sarkú cipőmmel, igazságtalannak éreztem, ahogy viselkedett velem. Aztán délutánra kibékültünk. Hivatalos ügyben kellett elmennie, a kisfia vele volt, de nem vitte magával, inkább otthagyta velem a titkárságon, míg vissza nem érkezik. Nem sokkal később jött a telefon a mentőktől, hogy az elnök meghalt, gépkocsijával összeütközött a Fiumei úton az egyik kereszteződésben a villamossal. Rettenetes volt, nem is tudtam, mit csináljak, a kisfiúnak meg sem mertük mondani ezt a szörnyűséget ott hirtelen.
Kik voltak a legemlékezetesebb elnökei?
- Kertész Istvánt nagyon szerettem, igaz csak pár hónapig dolgoztunk együtt 1962-ben, majd utána Berzi Sándor lett a Vasas elnöke, 1964-ig. Akkor jött az egykori birkózó, Várfi Ferenc, aki olyan hatalmas ember volt, hogy ha beállt a kétszárnyú ajtóba, elfoglalta az egészet. Engem csak úgy kedvességből mindig bányarémnek hívott. Megállt az ajtóban, és odaszólt, hogy „Bánya, gyere, diktálok!”. Persze ezen nem sértődtem meg, Feri bácsival bármit meg lehetett beszélni. Aztán volt olyan elnök is, név nélkül mondom persze, aki mindig nagy pátosszal közölte, hogy megy a Gáspár elvtárshoz. Csakhogy mi jól ismertük az ottani titkárnőt, így hamar kiderült, hogy az illető nem olyan sűrűn találkozott Gáspár elvtárssal, hanem csak az épületben lévő fodrászhoz ment. Aztán 1978-tól 1983-ig Kellermayer Sándor következett. Imádta a kézilabdát, örökké mosolygó, jókedvű ember volt, soha senki és semmi nem hozta ki a sodrából.
Említette, hogy a kommunista időkben a sportolók kiváltsága volt a rendszeres külföldi utazás. A dolgozóknak mennyire jutott ki a jóból?
- Volt, hogy mi is mentünk kisebb utakra. Például, amikor Bécsben játszottak a focisták, az elnök úgy döntött, hogy kiviszik az egész apparátust. Volt akkor egy technikai vezető, Tőke János, mi csak Töxinek hívtuk, ő intézte az ilyesmit. Hihetetlen figura volt, mindig csak annyi mondott, hogy „Tőke vagyok a Vasasból”, és erre kinyílt minden ajtó. Ahogy persze akkoriban szokás volt, hazafelé kicsit jobban meg voltak rakva a Zsigulik. Nagy divat volt a moncsicsi baba, abból jól bevásároltunk, na meg tele volt az autó gyöngyvirágszappannal. Képzelheti, milyen illatfelhőben utaztunk haza Pestre, csak azon imádkoztunk, hogy a határon a vámos be ne szagoljon az ablakon…
A rendszerváltás mennyire változtatta meg a viszonyokat?
- Meszéna Miklós elnöksége például életünk nagy kalandja volt. Volt vívóként egy igazi lezser, vagány sportoló volt, a klubot is így vezette, és később szegénynek ez is lett a veszte. Régebbről ismertem, egy házban laktunk korábban, szerettem nagyon. Borzasztó nehéz anyagi helyzetben volt akkoriban a Vasas. Emlékszem, amikor teljesen elfogyott a pénz, kiszólt, hogy hívjam föl neki a Parlamentben egy régi ismerősét, aki sporttársa volt, szintén vívó, hátha „megdobnak” minket valamennyivel. Mindig így mondta, hogy megdobnak.
Aztán, amikor jött a kormányváltás, kérdeztem, hogy most mi lesz? Annyit mondott csak teljes nyugalommal, hogy ne aggódjak, akkor mostantól majd a másikakat hívjuk, hogy dobjanak meg valamennyivel, mert a Vasas egy sportklub, mi nem politizálunk, de léteznünk kell.
A helyzet tehát nem volt túl rózsás, de ha egy sportoló bármelyik sportágból nemzetközi sikert ért el, Meszéna annyira tudott neki örülni, hogy egyből a zsebébe nyúlt és még a versenyen adott neki pár tízezret… Hát ilyen ember volt ő!
