Mert az emberfia hajlamos a haragra. Nézi a meccseket, lesi a pályát, vizsgálja az ellenfelek összeállítását, aztán ha felfedezi ott az egykori kedvenc nevét, hát szentségel, megsértődik, s árulót kiált. 
Régen, régesrégen ritkán történt ilyesmi. Mintha valamiféle titkos szerződés létezett volna, mintha a kerekasztal lovagjai csaptak volna egymás tenyerébe, mondván, ő a mi fiúnk, az a ti gyereketek, egymás csapatából, seregéből nem kérünk, és nem adunk. 
Hogyan is képzelhette volna el bárki a hatvanas években, hogy Farkas Jancsi, vagy Mészöly Kálmán egyszercsak zöld-fehér Fradi, vagy lila-fehér Újpest mezt húzzon magára. Pedig csábították az angyalföldi legendákat, ez mamár nem titok. Nem mentek. Eszükben sem volt átigazolni. De ugyanez vonatkozott Albert Flóriánra, Mátrai Sándorra, Fenyvesi Mátéra, később Nyilasi Tiborra vagy Fazekas Lászlóra, Zámbó Sándorra. Ikonok, Fradi és Újpest szurkolók bálványai. Aztán lazult a helyzet, akkora repedések támadtak a képen, telt, múlt az idő, s egyszer csak lilába öltözött a zöldek kedvence Ebedli Zoltán, MTK-dresszt húzott az újpesti bálvány Törőcsik András, és ugyancsak a Hungária körútra szezrődött az angyalföldiek csatárcsillaga, Kiss László. 
Mamár mindez megszokott. A klubhűség megszűnt, eltűnt, kihalt, elfelejtődött. A pénz diktál, s még csak meg sem lehet sértődni arra a sportolóra, aki a nagyobb jövedelem kedvéért klubot vált. Olykor csapatok cserélődnek ki, és az új szezonban teljesen más összeállításban fut ki a pályára egy gárda. Mondjuk a Vasas. A tavaly kiesett futballcsapat néhány hónap múlva első osztályú rajtengedélyt kapva gyakorlatilag teljesen kicserélődött kerettel vágott neki a szezonnak. 
Talán éppen az állandóság hiányzik Angyalföldön, talán épp a klubhűség, a piros-kék színekhez érzelmileg is kötődő futballisták jelentenék az előrelépés zálogát. Olyanok mint annak idején sok más remek labdarúgó mellett Berendi Pál. Az idősebb angyalföldi drukkerek kívülről fújják az 1966-os, a magyar bajnokság történetében eddigi utolsó veretlen bajnokcsapat összeállítását: Varga – Bakos, Mészöly, Berendi, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós. A világ egyik legjobb klubcsapata volt az a maga idejében. Berendi, a Botond becenevű beállós akkor már csaknem tizenöt esztendeje szolgálta a piros-kék szineket, és amikor abbahagyta a futballt, edzőként kezdett dolgozni, és a mai napig a Fáy utcában éli az életét. Igazi szenvedély köti őt a Vasashoz. 
De nem csak a futballisták között akadtak az angyalföldi klubhoz hű sportolók. Sorolhatnánk itt vízilabdázót, kézilabdázót, bokszolót, birkózót, vívót, teniszezőt, atlétát, és sakkozót. Ritka kincs a hűség – mind a szerelemben, mind a sportban. Talán ezért is lesz emékezetes a Vasas jövő heti közgyűlése, amelyen Markovits László elnök megjutalmazza azokat a sportolókat, akik egész életüket itt töltötték. 
Akik hiába látták a fekete mellett rózsaszínűnek az ördögöt – nem hagyták elcsábítani magukat. Sem fekete, sem rózsaszín. 
Csak a piros-kék.