Elszoktunk mi attól, ami most velünk, körülöttünk történik. Mondanám is rögtön, hogy most kellene mértékletesnek maradnunk, de ez épp olyan lenne, mintha valaki ugyanezt duruzsolná a sivatag kellős közepén kempingszéken ücsörgő tikkadt ember fülébe, amikor az vízhez jut. Régóta szomjazunk a sikerre. Elképesztően régóta. Miközben többször is ünnepelte a Fradi-, az Újpest-, a Honvéd és az MTK-tábor hol bajnoki címet, hol kupagyőzelmet, mi csak sóvárogva, irigykedve figyeltük fővárosi riválisainkat, s nekünk csupán sikermorzsák jutottak. Olykor úgy tűnt, és ez az érzés csak nem akart elmúlni, hogy a Jóisten valamiért nem szeret bennünket.

Hogy nem szereti a Vasast.

Mással aligha lehet magyarázni azt a sok kudarcot, balszerencsét, nyomorúságot (s még lehetne fokozni a jelzőket…), ami ezt a klubot elérte és sújtotta. Kiesés, kizárás, megszűnés, szélhámosok felbukkanása itthonról és külföldről, újabb csődközeli állapot, egyre rosszabb játékoskeret, egyre katasztrofálisabb edzők a kispadon…

Kész rémálom.

Ezek után nézzük meglepve a tabellát, amely azt mutatja: 1. Vasas. Az igazi persze az lenne, ha a második meg a harmadik helyen a Fradit meg az Újpestet előznénk, de talán eljön egyszer ennek is újra az ideje. Másodosztályúak vagyunk, immár a harmadik szezont nyomjuk le az NB II-ben, és az idősebb (és a fiatalabb…) Vasas-szurkolóknak már ez is feldolgozhatatlan élmény. Mélyről, a gödör legeslegaljáról másztunk ki, kapaszkodtunk föl, és voltak pillanatok, amikor megint úgy nézett ki, nem is lesz csapat, nem is lesz Vasas.

S most az első helyen állunk.

Próbáljunk meg a földön maradni, de nekünk ez már nem megy. Mi már annyira akarjuk a sikert, olyan régóta vágyunk rá, hogy büszkék lehessünk arra, Vasas-drukkerek vagyunk, hogy már szinte felgyorsítanánk az időgépet, hogy a szezon végénél tartsunk.

Bajnokként, feljutóként!

Pedig addig még kemény meccsek várnak ránk, elég, ha csak az első három forduló találkozóiból indulunk ki. A nyitányon olyan "bunkó stílusú" futballt láthattunk, amely után kész csoda, hogy játékosaink közül egy sem sérült meg. A taktika, már ha ezt lehet taktikának lehet nevezni, arról szólt megállítani bármi áron a fickándozó, technikás Vasas-játékosokat. És ugyanezt átélhették játékosok a harmadik fordulóban is. Akinél a labda volt, és piros-kék dresszt viselt, annak bumm, odavágtak, odarúgtak egyet. Erre kell felkészülnünk nekünk lelkileg, a játékosoknak meg ott a pályán.

Elsők vagyunk, mint a régi szép időkben.

Voltak csodálatos nyitányaink, fergeteges kezdéseink. Az egyik legemlékezetesebbet 1972 nyarán élhettük át. Micsoda mámorító meccs volt az. Pedig az előjelek aggodalomra adtak okot. A Vasas vezetése súlyos hibát követett el, amikor visszavonultatta a klub két legendáját, a még harmincat se betöltő Farkas Jancsit és a 31. életévében járó Mészöly Kálmánt. Őket kiáltottak ki bűnbaknak, amiért az utóbbi években, az 1966-os veretlenül megnyert bajnoki cím óta mindössze két harmadik helyet tudott felmutatni a Vasas. Ugyanakkor reménysugárt jelentett, hogy Baróti Lajos lett újra a csapat edzője. Azé a csapaté, amely 1972 nyarán a bajnoki rajt előtt három különböző spanyolországi tornán is részt vehetett: Vigóban, Cartagenában és Malagán, de nem sok sikerrel, a mérleg két döntetlen és négy vereség. Aztán jött a bajnoki rajt, s jött a bajnok Újpest Angyalföldre. Van, ahol 25 ezer, máshol 22 ezer nézőt írtak, az biztos, hogy zsúfolt ház volt vasárnap délután, és mi így álltunk fel: Tamás – Török, Fábián, Lakinger, Ihász – Puskás (Szőke), Müller (Komjáti), Kovács F. – Szabó S., Várady, Gass. Varázslat a Fáy utcában – ezt írta a Képes Sport a meccs után. A Vasas 3–0-ra győzött. aztán az ötödik fordulóban a táblázat élére ugrott, mert akkor épp 5–0-ra verte a Pécset.

Elsők vagyunk, gyönyörű az új szerelésünk, biztos az anyagi hátterünk, és van jövőképünk. De rég írhattunk le ilyet a Vasassal kapcsolatban! Jámbor János egyedüli főtámogatóként, és remélhetőleg hamarosan tulajdonosként felvirágoztathatja a Vasast, és mi pontosan tudjuk, hogy ez nála nem üzlet, sokkal inkább érzelmi kérdés. Talán ezért is vagyunk mi különbek, mások a mienknél talán jóval gazdagabb hazai riválisoknál. Hogy lesz-e új stadionunk, amiben valamennyiben bízunk, azzal most felesleges foglalkozni. Ennél fontosabb, hogy jussunk vissza az első osztályba, oda, ahová a Vasas való. Vancsa Miklós higgadtsága, visszafogott optimizmusa lehet, legyen a mérce számunkra, még most is, amikor lelkendezünk, és olykor talán túlzásokba is esünk a vészterhes esztendők után.

Szombaton pedig legyünk sokan a lelátón.

A nézők lassan kikopnak a magyar futballból, mi cáfoljunk rá erre a folyamatra, a csapat, no meg a kispadon ülő Szanyó Károly vezetőedző megérdemli. Lesznek majd hibapontok, mert aligha várhatjuk el azt, amit 1966-ban a Varga – Bakos, Mészöly, Berendi, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós összeállítású csapatunk csinált, veretlenül nyert bajnoki címet. De az most már biztos, hogy vágyunk az ünnepre – legalább egy másodosztályú bajnoki címre.

Mondanám, hogy legyünk mértékletesek.

Hogy legyünk visszafogottak.

De akkor ki fog felugrani, kiabálni, szurkolni Remili és Ferenczi góljainál…?