Őt Gyalog András követte.
- Igen, 1996 és 2002 között. Türelmes, nyugodt, jó természetű elnök volt, soha egy rossz szava nem volt senkihez. Tényleg nagyon jó főnök volt, és hát neki is nehéz helyzetben kellett vezetnie a Vasast.
A rendszerváltás utáni harmadik elnök Markovits László volt, akit nagyon fiatalon választottak meg, Önnek pedig még vele is volt alkalma dolgozni…
- Anno még az anyukáját, Balogh Mártát, a kitűnő kézilabdázót, és az édesapját, Markovits Kálmánt is jól ismertem, Lacikával pedig többször találkoztam, amikor még egészen kicsi volt. Emlékszem, amikor 2002-ben a Folyondár utcában megválasztották, alig hittem el, hogy így rohan az idő, és az a kedves kis szőke fiúcska a főnököm lesz. Elsőre féltettem, de azóta látjuk, hogy az egyik legmeghatározóbb elnöke lett a Vasasnak, aki időt nem kímélve dolgozott és dolgozik az egyesületért, aminek meg is van az eredménye. Remélem, a Kormány tovább segíti a munkáját, és sikerül többek között megújítani az Illovszky-stadiont. És hát írja csak le, szerintem egy új klubház is ráférne a Vasasra, mert a mostani konténer nagyon távol áll egy olyan pezsgő közösségi helyszíntől, mint anno például az Eötvös utcai volt. Egy szó, mint száz, örülök, hogy ennek az időszaknak is részese lehettem egy kicsit, rengeteget dolgoztunk, sokszor késő estig bent voltunk.
Hihetetlen, mennyire naprakész, az eddig hallottak alapján el se tudom képzelni, hogy volt képes egyik pillanatról a másikra befejezni az aktív munkát a Vasasnál.
- Nézze, tényleg a Vasas volt az egész életem, a hobbim és a munkám is egyben, nagyszerű embereket ismertem meg. Minden kitüntetést megkaptam a klubtól, 1961-ben aranyjelvényt, majd aranygyűrűt is, többször voltam kiváló dolgozó, 2006 óta pedig Életműdíjasnak mondhatom magam. Legutoljára a centenáriumi ünnepségen, 2011-ben kaptam elismerő oklevelet, hiszen öt évtizeden át szolgáltam a klubot.
Azt szoktam mondani, hogy ez szép és jó, de tudni kell abbahagyni is. Persze azért sose felejtem el azt a pillanatot, amikor bementem Markovits Lacihoz és mondtam, hogy nyugdíjba szeretnék menni. Jólesett, hogy elsőre marasztalt, de nem akartam elvenni a helyet a fiatalok elöl.
Nehéz volt megszokni, ami ezután jött?
- Én tényleg nem számolom az éveket, jól érzem magam a bőrömben, örülnék, ha azt sem írnák le, hogy most hány éves lettem. Eleinte furcsa volt, hogy nem dolgozom, hiszen a negyvennégy év alatt egyszer sem voltam betegszabadságon, összesen három hónapot hagytam ki, amikor a kislányom született. Sokaknak ez fel sem tűnt, és kérdezgették, hogy hol voltam, miután visszamentem dolgozni.
Igyekszem a mai napig aktívan tölteni az időmet, hetente három alkalommal sportolok, például Pasaréten a Vasas létesítményében is. Emellett önkéntes munkát végzek, nagyszerű barátaim és remek, összetartó családom van, sokat járok színházba, moziba, uszodába is.
A lányomék Ausztráliában élnek, ott ment férjhez, minden évben jönnek, és én is eltöltök kint pár hónapot. Mindig kérdezi, hogy mikor megyek ki végleg, de én jól érzem magam itthon. Ha kilépek az utcára, rögtön ismerősökkel találkozom. Aki a sportban ennyi évet eltöltött, annak rengeteg barátja, ismerőse van, mindig ott tudjuk folytatni a beszélgetéseket, ahol tíz év éppen abbahagytuk. Egyszerűen szeretem Budapestet, és még mindig úgy érzem, hogy rengeteg új dolgot tudok megismerni…
Jenkei Dániel
fotó: Doba István és archív